Nyugati Magyarság, 1990 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1-2. szám
is V i (># f * » * t « 'c'r » ► *» «.i /,wr 10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1990. január-február CSEH TIBOR (Montreál): Jugoszlávia és magyarjai Az elmúlt évtizedet lezáró esztendő eseményei Európa-szerte hatalmat bitorló rezsimeket mozdítottak el helyükről és milliók számára villantották fel az ígéretesebb emberi élet lehetőségét. Sajnos, ezekből a pozitív változásokból — annak ellenére, hogy mozgolódás, tüntetés és vér is folyt és folyik is bőséggel — Jugoszlávia, Albániával egy csónakban evezve, egyelőre jócskán lemaradt. Nekünk, magyaroknak, még az sem lehet vigasztaló, hogy egyes nézetek szerint Európa a Balkánnál már véget ér, hiszen az 1918-ban, elsősorban a mirovásunkra, átlépte hagyományos határait. Jelenleg Jugoszlávia minden alkotóeleme, az ország vesztét érezve, a saját túléléséért küzd, már amennyire egyáltalán azt a feltételek lehetővé teszik, és igyekezik magának a lehető legnagyobbat kihasítania az állam fennállásának több mint hetven éve alatt összeállón hagyatékából. A választ arra, hogy napjaink eseményei nem egyszer más irányba mutatnak, mint máshol Európában, az igencsak eltérő történelmi és politikai háttérben kell keresni; hiszen ez az ország nagyon lényeges feltételekben különbözött a többi marxista rendszertől. A mai ország elődje 1918-ban eredetileg a világháborút nyerteseinek háláját élvező szerbek, valamint a horvátok és a szlovének királyságaként alakult meg, míg a nagyszámú többi nép és nemzetiség vagy eleve teljesen jogfosztottként, vagy egyenesen üldözöttként lett annak részévé. A szerbek, jórészt a közülük való királyra támaszkodva, csakhamar korlátlan hatalomra tettek szert, mivel az államalkotó nemzetek közül a horvátokat rövidesen kiszorították a politikai színpadról, a szlovének pedig kis létszámuk miatt eleve csak statiszták lehettek (ráadásul akkor még a tengermelléki Szlovénia egésze Olaszországhoz tartozott). A Tito vezette kommunisták befolyásuk nagy részét pontosan a királyság nemzetiségi politikai gyakorlatának tagadásával alapozták meg. A nemzeti megbékélés érdekében az addig üldözött délszláv népeknek új köztársaságokat ígértek, majd teremtettek meg a háború után. Autonóm tartományokat alakítottak ki bizonyos addig Szerbiához tartozó területeken, ahol a délszlávokon kívül más etnikum is élt, és szenvedte kitüntetett módon a királyság elnyomását. Az új, ún. AVNOJ-i (a népfront rövidítése) Jugoszlávia, a győztes II. világháborút és további területi gyarapodást is maga mögött tudva, legalábbis papíron, minden ott élő nép és nemzetiség egyenjogú, federatív államaként alakult meg. A sok nyertes közé így értelemszerűen egy nagy vesztes került, a szerbség, amely nemcsak a királyát veszítette el, hanem vele együtt törvényes garanciáit is a többiek felett uralkodó szerepre. A háború utáni Tito-i éra bravúros rendezése miatt az országot, akár kívülről, akár belülről, sokáig szinte lehetetlen volt objektiven megítélni. így a magyarságnak sokáig torz képe volt erről az országról. A nagyszabású sztálinista tisztogatások, melyek a többi szovjet befolyás alatti országban csak lassabban teljesedhettek ki, itt már a háború befejezésének évében, számottevő politikai ellenzék hiányában, teljes erővel tombolhattak. Ekkor likvidálták például a magyarok közül is azokat, akik a rendszer számára kényelmetlenek lehettek, a „megszállókkal való kollaborálás” vádjával, és nem mentették át idejében bőrüket a határon. Viszont a földreform sok szegény sorsú magyarnak is földet adott, és így a hatalom támogatóivá tette őket. A már a királyság alatt a Bácskába és Bánátba kolonizált, feltétlen királyhű szerbség azonban a háborút követően egycsapásra kommunista színt váltott és ugyanekkor, elsősorban a németek deportálását követően betelepített több százezer, főleg szerbbel és montenegróival együtt nemcsak hogy egycsapásra megvalósította a terület délszláv többségét, hanem vele együtt gyökeresen átrendezte az illegalitás évei alatt inkább az elégedetlen nemzetiségekre támaszkodó kommunista párt alapjait is. A háború utáni félelem dermedtségében tehát mindaz szinte pillanatok alatt megtörténhetett, amit a hatalom a többi elcsatolt területen esetleg csak hosszú évtizedes szívós munkával tudott megvalósítani. Sőt, a magyarság ez idő alatt még örülhetett is annak, hogy nem büntették meg kollektíván, mint a németeket, és el sem hurcolták Szibériába vagy Csehországba. És amikorra beköszöntőnek a legsötétebb évek Magyarországon, akkorra Jugoszlávia már a béketábor határain kívül lavírozgatott. Hálából ezért megerednek a bőven folydogáló nyugati segélyek csatornái, és az ország egy olyan szovjet blokkra néző hidegháborús kirakattá válik, amely a marxista ideológia mellé kenyeret is tud nyújtani az embereknek. Ez a szép rózsaszínű kép csak tovább színesedett a hatvanashetvenes években, amikor polgárai, ellentétben a többi kelet-európai országgal, szabadon utazhattak és hordhatták a bóvlit autóbuszszámra Olaszországból. Ez idő tájt olyan abszurd állapot alakult ki, hogy a magyarországiak nézték irigykedve a délvidékiek , jó sorát”, akiknek többsége pedig igen büszke volt arra, hogy ő igenis ,jugó magyar”, és le is nézte az anyaországbelieket, ahol egy orkánkabát eladásának hasznából egy egész éjszakát áüumpolhatott Pest legelőkelőbb mulatóiban. Ez az világra szóló szemfényvesztés mindaddig jól működött, amíg volt érdekelt, aki a számlát állja. Hiszen az évtizedek alatt beáramlott, csak három számjeggyel kifejezhető külföldi dollármilliárdok voltak azok, amik az ország problémáit eltakarták és kordában tartották a belső mély ellentéteket is. így például a hatalmasra duzzasztott bürokrata apparátusban és elnyomó gépezetben zsíros állásokkal engesztelték ki a korábbi hatalmukban megingatott szerbeket, de részesült belőle közvetveközvetlenül úgyszólván mindenki. Ha valaki ennek ellenére is elégedetlen volt, arra a rendőrség azonnal lecsapott a szólás és a gyülekezés szabadságát szigorúan korlátozó törvények értelmében. De ugyanakkor nyitva álltak a határok, és kényelmesebb volt a helyzettel bármi ok miatt elégedetleneknek az akkor munkaerőhiánnyal küszködő Nyugat-Európába kivándorolniuk. Tízezerszámra indultak útnak ekkor a magyarok is, sokszor főleg az iskolázottabbak, és maradnak kint valószínűleg örökre, mintsem hogy válasszák a visszatérést a mostani bizonytalan helyzetbe. A pénzügyi tartópillér kidőlése a különféle érdekek mentén végigfutó, egyre mélyülő hasadékokkal rajzolta tele az ország politikai térképét. A pangással együtt megkezdődött a koncon való marakodás, majd az eltérő nemzeti érdekek alapján csoportosulva, a polgárháború szélére sodródott az ország, mivel már a teendők meghatározásában is kibékíthetetlen nézetek csapnak össze. A szerbek szerint most a legfontosabb minél többet visszaszerezni azokból a pozíciókból, amelyeketakirályság alatt egyszer már birtokoltak, elmenve akár a Karagyorgyevics-dinasztia visszaállításáig is. Az országot centralizálni akarják vagy úgy felbomlasztani, hogy az összes olyan terület, ahol valamennyi szerb él, hozzájuk kerüljön. Vezérük, Milosevic, kommunista létére széles koalícióra lépett az ortodox szerb egyházzal és a royalistákkal. Bevált gyakorlatuk a köztársaságon kívüli egyházi ünnepségeket professzionalista szervezéssel, odautaztatott, fizetett tömeggel nacionalista tüntetésekké alakítani, és nyomásgyakorlás céljából felidézni a háború alatt esztelen barbárságokat elkövető szerb Csetnik mozgalom emlékét is. Egyik lélektanilag rendkívül fontos megmozdulásukat, amelyen arégi Jugoszlávia kikiáltásának évfordulóját szádékozták megünnepelni (ezt a Tito-korszakban nem ünnepelték, sőt meg sem emlékeztek igazán róla), Ljubljanába hívták össze, azért, hogy helyben tiltakozzanak a szlovéneknek a rigómezei albánok irányában tanúsított megértő álláspontja miatt. Ezt az ottani hatóság provokációnak minősítvebetiltotta, mire Szerbia a bekebelezett tartományokkal együtt, hivatalos gazdasági bojkottot léptetett életbe a szlovénokkal szemben. Mindezen események csak tovább erősítették a nyugati országrészben a demokratizálódást és a párt egyeduralmának megszüntetését követelők táborát. Szerintük ezt követeli meg az Európához való felzárkózás, amit véghez akarnak vinni akár a hajthatalan szerbek nélkül is, azaz nem bánva akár az ország szétrobbantását sem. Mind Horvátországban, mind Szlovéniában a közeljövőben szabad, többpártrendszerű választásokat rendeznek, ahol a mostani helyzetben a jelenlegi uralkodó struktúrának nem sok babér teremhet az ott már külön intézkedésekkel legalizált mozgalmakkal és pártokkal szemben. A többi köztársaságokban is, félig illegálisan, rendkívül széles palettán virágoznak az alternatív szervezetek. Igen feszült helyzetben ült össze, valószínűleg utoljára, az erodálódó hatalmú, de formálisan még mindig egyeduralkodó Kommunista Szövetség Országos Kongresszusa és csakhamar fel is függesztette munkáját a szlovének kivonulását követően, mivel nem fogadták el a szociáldemokratizálódási elképzeléseiket. Említésre méltó momentum volt viszont, hogy a szerbiaiak folytatást követelő álláspontja is magáramaradt; azt még a szerb többségű hadsereg sem támogatta. Az országos párt azóta sem tud magára találni, s immáron a horvátok is kimaradnak a szervezeti munkából. (Minden eshetőségre felkészülve Milosevicset már korábban —három másik kommunista funkcionárius közül, még a régi rendezés szerint versengve — megválasztották a saját köztársaságának vezetőjévé.) Ugyanakkor az egész országra lidércként nehezedő rigómezei problémák időnként vulkánként törnek ki. A legutóbbi megmozdulássorozaton is tízezrek tüntettek az utcákon a szerb megszállás ellen, annak a Tito elnöknek a képeit hordozva, aki számukra annak idején az autonómiát biztosította, ö maradt meg talán utolsónak a világ összes kommunista vezetői közül, akiért az emberek még most is önként életüket adják; legutóbb harmincketten haltak meg nevével a szájukon a rendfenntartó karhatalom fegyvereitől. Az alternatív mozgalmak roppant befolyásosak az albánok között, míg a Szerbia bábjának tekintett kommunista vezetés teljesen tekintélyét vesztette közöttük. Az országban talán az egyetlen biztató pont a szövetségi kormány, amely egyelőre sikeresnek látszó gazdaságpolitikát valósít meg. Jelentős devizatartalékokat halmozott fel, eltörölt négy nullát a dinárból, pénzreformot vezetett be és visszafogta a többezer százalékos inflációt is. A hadsereg némileg konstruktívabb magatartására utal, hogy immár a szerbeknek is küld figyelemeztető jelzéseket a rigómezei beavatkozás kapcsán. Ebben a nagy országos kavalkádban ott kavarognak valahol a magyarok is, akiket már régóta nem irigyel immáron senki, noha helyzetükkel világszerte nincsenek igazán tisztában, s jómaguk is régen kijózanodtak már a nagy kábítás hatása alól. Kollektív helyzetük roppant súlyos, talán a legrosszabb az összes elszakított terület között. A legnagyobb, de gyorsan fogyatkozó csoportjuk a legkevesebb demokratizmust biztosító Szerbiában él, míg a szórványokban Horvátországban és Szlovéniában élő részük, bármiféle érdekvédelem és kulturális centrumok híján, immár elérkezett a teljes, megsemmisítő asszimiláció küszöbére. A gyülekezés és a szólás szabadságát korlátozó törvények mind a mai napig érvényben vannak Szerbiában, s a magyarság kollektív jogaiért síkraszálló egyénre vagy bármilyen mozgalomra elvileg ráhúzható a ,.nacionalista szerveződés” súlyos vádja. A vegyesházasságok, az alacsony születési arányszám és az örökre elveszített kivándorlók mellett a legnagyobb csapást a magyarságra az anyanyelvi iskolarendszer felbomlasztása jelentette. A hetvenes években az iskolarendszer reformjának ürügyén megszüntették a magyar gimnáziumokat és olyan szűk szakosodású szakiskolák hálózatát alakították ki, ahol a megkívánt osztálylétszám csak nehezen jöhet össze. (Ez idő tájt a magyarországi politika Jugoszláviát a helyes nemzetiségi politika megvalósításának mintaországaként emlegette, a vajdasági magyar kulturális sajtó pedig az Aczél-korszak üldözöttéinek műveit közölte nagy előszeretettel; feltételezhetően azért, hogy az ellenzéknek is befogja a száját...) Sőt, azóta az elvileg magyar tannyelvű osztályokban is vegyestannyelvű oktatást alkalmaznak, hiszen a köztársaság törvényei szerint nem lehet előírni a szerben kívül más nyelv ismeretét a tanár számára. Mindezek eredményeképpen a magukat magyarnak valló középiskolások közül negyven százalék nem tanul az anyanyelvén, s a többi is gyakorlatilag csak vegyestannyelvű oktatásban részesül. Az első jelentős magyar érdekvédelmi mozgalom pontosan az anyanyelvi iskoláztatás visszaállításának követelésével tört a felszínre a közelmúltban. A megfélemlítés légkörében is képes volt tizenhét és fél ezer aláírást összegyűjteni, amellyel a nemrég meghozott köztársasági törvényt igyekezett úgy befolyásolni, hogy az teremtse meg, illetve állítsa vissza az anyanyelvi oktatás feltételeit. Noha javaslatait a képviselőház elutasította, a helyzet ismerői számára azonban mégis hihetetlenül bátor dolgot tudott véghez vinni már önmagának az akciónak a puszta megszervezésével is. Ajánlatos ezért minden jóérzésű magyarnak világszerte, hogy megkülönböztetett figyelemmel kísérje az onnan jövő híreket, és próbáljon meg segíteni, ahol csak tud. Annál is inkább, mivel most a készülődő alkotmány tervezetéből hagyták ki egyszerűsítés ürügyén a nemzetiségi jogok szavatolására utaló összes szövegrészt... »Mio* Közvetítő Ügynökség Megnyitottuk általános közvetítő irodánkat és közvetítést, ügyintézést vállalunk Magyarország, Kanada, USA és a Német Szövetségi Köztársaság között. — CSEREÜDÜLTETÉS megszervezését vállaljuk gyermekek, családok számára; — HAZATELEPÜLNI készülők ügyeit intézzük; — SZÁLLÁST biztosítunk turistáknak; — ANTIK könyvek, porcelánok, művészeti tárgyak vásárlásakor szakértőről gondoskodunk; — BETEGEK gyógyítására szakorvosokat ajánlunk; — TANULÁSHOZ megfelelő iskolákat kínálunk. „MIO”AGENTUR München 4000, Belgrad Str. 59, W-Germany Tel.: 89-308-9280 Telefax: 30-84-933 A Értelmiségiek és műszakiak, újonnan érkezett honfitársaink! Örömmel látunk minden új vendéget kulturális és szakmai rendezvényeinken. Köszönettel veszünk bevándorló honfitársaink megsegítését célzó javaslatokat és kezdeményezéseket. Rendezvényeink kiváló lehetőséget nyújtanak a különféle szakmai vonalon dolgozó kollégákkal való megismerkedésre és tájékozódásra. Hungarian Canadian Engineers' Association P.O.Box 1191, Stn. "A", Montréal, Qué. H3C 2Y3, Canada Bevándorlással kapcsolatos tájékoztatást készséggel ad: Deák Ferenc atya 90 Guizot West, Montreal, Qué. H2P 1L4, Canada Tel.: fő 14) 387-9503
