Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1989-09-01 / 9-10. szám
14. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1989. szeptember-október VITÉZ GYÖRGY: „Erger-berger... A múlt század végefelé pisztolypárbajt vívott Pesten két honatya: a zsidó-liberális Wahrmann Mór és a jobboldali-fajvédő Istóczy Győző. Wahrmann rövidlátó volt, Istóczy nagyothallott. A Borsszem Jankó karikatúrája szerint így szól Wahrmann segédeihez: „Hol van az a goj?” Mire Istóczy: „Lőtt már az a zsidó?” Egy emberöltővel később ajkunkra fagyott a mosoly. Fonákjukra fordultak a dolgok, s az árokbalőttek már nem kérdezhették meg: „Lőtt már az a goj?” Viszont annál több goj kérdezte: „Hol van (az a) zsidó?” Mire elértünk Bőrhajú Mátyás paradicsomába, addigra már nem kérdezett senki semmit Annál meghökkentőbb, amit az utazók jelentenek: „dühöng az antiszemitizmus”, „nagy a zsidógyűlölet”, „újra kérdés a zsidókérdés”, és így tovább. Mivel az ország törvényei, jogszokásai, belpolitikája (és legutóbb külpolitikája: lásd a diplomáciai kapcsolatok újrafölvétele Izraellel) nem tükröznek semmiféle faji vagy felekezeti megkülönböztetést a honból hazatérők nyilván egyes személyek véleményét kijelentéseit, magánpanaszait vagy kitöréseit adják tovább. S ha azt a kérdést teszszük föl, igaz-e, amit a látogatók hallottak, arra csak közvéleménykutatás, társadalompszichológiai fölmérések adatai alapján lehetne objekü'van válaszolni. Zsidók és egyéb kisebbségek, sőt egymás szidalmazása világtradíció, s csak a legcivilizáltabb társadalmaknak sikerült a szitkot szordínóssá halkítani. Ez még nem antiszemitizmus (vagy anti-maláj, anti-andorrai, anti-pikt, anti-Anti). Egymás szeretetét, az egymás iránti tiszteletet, megbecsülést hiába iktatnék törvénybe s az elmúlt évezredek tanulsága. szerint legnagyobb, legszentebb, tar nítóink.eziráriyú intései máig-is.csak falrahányt borsó. Sajnálatos emberi tendencia, hogy gyanakszunk arra, aki nem hasonlít ránk, aki másféle ennivalót kedvel, más templomba jár (vagy nem jár), másképp beszél, s aki sokat és sikeresen vitatkozik velünk. A gyanakvástól már nincs messze az utálat s számos más érzés, indulat, melyet nem tűznénk kalapunk mellé. Ez azonban nem specifikusan a zsidókkal szemben. Antiszemitizmussá akkor érlelődnek ezek az érzések, amikor La „másküllemű” csoportokkal szembeni negaü'v indulatok a zsidó kisebbségre összpontosulnak; 2. a negaü'v érzések megokolására rendszerint kiveü'téses dinamikával a gyűlölt csoport viselkedéséről vádlista készül; 3. a célcsoport viselkedését tudatosan rosszindulatúnak és károsnak minősítik; 4. „tudományos” (áltudományos) magyarázatok jelennek meg a gyűlölt kisebbség viselkedésének okairól (rasszizmus); 5. a föntebb vázolt folyamatot fontos „nemzeti-társadalmi” problámának deklarálják; 6. a célcsoport összes tagját kollektív módon felelősségre vonandónak tekintik; végül 7. a csoport ellen büntetőakciót követelnek (ami a numerus clausustól a gázkamráig variálható). Nem lévén birtokában jelentős számú alanytól begyűjtött ezirányú adatoknak, következő megjegyzéseim csupán magánvéleményt jelentenek klinikai megfigyelésés fél-ARKÁNUM-EST Szeptember 23-án, Montreálban, Dr. Megyeri György otthonában felolvasó estet tartott az Arkánum három szerkesztője: BAKUCZ József, SÁNDOR András, VITÉZ György. A Nyugati Magyarság által szervezett irodalmi est keretében a szerkesztők saját szövegeikből, valamint Kemenes Géfin László és Baránszky László írásaiból adtak ízelítőt. A felolvasást éjszakába nyúló beszélgetés követte az elhangzott írásokról és általában az avantgárd irodalomról.---------------------------------------------------------füllel hallott kijelentés alapján (lásd még: mendemonda). Szűk ismeretségi körömben vagy arról biztosítottak, hogy „itt nincs antiszemitizmus, de mindenki(?) zsidóellenes”, vagy arról, hogy „nagy az antiszemitizmus, de nekem személyesen semmi bajom nincs a zsidókkal”. Az efféle értesüléssel nyilván nem sokra megyünk. Személyes beszélgetéseim során senkivel sem találkoztam, aki „gyűlölte” volna a zsidókat mint közösséget. Az idegenkedő gyanakvás érzése határozná meg leginkább szóbafoglalt érzéseiket. Gondolataik indokai a múlt századbeli zsidóellenesség lomtárából kerültek elő. „A legtöbb zsidó gazdag, befolyásos, sikereiket tisztességtelen versennyel érték el.” Meghökkentő példákat is hoztak véleményük illusztrálására, a legbizarrabb egy igen művelt személy szájából hangzottéi. Szerinte zsidó üzletemberek feleségei, ha kell, le is fekszenek férjük potenciális üzletfeleivel az üzlet felvirágoztatása érdekében. (E példa nyilvánvalóan két legyet üt egy csapásra: mind a tisztességtelen verseny, mind a zsidó „erkölcstelenség”—lásd még: „bujaság”— vádját hozza egy födél alá. Ezt a badarságot, mint ilyet, „eredetinek” minősítették zsidó szociológus ismerőseim.) Mások a zsidók „erőszakosságáról”, „rossz modoráról” panaszkodtak. (Nem tudom, mit szólnának ezek az érzékeny lelkek, ha a Levante nagyvárosaiban kellene élniük, örmények, arabok, ciprusi görögök társaságában. — Bejrútban, a polgárháború előtt, egy kedves barátnőmért öt tevét ígért egy tisztes kereskedő, mire a másik egy fehér tevével próbált az ajánlatra rálicitálni.) Egyesek a Rákosi-gamitúra csoportfényképét emlegették — elfelejtvén, hogy ezek a személyek vallásukat, származásukat, kuhú“ rajukat megtagadva, a vallásukat, tulajdonukat, öntudatukat védelmező, zsjdóhitű polgárokat ugyanolyan brutalitással üldözték, mint „keresztény magyar” alattvalóikat Röviden: az általam hallott zsidóellenes argumentumok levezethetők a társadalompszichológiából ismert csoportkonfliktusok racionalizálásából: a magyarok (többség) szerint a zsidók (kisebbség) mások. Nem úgy viselkednek, minta többség. S ez a „másság” idegesíti a többséget Nem tapasztaltam antiszemita elméletek hangoztatását. „Fajvédelemről”, társadalmi erőszakról, „végső megoldásokról” sem hallottam . Bizonyára vannak, akik ilyesmit hangoztatnak — totalitáriánus dühkitörések rendszerint exponenciálisan gyarapodnak az elfogyasztott alkohol mennyiségével s a honban nincs szesztilalom. Ellenkezőleg. Van azonban valami, amit önkéntes szegregációnak neveznék. Művészi és szakmai-politikai köröket kivéve, vallási alapon gyakorolják ezt a különös apartheidet: katolikusok katolikusokkal, zsidók zsidókkal, protestánsok protestánsokkal érintkeznek leginkább. És mit szólnak mindehhez a zsidók? Nem tudjuk, hisz ők se töltöttek ki kérdőíveket és nem interjúvolták őket százszámra, hogy érvényes mintát nyerjünk közös véleményükről. De ha Spiró Gyuri hírhedt-híres verse („jönnek a mély-magyarok megint... ”) sejteni enged valamit, akkor az az, hogy akiknek Spiró akarva-akaratlan szószólója, azok félnek, s minden májusfa mögött Hunyadi SS- t, a kármentőben bóbiskoló rohamcsendőrt, a szerkesztőségekben Sértő Kálmánt vélnek megpillantani s abban sem bizonyosak, hogy a csizmás-rokolyás népi dalárda a Nemzeti dal után nem zendít-e rá az „Erger-Berger- Schoszberger...” ismert kadenciájára. Normális országban Spiró versére föl se pillantottak volna a cognoscenti. (Normális országban talán nem is írtak volna ilyesmik) De három éve az ország még nem volt „normális” s a vers körül kerekedett lárma, sokadalom és hajcihő nem öregbítette a magyar kulturális közszellem hírnevét. Spiró végtére is tudhatta, hogy 44-ben nem csendőrruhába bujtatott Németh Lászlók, Sinkák, Kodolányik vagoníroztattak, s a keretlegények kedvenc olvasmánya sem a Minőség forradalma volt. A népi tábornak meg jó lenne, ha eszébe jutna, hogy—mutatis mutandis — Spiró egy olyan kisebbség félelmét bökte ki, amellyel egy emberöltővel ezelőtt még rosszabbul bántak, mint a Székelyföld és a Partium lakóival bánik manapság a dáko-román Duce. Ami szósz a tojónak, az szósz a gúnárnak — így az amerikai közmondás. A trauma mindenkinek rosszul esik, s hogy egy másik, angol közmondást idézzek: „Féli a tüzet a megperzselt gyermek.” De az ország még mindig nem „normális”. Még fűti az emberek fejét valami. Tán az a sokat emlegetett tüzes korona, vagy az aratópálinka, vagy Solymosi Eszter vére, vagy az a sok tinta, amivel a derék magyarok egymásnak ugrasztására szánt sok észbontó ostobaságot körmölték? De tán most a jó úton vagyunk. A magyaroknak (mély, sekély, szabadúszó, kisvíz, egyéb), a többségnek el kell döntenie, hogy hajlandó-e be- és elfogadni azt a kisebbséget, melynek legnagyobb baja — úgy tűnik — onnan származott, hogy a bolgárkertészekkel, sváblányokkal, cigánysorral ellentétben magyar akart lenni s—gyakran—a neofiták lelkesedésével túl akart tenni az eredeti portékán. Annyira kisebbrendűnek érzi magát a magyarság, hogy nem akar, nem mer, vagy méltóságán alulinak tartja, hogy versenyezzen vele? Vagy annyira idegennek tartja őket, hogy inkább marslakókkal cseresznyézne egy tálból? Egyre több magyar járja a világot. Egyre többen ismerkednek meg más népek életével, szokásaival. Egyre kisebb a világ. Érdemes lenne megérteni, hogy ezek a zsidók — magyarok. Ha mások is egy kicsit, de ide tartoznak. Tanulni is lehet tőlük egyet-mást. Persze lehet másként is. Kizavarni őket, mint Idi Amin tette az ázsiaiakkal Ugandában. Dunába lőni. Gettóba zárni. Elvégre kisebbség, nem? Vagy csak egyszerűen kirekeszteni, megverni, elkerülni, kocsmaasztalnál szidalmazni, s jólesőéfi tudomásul venni, hogy megtaláltuk végre á világbajok okozóját. Uraim, látták önök az utóbbi időben Ugandát? Ha igen, ha nem — szeretnék eszükbe juttatni egy tanulságos viccet Szá-HEDAS I. PÉTER: BÁLI BRIGITTA: Tükör a tükör arcot ad a régi helyett amit akkor viseltem amikor belenéztem a tükör aztán az újat elveszi s csodálatosképp rájövök hogy nem is volt másik a tükör végül magát nézi meg szétloccsanva a padlón csillogó darabokban Kérdés vádiadon dúdol az eső-madár sarkadat fedi puha fű saruja az új hold körül ér derekadon karod a fénylő ölel-e még s állad hegyén a kis gödörben nevet-e rám a szerelem lasi Mátyás (Petri György ötvözete) idejéből: Hogy hívták az Andrássy út 60-at a nyilas időkben? Zsidó Fogyasztási Szövetkezet. Az ostrom után? Keresztény Fogyasztási Szövetkezet. Sztálin 70. születésnapja után? Általános Fogyasztási Szövetkezet. — Ez az aggasztó, ez az „általános”. Hogy van-e antiszemitizmus Magyarországon? Bizonyára vannak antiszemiták, mint mindenfelé. Vannak gyűlölködők, de vannak civilizált, tisztességes és másküllemű embertársukat befogadó emberek is. Arányszámukat sajnos — adatok nélkül — nem lehet megbecsülni s előítéleteik vagy türelmük fokát se lehet anekdotikus alapon meghatározni. Szükség volna ilyen fölmérésekre. Különben hogy lehetne az emberek fölvilágosítását, befogadó készségének, nemzetfogalmának kiszélesítését elősegíteni? Mert az egész magyaftág számára fontos, TiéTiogy a világszerte első ízben tapasztalható hűngarofilia előnyeit ostoba belvillongásainkkal semlegesítsük. Saját kárán csak az ostoba nem tanul. S a lecke az, amit az angol szólásmondás így fejez ki: „If we don’t hang together, we’ll all hang separately.” Kötekedő Mindannyian tanúk vagyunk a huszadik század történetéhez. Ez újság nyájas olvasói leginkább a magyar történelem tanúi. A bíróság előtt a tanúkat a jogászok alaposan megvallatják, keresztkérdések alá vetik, megzavarják, segítenek emlékezni. így is ugyanzaon eseményről sokszor egyediként szólnak a tanúk. Van jóindulatú tanú és rosszindulatú tanú, helyi és messziről jött tanú. Én e legutóbbi kategóriába tartozom. Montreálból valahogy másként néz ki az új magyar forradalom, mint Pesttől. Még akkor is. ha a montreáli Magyarországra látogat. Harminc valahány év idegenben, de egy demokratikus, humánus környezetben új színárnyalatot ad a magyar szemüvegnek. Júniusban Budapesten jártam — mint messziről jött tanú. A Palmer így, a Palmer úgy... A Palmer itt van, a Palmer ott van. Az ember m indenütt az amerikai követ minden-lében-kanál ügyködéseiről hall. Tárgyal az ellenzékkel, felvonul, a miniszterelnökkel teniszezik. Egy külföldi? Egy nagyhatalom képviselője? De ha mindezt a szovjet követ csinálná a nagy nyilvánosság szeme láttára... Na de, kérem... Nézem a televíziót. Interpellációk a parlamentben. Demokrácia a képenyőn. Felszólal Pécs vidék képviselője. Tiltakozik a bányászok nevében a túlóra megadóztatása ellen. A progresszív adózás nem smakkol annak a csoportnak, amelyet a rezsim a tenyerén hordott három-négy évtizeden keresztül. Volt régen egy jelszó, hogy fizessenek a gazdagok. De ha a bányászok ebbe a kategóriába tartoznak az egalitáriusok országában... Na de, kérem... Temetés. Búcsú a vértanúktól. Kommunista vértanúktól. A magyar TV-sek filmezik a koszorúzókaL Koszorúz a kormány, az ellenzék, a keleti disszidensek, intézetek, barátok. Amikor az oroszok és más kevésbé népszerű kormányok tisztelegnek, leáll a filmfelvevés. Demokrácia a képernyőn? Na de, kérem... Rákosi áldozatainak kárpótlás jár. Havi ötszáz forinttól ír az újság. De ez nem ilyen egyszerű, kérem. Magyarország az áldozatok, vértanúk országa már hosszú évek óta. Kártérítés? Kárpótlás járna másnak is: akiket elhurcoltak Auschwitzba, akiket a Don-kanyarhoz vezényeltek, akiket felkötöttek a nyilasok mint katonaszökevényeket, akiket elhurcoltak az oroszok, akiket kitelepítettek 1945—46-ban, akiket kuláknak nyílvánítottak, akiket kirabolt az állam (államosítás ä la Hungary), akiket kitelepítettek 1952—53- ban. Hosszú a lista, de kevés a pénz. És miért éppen a sztálinizmus főleg kommunista áldozatainak jár kárpótlás? Na de, kérem... Büszkén mondja egy barátom: eltöröltük a kötelező orosz nyelvoktatást Vesszen a bűnös nyelv. Csak aztán mi lesz a sok orosz nyelvtanárral? Gimnazista koromban vezették be az oroszt mint világnyelvek Csak tanár nem volt Kijelöltek valakit, esetleg találtak önkéntes jelentkezőt a tanári karban — aki legalább egy leckével a diákok előtt volt a tankönyvben. Miután most kezdődik majd a hitoktatás, talán érdemes lenne átképezni a volt orosztanárokat, az új hívőket... Na de, kérem... És most mondja az olvasó: ilyeneket írni... Na de, kérem!
