Nyugati Magyarság, 1990 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1990-07-01 / 7-8. szám
1990. július-augusztus Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 3. oldal VITÉZ GYÖRGY: Levelet kaptam „Tisztelt írótársam, kedves barátom, eljött az ideje annak, hogy az egyetemes—az itthon, a szomszédos és a távoli országokban léttrejött — magyar irodalom egészséges vérkeringését helyreállítsuk és kapcsolatainak szervezett biztosítását megkezdjük. E felismerés első, jelképes gesztusaként ajánljuk fel Önnek és számos, határainkon kívül élő, alkotó magyar írónak—az 1989-es közgyűlés által elfogadott alapszabály értelmében— aMagyar írószövetség rendkívüli tagságát. Az egyetemes magyar irodalom kapcsolódásait erősíthetjük ezzel. Szándékunkban áll ekezdeti lépést más írótársak, irodalomtanárok bevonásával folyamatossá tenni. Hagyományaiból a Magyar írószövetség a demokratikus átalakulásért folytatott küzdelmet vállalja mindenekelőtt, az 1956 előtt, alatt és után, illetve az 1986-os közgyűlésen vállalt szerepét. A körülmények változásával azonban nem kíván közvetlen napi politikai fórum lenni, hanem az irodalmi értékek védelmét, az írói érdekek szolgálatát biztosító szervezet. Tisztelettel és szeretettel kérjük, hogy írja meg 1990. szeptember 20-ig: elfogadja-e a Magyar írószövetség rendkívüli tagságát? Október közepén, a Magyar Köztársaság évfordulója előtt kívánjuk meghirdetni ünnepélyes formában a szövetség választmányában a rendkívüli tagok felvételét. A rendkívüli tagság elismeréséről értesítjük Önt. 1990. július Göncz Árpád elnök” Néhány éve, midőn a rendszer aczélja is már rozsdát fogott, eldicsekedtem kedves barátnőmnek (kinél rendszerint megszálltam ahon fővárosátlátogatván), hogy barátaim írásai, sőt még az én írásaim is hamarosan megjelennek a hazai irodalmi folyóiratok világot jelentő deszkáin, akarom mondani hasábjain.—Jaj, Gyuri—kiáltott fel —, akkor te már magyar fró leszel! Akkor döbbentem rá, hogy e kedves, intelligens, tanult, világlátott asszony fejében a „magyar fró” meghatározása az ország földrajzi határain belüli, könyvben, vagy legalább folyóiratban való megjelenéséhez fűződik. Extra Hungáriám non est vita. S ezzel a véleménnyel, magatartással azóta is számtalanszor találkoztam a .művelt magyar olvasóközönség” képviselői közt. Utoljára néhány hete. S ez utóbbi élményt még mindig nem tudtam megemészteni. Hiányzik belőlem Csalog Zsoltképessége, s nem tudom szociográfiai interjú formájában visszadni e beszélgetés irodalmi vonatkozású részleteit, — hangszalagra sem rögzítettem az elhangzottakat. De néhány — egyébként elfogulatlan s egyáltalán nem rosszindulatú — megjegyzés a fülembe égett, mint a tehenészek billoga az ökrökébe az argentin pampákon. Intelligens leány, művelt, szakmailag, európailag. Ismeri a jelenkori otthoni magyar irodalmat. Neveket, műveket említ. Érdeklődöm jámborul: .Jsmeri a nyugati magyar irodalmat?” Értetlenül néz. „Van ilyen?” Bátorítom. Valakiről csak hallott Igen. Faludyról. Honnan tud róla? ,.Beszélt a rádióban meg a televízióban. Most kiadnak mindenféle politikai dolgokat.” Noszogatom. „Meg az, aki nemrégen meghalt. Mérei? Mérai?” „Méray még él”—mondom. „Márai”—vágja ki végül. Próbálkozom az otthon már kiadottakkal. Határ, Tűz, Baránszky, Dedinszky, Bakucz? Kemenes Géfin? Hottentotta nevek. Vállát vonja.,.Nekünk azt mondták, aki elment, az elment. Többénem számít. Számunkra nincs.” .Mostvan a Püski-könyvesbolt, ott lehet ilyeneket kapni.” Nem merem megkérdezni, volt-e már a Püski empóriumban. Hasonló élményeim voltak közkönyvtárban dolgozó kultúrszemélyekkel, egyetemet végző fiatalokkal, a kapa-kaszakerülők népes táborának számos tagjával. Kijelentéseik mintha egy helyről származtak volna; legtöbbjük nemcsak tudatlan volt, hanem érdeklődést sem mutatott. Véleményük szerint a kölfödre került magyarok „elvesztették kultúrájukat, magyarságukat, nyelvüket”. Ezeknek viszont a lelkűkbe bélyegezték Arany János — a Hamlet fordítójától nem várt bomfrt posztúráját ;,jiem szégyellem, nem is bánom, hogyha írnom kelle már, magyaros lett irományom, s hazám földjén túl se jár”. (Kozmopolita költészet.) Persze minden lehetséges ott, ahol az ország bokréta Isten kalapján. (Mikor utoljára odanéztem, ez az isten a Demiurgosz volt, akinek a zsíros kalapját ugyancsak a fejébe csapták, mikor ittasan kitámolygott az irázi kocsmából.) No, de hagyjuk a néphiedelmeket. Meg kell azért hagyni, a „számkivetés” évei alatt (ez időt legtöbbünk hosszúra nyújtott tanulmányútnak tekintette) kaptunk mi otthonról biztatást, jó szót, ígéretet meg mi mindent. Bizony. Éles elméjű értelmiségiek, a legnagyobb jóindulattal titulálták működésünket „önképzőkörnek”. A Magyar Műhely híres találkozóin is sokan voltak hivatalosok, de választottak aligha. A Világszövetség, a követség, a hazulról nagy kegyesen kiengedettek mind elismerésükről, segítségükről, s Hungária dagadó keblére való szoríttatásunkról biztosítottak. A külföldi levegő elősegítette ékesszólásukat s a jó konyak is hozzájárultnagylelkűségükhöz. Haza térve azonban sebtében visszaállt a pártfegyelem. Határ Győzőről E. Fehér Pál (van, aki e nevetnem ismeri?) „emlékezett meg”, egy ripők a nyugati magyar írók „felelőtlenségéről” pontifikáit, valaki a külföldön élő írók nyelvének „elszürkülését”lamentáltasa70-es években az Amerikába kiengedettotthoni írók (akiket itt jó magyarbarátsággaletettünkitattunk) kevés kivétellel egy szóval sem említették otthon a velünk való személyes kontaktusaikat. Viszont pimasz tudatlansággal szidalmazták a Nyugatot, kiosztották a leckét Ameri• • • kának s — ami a leggusztustalanabb—versben, tanulmányban, intetjúban dicsekedtek a rendszer „erkölcsi felsőbbrendűségével”. (Akkoriban még nem illett a 301-es parcelláról beszélni, mely a rendszer erkölcsi felsőbbrendűségének egyik, bár nem egyedüli bizonyítéka.) Az otthoni fiatalok tartották bennünk a lelket A rendszer sztárjai —s ezekhez a legnagyobb nevek tartoznak — ismét: kevés kivétellel kerültek bennünket, mint a leprásokat ók Arany-pártiak voltak, mi Reviczky-pártiak. A fiatalok közt azonban már elharapózott a reviczkység, füstmiiánkodás, kassákosság. Presztízsüket — mert még nem volt—nem kellett óvniuk, hiányzott belőlük a csengőfrász reflexe, akispolgári majré. Ez sokat segített. A nyolcvanas évek közepére, számításunk szerint kb. kétezer személy (az írók hozzátartozóin és barátain kívül) — többnyire írók és irodalmi szakdolgozók — szerzett több-kevesebb tudomást a nyugati magyar irodalom létezéséről s ezek specifikus művekhez is hozzájutottak. A jelek mindmáig arra mutatnak, hogy az 1956 utáni Nyugaton megjelent magyar irodalmi művek ismerete, szerzőik azonosítása nem terjedt túl ezen a lényegében zárt szakmai körön. Visszanézve a dolgokra, persze könnyű kitalálni, miért volt s miért van még most is kissé így a helyzet. A Kádár-világ, néhány ,jnagyaros”sajátságától eltekintve, ortodox marxista-leninistarendszer volt. Kultúrpolitikájában többet „tűrt”, mint például a keletnémet vagy a bolgár rezsim, cenzúrája rejtettebb volt (s ezért gyakran aljasabb), de a „vonalat” tartotta, ameddig lehetett. Nyugaton megjelenő magyar nyelvű sajtótermékeket (a Magyar Műhely kivételével, amelyet azértnéhaszintén elkoboztak) az ország területére behozni szigorúan tilos volt. Irodalmi kiadványokat, szépirodalmi műveket hasonlóképpen elkobzott a vámőr, mivel ezek dugárunak számítottak. S még amit nagy nehezen be is engedtek, azt is .zárt osztályon” tartották, mint a dühöngő elmebetegeket. Az ország könyvkiadói arcátlan módon már a 70-es évek közepétől buzdították a nyugati magyar írókat, hogy csak küldjék kézirataikat bátran, elfogulatlanul. Akkori lektoraik azonban (vagy az a hang a bizalmas vonal másik végén) elfekvő betegként kezelték a manuscriptumokat. Ártalmatlan verseket, írásokat utolsó pillanatban kiemeltek antológiákból, gyűjteményekből. A hatalom, míg felénk dialógusokról áradozott, mindent megtett, hogy nevünk, munkánk ismeretlen maradjon azok előtt, akikhez leginkább szerettünk volna szólni. A Béládi Miklós szerkesztette, s a Szépirodalmi Kiadó gondozásában megjelent „ Vándorének ” (nyugat-európai és tengerentúli magyar költők) című antológia még a közkönyvtárakba sem ért el, nemhogy a nagyközönséghez. Nyolc év alatt nem találkoztam olyan nem irodalmi foglakozásé magyar emberrel, aki erről a kötetről még csak hallott is volna! — S a rossz szokásokat nagyon nehéz jóvátenni. De talán még nem késő. Ennek az irodalomnak a bemutatása, ha félénken, félszegen is, de megkezdődött. Most már inkább csak a közömbösséggel kell küzdenünk: a posztindus ztri ál is, posztmodem magyar társadalom egyre kevesebbet olvas és egyre nehezebben döfölhető, provokálható. (PéldaerreCsoóri híres, kontioverziális cikke [Alföld, 1987], melyre érdemben senki sem reagált.) A könyvkiadás is egyre drágább: sok az író, kevés a fóka, akarom mondani az olvasó. De a fönti levél mégis valami reményt kelt. Hogy nemcsak formalitásrólvanszó.Nem „rehabilitációról”, „elismerésről”—inkább megismerésről. S ezért azt reméljük, nemcsak „jelképes”, hanem valóságos gesztus az írószövetségé, mikor tagjai közé invitál. S barátnémet is megnyugtatja: íme, igazándi magyar író a régi haveija. Canada’s Parks and Historical Sites Sources of wonders! They’re all around you. In every part of the Country. Canada’s National Parks and Historic Sites. Very special places where our natural wonders are protected and our ancestors are remembered. Staffed by friendly knowledgeable people, these unique places are ^there for you and your family to discover. To enjoy. And to cherish as part of your own family’s traditions. So make them part of your travelling plans this year. For detailed brochures on Canada’s National Parks and Historic Sites please call (418) 648-4177 or write Canadian Parks Service 3 Buade St. P.O. Box 6060 Haute-Ville, Quebec G1R4V7 1*1 Environment Canada Environnement Canada Parks Service Service des pares Canada
