Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1-2. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1989. január-február CSEH TIBOR*: Jugoszlávia mai helyzete történelmi gyökerek — magyar vonatkozások A jugoszláv belső helyzet súlyossá válásának legjobb barométere talán az a terjedelem, amilyenben a nemzetközi hírszolgálatok és tömegkommunikációs eszközök híranyagában szerepel. Ezek többek között tüntetésekről, sztrájkokról, válságos gazdasági helyzetről, a nemzetiségi helyzet kiéleződéséről tudósítanak. A számtalan mozaikkockából álló ország fennállásának — a világháborút leszámítva — egyértelműen legnehezebb válságába sodródott. A magyarságnak joggal kell figyelemmel kísérnie az eseményeket, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia szétdarabolása nyomán teremtették meg ezt az azelőtt sohasem létezett országot. A trianoni határokkal több mint 600 ezer került oda, tehát az ottani eseményeknek nemcsak közvetett, hanem közvetlen kihatásuk is van nemzetünkre. A jugoszláviai helyzet megértését roppant megnehezíti, hogy ez a világ egyik legösszetettebb állama. Számos, egymástól eltérő nyelvű, kultúrájú, történelmi hagyományú és gazdasági fejlettségű nemzetet és nemzetiséget foglal magában. Az itt élő népek egymás közötti kapcsolata nem egy esetben a történelem súlyos örökségével terhelt, ezek eredete pedig gyakran a középkorig vezet vissza. Bár kétségtelen, hogy a jelenlegi helyzetért a politikai intézményrendszer a felelős elsősorban, a problémákat csak a reális szocializmus általános válságából levezetni nem szabad. Itt a „féligazság = hazugság” egyenlet fokozottan igazolódik, hiszen nagyon könnyen vezethet teljesen hamis következtetésekre valamely részlet figyelmen kívül hagyása. A helyzet okainak elemzésével egy egész könyvtár megtölthető; ez a cikk csak arra szorítkozhat, hogy segítse az eligazodást a napi hírek olykor kusza szövevényeiben. Jugoszlávia egyre mélyülő társadalmi és gazdasági válságát sokan összefüggésbe hozzák Tito elnök halálával, hiszen ahelyzet súlyosbodása akkor kezdődött el. Az igazság az, hogy a páratlan politikai képességű vezető még tán a halála pillanatát is roppant körültekintően választotta meg; sok, több évtizedet a hatalom csúcsán töltő politikus irigykedve tanulhatna tőle. A helyzetet az élezte ki igazán, hogy a hetvenes évek második felében felvett hatalmas hitelek visszafizetésének aktuálissá válásakor sorra derült ki, hogy azokat legnagyobb részt rosszul fektették be, illetve nem kis részük áramlott át a fogyasztási szférába. Az adósságállomány 22 milliárd dollár. A hatalmas adósságok visszafizetése iszonyú teherként nehezedik a rossz szerkezetű és elavult gazdaságra, amely mostanra már az egyszerű újratermelésre sem képes (a termelés visszaesése 1988-ban 2%os volt). Az infláció elérte a 250%-ot, a reáljövedelmek a hatvanas évek szintjére süllyedtek, a munkanélküliség 15%-os. A kormány átütemezést kapott a Valutaalaptól, mellyel az adósság visszafizetésének gondját jórészt az unokákra hagyta. A nemzetközi pénzügyi szervezet ezért cserébe a fogyasztás visszafogását követeli meg. A vezetés a végrehajtást úgy vélte megvalósíthatónak, hogy a veszteséges vállalatoknak csak minimálbért engedélyez, és a többiek is csak a jövedelmezőségük arányában fizethetnek. Jugoszlávia egyik sajátossága a munkásönigazgatás, amely elvileg a kollektíva irányítása alá helyezi az üzemeket. Azonban a bürokrata központok általi elvonások mértéke akkora, hogy nemigen marad mi felett „önigazgatni”. Ténylegesen a döntések a munkásosztály nevében cselekvő különféle szintű apparátus kezében összpontosulnak, hiszen ők rendelkeznek a jövedelem felett. Az általuk kivetett járulékok, adók és egyéb elvonások mértéke alapvetően meghatározza a vállalati jövedelmezőség határait. A jugoszláv gazdaságban a piac szerepe rendkívül alárendelt. A bevezetett szigorú rendelkezések nyomán rengeteg vállalat kényszerült csökkenteni a béreket a vágtató infláció közepette, miközben a restrikció természetesen nem érintette a bürokrata apparátust, hiszen tevékenységük természetszerűennem mutat ki veszteséget, még ha az egész országot koldusbotra juttatták is! A politika iránti bizalmatlanságot fokozza egyes vezetők fényűző életmódja, a drága szolgálati luxusautók tömege és a gyanús forrásokból felépített házak. Egyedül a boszniai tengerparton több mint háromszáz álomvilla épült fel a köztársaság különféle szintű vezetői számára, tisztázaüan financiális eredettel. Jórészt a közvagyon megdézsmálásával függ össze néhány magas állami tisztségviselő közelmúltbeli távozása. Például Mamula vezértengemagy, honvédelmi miniszteré, Pozderac alelnöké (aki a köztársasági elnöki funkció várományosa volt) és Mikulic miniszterelnöké is, mégha a hivatalos indoklás a lemodások okaként általában mást is jelöl meg. A szennyes kiteregetése az érintettek jelentős száma miatt nem érdeke a vezetésnek. A problémák sokféleképpen csapódnak le az eltérő fejlettségű és hagyományú országrészek között, s a kilábalás lehetőségét is másképpen képzelik el a különböző köztársaságok. De még azokon belül sem beszélhetünk egységes álláspontokról. Erősen elnagyolva, az egyik fő irányzat a központi irányítás leépítését és a helyi önállóság növelését véli szükségesnek. Ezek úgy tartják, hogy afederatív központ elbürokratizálódása meggátolja a problémák igazi megoldását. Bizalmatlanok a túlnyomóan szerbekből és montenegróiakból álló központi apparátussal szemben. Ennek legprominensebb képviselői a szlovének, élükön MUan Kucan pártfőtitkárral, akik amiatt aggódnak, hogy leszakadnak az európai nemzetektől, hiszen annak idején még a Monarchia legfejlettebbrészének számítottak. Radikális, dogmáktól mentes reformokat tartanak szükségesnek, és a közélet nagyfokú demokratizálódását. A legszélsőségesebbnek számítók pedig egyenesen Szlovénia csatlakozását a (Nyugat-)Európai Közösséghez. A demokratizálódási folyamat a helyi kormányzattól is támaszt kap; itt a legnagyobb a véleménynyilvánítás szabadsága. A háború utáni jugoszláv történelemben eddig példa nélkül álló módon több független párt is megalakulhatott ebben a köztársaságban, noha közéleti szerepük egyelőre nem világos. A horvátok is valami hasonló cipőben járnak, bár nem lehet teljesen egy kalap alá venni őket a szlovénekkel. A másik fő vonal a központi irányítás erősítésében és az „egységes jugoszfáv piac” megteremtésében látja a kiutat. Ennek fő hirdetője a szerbiai kommunista vezetés, élén Slobodan Milosevictyel; az ország első számú problémájának pedig a rigómezei helyzet rendezetlenségét véli. A dolgok megértése itt egy jókora kitérőt kíván meg. A magyar szabadságharc leverése utáni önkényuralom a császárnak tett szolgálatok fejében létrehozza a Délvidéken a Szerb Vajdaságot. Ebben lélekszámban a szerbek jelentős kisebbségben voltak. A képződménynek inkább csak szimbolikusjelentősége volt a szerbek számára, hiszen semmiféle tényleges autonómiát nem kaptak. A kiegyezéssel a Szerb Vajdaság megszűnt, s csak az új Jugoszláviában támasztották fel Vajdaság néven a Szerb Köztársaság részeként, módosított tartalommal. Visszatérve Rigómezőre, annak területén — a középkori történelemtől számítva — mindig is szerbek és albánok éltek egymás mellett. A szerbek elvándorlásával az albánok aránya természetszerűen megnövekedett a lakosságon belül, s az újabbkori időkben már a lakosság túlnyomó részét tették ki. Az első világháborút közvetlenül megelőző Balkán-háborúk során Szerbia kiterjeszti fennhatóságát az addig török uralom alatt álló Rigómezőre és Macedónia egyes területeire. Csak a Monarchia és Olaszország egységes fellépése akadályozta meg az egész Albánia bekebelezését is. A területszerzés ideológiai alapja a néhai feudális szerb állam kiterjedtsége volt. A királyság ezeket a részeket ny íltan mint gyarmatosított területeket kezeli, amire a legjobb kritikákat az akkori kommunista értékelésekben — így Tito akkori munkáiban — találhatunk. A legsötétebb kizsákmányolással párosítva, alakosság összetételét különleges kiváltságokat élvező szerbek odatelepítésével szándékozták megváltoztatni. A hatóságok által támogatott, alig leplezett terrort rendszeresítettek, az albán nyelv használatát betiltották. Albán iskolák nem nyíltak, a szerb nyelvűek pedig zárva maradtak az albánok előtt. Igyekeztek az elmaradottságot minden eszközzel konzerválni a zömmel mohamedán albánok között. A betelepítés egyik fő forrását jelentette az addig közösségi művelés alatti földek államosítása; ezeket osztották szét a szerbek között. Az elnyomó apparátus fizetését pedig a fejlettebb országrészekből átömlesztett jövedelmekből oldották meg. A betelepítéseket a magyarlakta területeken is végrehajtották. Az államosított 500 hold feletti nagybirtokra telepítettek be tömegesen királyhű szerbeket. A munkalehetőségtől megfosztott magyarok pedig tömeges kivándorlásra kényszerültek. A második világháború alatt a jugoszláviai albánlakta területeket Olaszország fennhatósága alatt egyesítették Albániával. A jugoszláv kommunisták nagyszabású autonómia és a régi igazságtalanságok megszüntetésének ígéretével jórészt maguk mellé állították az albánokat. A szép szavakból aztán a háború után alig valósult meg valami, a dolgok jószerével ugyanott folytatódtak, ahol azelőtt abbamaradtak. A hatvanas évek végétől, az általános politikai légkör javulásával, az albánok fokozatosan kivívtak bizonyos alapvető jogokat, így az anyanyelvi iskoláztatást, az egyetemet is beleértve, a nemzetiségi zászló használatának jogát, stb. Az iskolai képzésben részesült albánok ettől kezdve egyre nagyobb arányban kerültek be a tartomány gazdasági és politikai vezető tisztségeibe, lassacskán visszaszorítva az addig ott privilegizált helyzetet élvező szerbeket. Ezek általában még a legalapvetőbb albán nyelvtudással sem rendelkeznek, jóllehet a terület 90%-ban albánok által lakott. A tartományban bizonyos tisztségekhez megkívánták az albán nyelv ismeretét, ami az uralkodáshoz szokott szerbeknél halálos sérelmet okozott és elvándorlást indított el. Ennek másik fontos mozgatója, hogy a hajdanában ingyen kapott földeket hatalmas összegekért adhatják el, elsősorban a vendégmunkásként külföldön dolgozó szorgalmas albánoknak. A hatóságok újabban egyszerűen megtiltották, hogy szerb földet adhasson el albánnak. Fontos tényező még az is, hogy az ide befektetett hatalmas pénzek ellenére ez a vidék tov ábbra is a legszegényebb az országban, igen jelentős munkanélküliséggel. Kétségtelen, hogy az albánok bizonyos nyomást is gyakorolnak a szerbekre az „etnikailag tiszta Rigómező” létrehozása érdekében, de ennek nagyságát a belgrádi sajtó rendkívül felnagyítja. Az albánok között népszerű az önálló köztársaság gondolata Jugoszlávián belül, hiszen számarányukat tekintve harmadikak a szerbek és a horvátok után. Ebben az évben roppant felerősödött a szerbek nacionalista alapokon történő szervezkedése a rigómezei kérdés számukra kedvező megoldására. Először Rigómezőn alakultak „bizottságok”, melyeknek hangadói nemegyszer nem is odavalósiak, majd a mozgolódás kiterjedt a tartományon kívülre is. Ezek a Szerb Köztársaság vezetésének támogatását élvezik. Jugoszláviában tilos a nemzetiségen alapuló szervezkedés, és nem ismerik el a nemzetiségek kofíektív jogait sem, így a törvény szigorával lépnek fel az albán szeparatisták ellen. A mostani szerb nacionalista, rendszerellenes tüntetéseket viszont a,.népakarat szabad érvényesülésének” állítják be. A fő támadási célpont az ország 1974-től érvényben lévő alkotmánya volt. Eszerint az egyes köztársaságok, lélekszámúktól függetlenül, azonos mértékben vannak képviselve a központi vezetésben. A két szerbiai autonóm tartomány nagyfokú önállóságot élvez, és a szövetségi központokba közvetlenül, a köztársaságoktól alig különböző mértékben küld képviselőket. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy a szerbek súlya a hatalomban sokkal nagyobb, mint amekkora a Szerb Köztársaság alkotmányból eredő participációja alapján következne, hiszen az csak a legfelsőbb vezetésre terjed ki. A végrehajtó apparátusban, a rendőrségben, a tisztikarban sokkal nagyobb az arányuk, mint a lakosságon belül. Ennek külön jelentősége van akkor, mikor katonai puccs lehetősége sem kizárt. A szerbiai pártvezetés szerint Jugoszlávia gondjai elsősorban arra vezethetők vissza, hogy akét, Szerbiához tartozó autonóm tartomány, Rigómező és a Vajdaság, az alkotmánnyal túlzottan nagyfokú autonómiát kapott, és a szerb nép elveszítette szuverenitását. Milosevic, kihasználva a katasztrofális gazdasági helyzet miatti elégedetlenséget, hatalmas szerb nacionalista tüntetéseket szervezett a régi alkotmány és az azt védelmező tartományi vezetők ellen. Nézeteivel és erőszakos stílusával óriási népszerűségre tett szert a primitív kulturális színvonalon álló szerbek között, akiknél az abszolút uralom intézménye mindig is népszerű volt, alapuljon az akármilyen ideológián. Az újvidéki, elsősorban telepesekből és tartományon kívülről érkezettekből álló tüntetéssel elsöpörte a vajdasági vezetést, a még ellenálló, népszerű rigómezei vezetőket viszont erőszakkal távolította el, a támogatásukra szervezett tüntetéseket rendőri erők bevetésével törte le. Ilyen körülmények között a tavalyi év végén nagy várakozások közepette elfogadott új alkotmány leszűkíti a tartományi autonómiákat és visszaállítja Szerbia abszolút ellenőrzését azok felett. De ugyanakkor, a nyugati országrészek követelésének eleget téve, a gazdasági reform alapjául is szolgálhat, mivel piacgazdálkodásra való visszatérést hirdet és nagyobb mozgásteret ad a magánbefektetéseknek és a külföldi tőkének. A még nem említett többi tagköztársaság álláspontja valahol az előbb említett két fő ideológiai góc között helyezkedik el. Macedónai az ott élő nagyszámú és gyorsan szaporodó albánoktól tart, de ugyanakkor élénken él az emlékezetben, hogy 1941-ig a szerb fennhatóság alatt ugyanaz volt az osztályrészük, mint az albánoknak. Bosznia-Hercegovina etnikailag összetett; a horvátok inkább nyugatra, a szerbek inkább keletre húznak, a legszámosabb muzulmánok pedig a mindenkori központi hatalom mellett állnak. (Jellemző példája ennek a történeimből, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után már csak a Budapesten tartózkodó bosnyák ezredet tudta az uralkodó a Károlyi vezette forradalom ellen vezényelni.) A montenegróiak (Ctna Gora) az első világháború utáni podgoricai népgyűlésen lemondtak önálló nemzeti létükről és kikiáltották csatlakozásukat a szerb nemzethez. A második világháború alatt hatalomra került kommunista vezetés ismét deklarálta az önálló nemzet létezését, s az újraszervezett Montenegró független köztársaságként része az országnak. A montenegróiak számítottak Tito egyik legstabilabb bázisának, számarányukat sokszorosan meghaladó mértékben vannak jelen a szövetségi szervekben. Bár érzelmeik a szerbekkel közösek, érdekeik a jelenlegi helyzet védelmét diktálják. Mindenesetre az év eleji titográdi tüntetések elsöpörték a köztársasági vezetőséget, ami a szerb-barát vonal felülkerekedésére mutat. Hogy mit hoznak a következő hónapok, esztendők ennek az országnak — azon kívül, hogy bizonyosan cudar időket —, megjósolni nagyon nehéz. Kétségtelenül radikális reformokra van szükség a zuhanórepülés megállításához. Az új alkotmány tesz néhány erőtlen lépést a gazdasági élet területén. Ezek azonban elégtelenek a mély válságból való kijutáshoz, hiszen még a magyarországi reformoktól is messze elmaradnak. Ez egyben még azt mutatja, hogy a hatalom eddigi haszonélvezői a csőd ellenére továbbra is kezükben tartják az ellenőrzést. Az új miniszterelnök. Markovié, a reformok hívének számít. Kérdés azonban, hogy vajon ki tudja-e billenteni az országot a kényszerpályáról. A kilábalás elképzelhetetlen újabb külföldi befektetések nélkül, de eredményeket kizárólag csak a működő tőke bevonásától lehet elvárni. A politikai helyzet és a szabályozók egyelőre inkább elriasztanak ettől. A gazdaság óhatatlan további visszaesése pedig csak a szeparatista, nacionalista erőket fogja erősíteni. És végül, hogyan érintik a problémák az ottani magyarságot? Ugyanúgy mint a többieket, őket is sújtja a válság, minden következményével együtt. Ezenkívül a legnagyobb életterük, az egykor egyik legfejlettebb országrésznek számító, de mára már igencsak elszegényedett Vajdaság hagyományosan az ország fejőstehenéül szolgál; mostantól gazdaságát még az eddiginél is könnyebben és gátlástalanabbul fogják majd kifosztani. A jelenlegi lélekszámúk tovább fog csökkenni, mivel valószínűleg a már most is alacsony természetes szaporulat esni fog, reakcióként a romló jövedelmekre, és tovább fokozódik majd a balkáni népek betelepedése. A vendégmunkásként ideiglenesen külföldön dolgozók nem fognak visszamenni, s újabb kivándorlási hullám is várható. Az átlagosnál nagyobb öngyilkossági és más önpusztító hajlamok felerősödnek majd és várhatóan sokan válnak a kábítószer rabjaivá. A közvetlen nacionalistanyomás fokozódásával a vegyesházasságokban születettek elszlávosodási hajlama még nagyobb mértékű lesz, mint eddig, és a nemzeti tudat kioltásának eszközeként tovább romlik majd az anyanyelvű iskoláztatás esélye. A problémáknak egy esetleges végső elmérgesedése nem zárja ki egy genocídium esélyét sem. Kétségtelen azonban, hogy pont a vajdasági kiterjesztett autonómia alatt megvalósított iskolareform — amely rendkívül szűk szakosításé középiskolák hálózatával váltotta fel a hagyományos oktatási formákat — mérte az eddigi legsúlyosabb csapást a nemzetiségi iskoláztatásra, hiszen a szükséges minimális osztálylétszám (15 fő) csak elvétve jöhet össze. S mindezt annak jegyében, hogy a majdnem államiságot igazolni próbáló ideológia a Vajdaság Szocialista Autonóm Tartományt mint az ott élő nemzetek és nemzetiségek sok évszázados, a „testvériséget és egységet” a letelepítettekkel együtt megvalósító álmát hirdette, nem kis részben kihasználva azt a tényt, hogy akét világháború közötti munkásmozgalomban a nemzeti kisebbségek számarányukat felülmúlóan voltak képviselve. Elképzelhető, hogy a szerb nacionalizmus esetleg helyére teszi a dolgokat annyiban, hogy a hangsúlyt a Szerbiához való tartozásra áthelyezve, a nemzetiségekre tényleges helyzetüknek megfelelően, azaz mint nemzeti kisebbségekre, és nem mint,.majdnem” államalkotókra tekint, biztosítva számukra a nemzetközi szerződések által deklarált alapvető kollektív jogokat. A magyar kormány által a magyar nemzetiségi politika mintaországának tartott Jugoszláviában a látszat ellenére az ott élő magyarságnak emberfeletti erőfeszítésekre van szüksége ahhoz, hogy a súlyos helyzetben, a kollektív érdekvédelmi jogok hiányában, átmentse jelenlétét a következő évezredbe. Ugyanakkor, a mostani és az eljövendő időszak egyben az ott élő többi nép számára is felocsúdás lesz a hamis illúziókból. Hogy elkerülhessük a történelem közös, sötét süllyesztőjét, keresnünk kell a kapcsolatot, és segítenünk kell egymást a térség azon erőivel, akik a kilábalást együtt haladva, egymásra támaszkodva, és nem mások kárára megvalósítva képzelik el. ♦Cseh Tibor, jugoszláv állampolgár, a Canada Research Council személyre szóló ösztöndíjával a montreáli Biotechnológiai Kutató Intézetben dolgozó biológus-mérnök Topolyán (jelenleg Jugoszlávia) született, diplomáját a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte 1980-ban és ugyanott doktorált biotechnológiából 1985-ben.
