Nyugati Magyarság, 1991 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1991-08-01 / 8. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1991.augusztus Újra szovjet érdekszférában? (Folytatás az 1. oldalról) tástól. Az utóbbi nem történhet az előbbi rovására; ellenkezőleg, Közép- Kelet-Európa támogatását és az átalakulás sikerét a Szovjetunióban is elinduló kedvező folyamatok előfeltételének tartják. Javaslatainkat jónak és megalapozottnak tartották, és figyelembe vették. Indokoltnak tartják valamilyen formában annak előmozdítását, hogy fölösleges készleteink, amelyekre ráadásul a Szovjetuniónak nagy szüksége van, anélkül jussanak el az ottani fogyasztókhoz, hogy növelnék a Szovjetunió tartozásait. — A találkozó előtt az amerikai sajtóban ezzel kapcsolatban azért az aggodalomhangjai is nyilvánosságot kaptak. Kissinger volt külügyminiszter cikkében elutasította a Szovjetuniónak nyújtandó nagymérvű pénzügyi segély gondolatát, és figyelmeztetett a három közép-európai ország problémáira, mások a szovjet gazdasági nyomásgyakorlás lehetséges veszélyeire intettek. Elég garanciát nyújt-e a nyugati országok szándéknyilatkozata az átalakulás sikerét illetően? — Úgy tűnik, igen. A találkozó kapcsán ugyan az amerikai sajtó kiemelten foglalkozott Gorbacsov személyével, de itteni beszélgetőpartnereim hangsúlyozták, hogy a mi országainkról azért esik kevesebb szó, mert a támogatás eldöntött, nem vita tárgya, mint a Szovjetuniónak nyújtandó segély kérdése. Nyilvánvaló, hogy a kelet-európai folyamatok támogatása Amerikának elemi érdeke és kötelessége. Hol a mumus? — Olvashattunk olyan elemzéseket is, amelyek arra hívták fel a figyelmet, hogy a világ leendő újrafelosztása során a Nyugat — kényelmi szempontból—esetleg ismét a szovjet érdekszférába utalhatja Közép- EurópáL Van-e ilyen félelem Magyarországon? —Bennem nincs. Amióta akár ellenzéki politikuskält, akár külügyminiszterként kapcsolatban állok vezető nyugati politikusokkal, olyan nagymérvű eltökéltséget tapasztalok részükről a változások támogatása mellett, hogy az minden kétséget eloszlat. A legmesszebbmenőkig Udvözlik és pártolják a magyar külpolitika önállóságát és a mozgásszabadságának megőrzésére tett erőfeszítéseit. — Ez valóban megnyugtató, de a minap állítólag napvilágra került az a titkos dokumentum, amely a Szovjetunió kommunista pártjának új stratégiai alapelveit fogalmazta meg a volt bolygóállamokkal kapcsolatban. Ebben a változások tudomásulvétele mellett a gazdasági és politikai nyomásgyakorlás különféle alkalmazandó eszközeiről olvashatunk. — Én ugyan erről nem hallottam, de mindenesetre van benne negatív és pozitív elem is, már ami a változások elfogadását illeti. Énnem tartok attól, hogy szovjet oldalról valamiféle káros, rossz befolyást gyakorolnának a magyar kormánypártokra. Világosan leszögeztük, hogy az egyenjogúság és az új típusú kapcsolatok alapján készek vagyunk a legjobb viszony kialakítására a Szovjetunióval, illetve a köztársaságokkal és a Szovjetunióban most már jelenlevő pártokkal. Természetesen vannak kérdések, amelyeket a szovjet külpolitika másképpen ítél meg, mint mi, de a viszony egészében véve jó; bizalmat tanúsítanak az új magyar külpolitika iránt A jugoszláv-kérdés megoldásának módját némileg másképp látják, de az alapelvekben—a békés, az ott élő népek akaratán nyugvó újfajta megoldásban — egyetértünk. A Szovjetunió gazdasági nehézségei közismertek, ez váltja ki a Nyugat figyelmét és a segítségnyújtás gondolatát. Ez azt is mutatja, hogy gazdasági kapcsolataink összeomlása mögött nem szabad politikai szándékot keresnünk. Ezek a folyamatok ugyan hátrányosak számunkra, de ezt a nyugati országok is látják, és segítségüket ennek megfelelően alakítják. Saját sors — Az utóbbi két-három esztendő kétségtelenül olyan világméretű változásokat hozott, amilyenekről korábban sokan álmodni sem mertek volna. Ilyen történelmi jelentőségű esemény volt június 30-án az utolsó szovjet csapatok távozása az ország területéről. Mondhatjuk-e most már nyugodtszíwel, hogy Magyarország a függetlenség és a nemzeti önrendelkezés olyan fokára jutott, amely lehetővé teszi számára saját sorsának meghatározását? — Valóban, a két világháború közötti időszak rövid intermezzóját leszámítva, 450 év óta először fordul elő, hogy hazánk területén nem állomásoznak idegen csapatok. Ez óriási fejlemény, ami — miközben nagy örömmel tölt el bennünket—megnöveli felelősségérzetünket is. Sorsunk a kezünkben van, alakításáért nem hibáztathatunk másokat. Természetesen ez nem kizárólag rajtunk múlik, hanem körülményeinken és partnereink segítőkészségén is, de a mi dolgunk: elérni, hogy az elvi segítőkészségből minél több váljon valóra a gyakorlatban. — Antall József miniszterelnöknek a Vajdasággal kapcsolatban tett legutóbbi megállapítása—miszerin t ezt a területet annak idején nem Szerbiához, hanem a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták — nagy felzúdulást váltott ki otthoni ellenzéki körökben. — Nem ez az első kormánynyilatkozat, amely hasonló értetlenséggel találkozik, és utólagos magyarázatra, értelmezésre szorul. Csaknem azt is mondhatnánk, hogy egyes kormánypolitikusoknak, beleértve önt is, jelentős idejét foglalja el a szeman tíkai kérdések tisztázása. Mi az oka annak, hogy amíg például ez a Vajdasággal kapcsolatos tényközlés Amerikában teljes megértésre és egyetértésre talált, addig otthon újabb belpolitikai vihart váltott ki? — Korábban — remélem, nem szándékosan, de valóban — sokszor rendkívül sajnálatos mértékben félremagyarázták felelős kormánytényezők nyilatkozatait. Sajnálatos módon felfújtak apró kérdéseket, mint a trianoni emlékmű ügye, amely egy pillanatig nem volt hivatalos kormányálláspont. Ezeket a strandfürdők mesterséges hullámveréséhez tudnám hasonlítani. A Vajdasággal kapcsolatos vélemény esetében már az volt tapasztalható, hogy hajlandóságot mutattak ugyan olyan jelentést tulajdonítani neki, amitől az teljesen egyértelműen távol állt, de ezt óvatosabb formában tették. Sajnos, Magyarországon — jóllehet a politikai pluralizmus nagyon szépen működik és a parlamenti bizottságokban is a szükséges többpárti egyetértés jó példáit tapasztalhatjuk — a külpolitikai szolidaritásban még nem érvényesül az, ami Angliában és Amerikában, a két ősi demokráciában magától értetődik. Nevezetesen, hogy az ellenzék nem támogat kétes értékű, a magyar érdekekkel ellentétes külföldi megnyilatkozásokat, nem hagyja magát általuk manipulálni. Antall miniszterelnök úr teljesen ártalmatlan, a határrevíziónak még csak a lehetőségét sem fölvető nyilatkozatát nyilvánvalóan szándékosan magyarázták félre külföldön, mert hogy ott is tudnak olvasni. Jól működő demokráciában az ellenzék csak visszautasíthatja ezt. S ajnos korábban, más esetekben még inkább eszközzé váltak egyesek. Azóta például az egész világ előtt beigazolódott az, amit a magyar kormány ez év elején hangsúlyozott: nem arról van szó, hogy ezt vagy azt a kisebbséget támogatnánk a többivel szemben, hanem Jugoszláviában vannak olyan ortodox diktatórikus körök, amelyek veszélyeztetik azt az alapelvet, hogy a polgári hatalom kontrollálhatja a katonaságot. Az történt most a szomszédságunkban, amitől mi már januárban óvtunk; a Magyarország elleni külföldi kampány szervezői pontosan azok az erők voltak, amelyek most Szlovéniában felléptek. —A bban a reményben, hogy ezek a példák hozzájárulnak az olyannyira kívánatos magyar nemzeti egyetértés erősödéséhez, köszönöm a beszélgetést. Túri Gábor A magyar Külügyminisztérium nyilatkozata Jugoszláviáról A magyar kormány aggodalommal követi a jugoszláviai helyzet alakulását. Alapvető fontosságúnak tekinti, hogy Jugoszláviában fegyveres konfliktusokra ne kerüljön sor. Az ellentétek feloldását nem szolgálják sem az egyoldalú lépések, sem az erőszak alkalmazása, vagy az azzal való fenyegetőzés. Meggyőződésünk, hogy a válság megoldása csak a tíz helsinki alapelv, a Párizsi Charta és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletkülügyminiszteri tanácsán Berlinben elfogadott megállapodások alapján lehetséges. A magyar kormány folyamatos érintkezésben áll a jugoszláv fejleményeket illetően az európai és észak-amerikai kormányokkal, és csatlakozik az Európai Közösség és Ausztria válságkezelő kezdeményezéséhez. Hangsúlyozzuk érdekeltségünket abban, hogy Jugoszlávia jövőjéről békésen, tárgyalások útján olyan megállapodás szülessék, amely a népek önrendelkezési jogán alapul, és szavatolja az emberi és a kisebbségi jogok maradéktalan érvényesülését, a demokratikus átalakulást és az általánosan elfogadott európai normák alkalmazását. Bízunk abban, hogy a Jugoszláviában kialakult feszültség nem érinti hátrányosan a Jugoszláviában élő magyar nemzeti kisebbséget. Magyarország változatlanul a Jugoszláviával kialakított jószomszédi viszony és együttműködés fejlesztésére törekszik és tiszteletben tart bármilyen, demokratikusan létrejövő megállapodást Jugoszlávia jövőjéről. Budapest, 1991. június 27. A jugoszláviai krízis és a megoldás Még alig ért véget az Öböl-válság, de a világ újabb szenzációra figyelhet, újra emberéleteket követelő eseményeket nézhetünk kényelemben a karosszékben. Az 1918-ban Szerb-Horvát-Szlovén Királyságként létrejött délszláv állam a szétesés küszöbére érkezett. Miután több mint egy éve a horvátok és a szlovének szabad választás útján demokratikus kormányzatot létesítettek és azóta hiába szorgalmazták Jugoszlávia államrendszerének átalakítását, betelt a pohár. A szövetségi államfő tisztére esedékes horvát politikus megválasztását szerb részről — törvénytelenül — meggátolták, s ezért a két nyugati kultúrájú, fejlett köztársaság június 25-én deklarálta függetlenségét. (Ezt a döntést néhány héttel korábban népszavazás hagyta előzetesen jóvá.) A szövetségi kormány (vagy a nevében fellépő, zömében ma is kommunista, titoista szellemiségű hadsereg vezetése) ezt nem fogadta el, s visszavonása érdekében bevetette a Jugoszláv Néphadsereget. A szlovén területvédő erők ellenálltak, s a harcnak több tucat halálos áldozata lett. Az Egyesült Államok és a legtöbb európai állam határozottan ellenezte a két köztársaság különválását, minden bizonnyal féltve a U. világháború utáni területi status quo-t, de a katonai fellépést ugyancsak elítélte. A nemzetközi fellépésnek minden bizonnyal nagy szerepe volt abban, hogy június 28-án tűzszünetet rendeltek el. Mit lehet tenni, hogy a pillanatnyi csöndből tartós rendezés szülessen, és mi a magyarság érdeke a délszláv konfliktusban? A Közép- és Kelet-Európábán folyó demokratikus átalakulásnak csupán mellékterméke a türelmetlenség, a különböző nyelvű, vallású és politikai meggyőződésű csoportok közötti feszültség. Ezek a kommunista uralom alatt is fennálltak, legföljebb külső megnyilvánulásaikat tiltotta a monopolisztikus és általában egy nemzet hegemóniájára épülő diktatúra. A demokratikus átalakulás és a szociális piacgazdaságra történő áttérés következetes véghezvitele esetén azonban az ellentétek békésen feloldhatók .hasonlóan ahhoz, ahogy ez Európa nyugati felében történt a II. világháború után. Ez a magyarság számára is elemi érdek, hiszen szomszédaink egy részétől régi keletű ellentétek választanak el bennünket, s ezek sokszor erősebbek a tényelegesen fennálló közös gazdasági és politikai érdekeknél. De az európai normák, az emberi jogok, köztük a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesülése a három és fél milliónyi magyar kisebbség számára megnyugtató garanciát jelentene, az európai integrációnak a Kárpát-medencére és környékére történő kiterjedésepedig a határok átjárhatóságát, az anyaországgal ápolt kapcsolatok könnyebbé válását jelentené. Magyarország nem érdekelt Jugoszlávia felbomlásában. Ha Horvátország és Szlovénia önállóvá válna, akkor fönnmaradna egy konzervatív politikai arculatú, titoista, posztkommunista Nagy-Szerbia, és a Vajdaság területén élő 400 ezer magyar ebben az államban maradna. Minden okunk megvan feltételezni, hogy szabadságjogaik, kisebbségi jogaik még a jelenleginél is korlátozottabbak lennének. Ráadásul Koszovóból és Horvátországból nagyarányú szerb bevándorlás indulna meg, tovább csökkentve ezzel a vajdasági magyarság részarányát, kohézióját. Úgy tűnik, lehetséges a békés rendezés Jugoszláviában, amennyiben a nyugati kormányok és közvélemény gazdasági és politikai nyomással ráveszik az érintetteket a kompromiszszumra. Jugoszlávia átalakítható a szuverén köztársaságok államszövetségévé, ahol minden köztársaság maga dönt belső berendezkedéséről, gazdaságpolitikájáról, deközös megegyezéssel szuverenitása egy részét (pl. a külpolitikát és a belőle fakadó védelmi politikát) átadja egy közös konföderatív kormánynak. Nem kell messze mennünk történelmi precedensért: az 1867 utáni Osztrák-Magyar Monarchia két fele teljes belső önállósággal rendelkezett, de közös volt a külügy és a hadügy. A Délszláv Konföderációban különösen fontos lenne az egyes államok területén élő nemzeti kisebbségek jogainak messzemenő biztosítása, a személyi alapon állónemzeti önkormányzat alapján. Ebben a konföderációban a jelenlegi hat köztársaság mellé önálló egységként kellene felsorakoznia a 90%-ban albánok által lakott Koszovónak és a rendkívül vegyes lakosságú Vajdaságnak. (Itt a szerbek abszolút többségben vannak, de a mintegy 22%-os magyar lakosság mellett jelentős horvát, szlovák, román és ruszin kisebbség is él, ezért ezt a területet nem lehet anemzetileg homogén Szerbia részének hagyni.) Remélhetőleg tartós marad a tűzszünet és megindulnak a tárgyalások az új konföderációról. Már a tárgyalások kezdetén valamennyi félnek garanciáikén adnia arra nézve, hogy elfogadja az államszövetség alapelveit. Ezek az alapelvek az Európa Tanács ama konvencióira épülhetnek, amelyek a Tanácshoz történő felvétel előfeltételei, tehát lényegében a demokratikus belső viszonyok garantálására. Fontos, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (CSCE) 35 tagállama a fönti megoldás alapján kínálja föl közvetítését, sőt ennek érdekében gyakoroljon nyomást a tényleges hatalom valamennyi birtokosára. Ez a megoldás az összes nemzet és kisebbség jogos érdekeitbiztosítaná, stabilizálná nem csupán Jugoszláviát, de az egész térséget. Ha ez a megoldás nem jön létre, akkor vagy háború lesz, vagy egymással rendkívül rossz viszonyban álló kis államok sora jön létre, amelyek gazdaságilag életképtelenek, belpolitikájuk a nacionalista demagógiára épül, s minden bizonnyal elnyomják a területükön rekedt nemzeti kisebbségeket. Ráadásul ezek az államok —vagy egyesek ezek közül— megőriznék a sztalinista-titoista bélés gazdaságpolitika számos elemét, szövetségesül kínálkoznának a térség egyéb országaiban még erős retrográd, posztkommunista erőknek, tehát mintegy fertőzési gócot jelentenének. Egyszóval nincs más alternatíva, mint a demokratikus, szabad és szuverén délszláv köztársaságok konföderációja. —mi-Kérjük, ajánlja a Nyugati Magyarság-ot barátainak, munkatársainak is! Keresse az újságárusoknál! Hirdessen! A világ minden részében jelen vagyunk!
