Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1988-11-01 / 11-12. szám

6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1988. november-december de nem reménytelenül ENSz megalapításának 43. évfordulóján* — DURAY MIKLÓS: Borúlátón, — Gondolatok az Európának abból a—szovjet blokkhoz tartozó —részéből jöttem, ahol gyakran megsértik az em­beri jogokat és korlátozzák a polgárjogokat. Cseh­szlovák állampolgár vagyok, de nemzetiségem magyar. Csehszlovák állampolgárként, de még in­kább magyarként gyakran személyesen voltam szenvedő alany a e jogsértéseknek. Ezért ne vegyék ünneprontásnak, ha az EgyesültNemzetek Szerve­zetének —velem azonos kort mutató—43. szüle­tésnapján, és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilat­kozata életbelépésének közelgő 40. évfordulóján borúlátásomról fogok beszélni. Ugyanis e világin­tézménynek a hatékonyságával kapcsolatban, és a nemzetközi politikai gondolkodás etikája szem­pontjából e forradalmi okmánynak az érvényesít­hetőségével kapcsolatban kétségeim vannak. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapok­mánya 1945-ben a szörnyű és öldöklő, ártatlan és védtelen emberek millióit elpusztító háború okoz­ta döbbenetből, a fegyverletételt követő örömből és abból a naív hitből született, hogy egy olyan új világotkell teremteni, amelyben nem lehetnek töb­bé háborúk, és amelyben a jog fog uralkodni az ön­kény fölött. Az első világháború után a rövid életű Népszövetséget is ezzel a hittel hozták létre alapí­tói. Amikor a második világháború után San Fran­­cisco-ban megalakult az Egyesült Nemzetek Szer­vezete, éppen a békeszerződések előkészítésén dolgoztak a politikusok. És ha a háborúban semle­ges országokat leszámítjuk, akkor két félre osztot­ták a világot: győztesekre és legyőzöttekre. A há­borúban — a győztesek állítása szerint — nemze­teket győztek le. A háborút jogilag és politikailag lezáró békeszerződéseket és az ENSz Alapokmá­nyát viszont a győztes, illetve a győztesként elis­mert államok nevében és óhajai szerint fogalmaz­ták meg. A világszervezetet ugyan Egyesült Nem­zetek Szervezetének nevezték el, de állami, illetve államhatalmi érdekek hozták létre, noha mögöttük sokszor államnemzeti, azaz nemzethatalmi érde­kek húzódtak meg. Emiatt a világszervezet hatalmi érdekek fórumává vált. És amint ezeknek a logiká­jából következik: nem az érdekegyeztető szándék, hanem a hatalmi érdekek érvényesítésének, illetve elkendőzésének szándéka vált uralkodóvá berkei­ben. Lehet, hogy az imént említett ellentét a nemzet és az állam, e történelmileg, jogilag és kulturálisan eltérő kategóriák között éppen itt és most nem tel­jesen érthető. Hiszen az amerikai nép saját akara­tából hozta létre az észak-amerikai államegyesü­lést, saját maga alkotta meg alkotmányát és az ál­lami, illetve szövetségi érdekek többé-kevésbé megegyeznek az egyéni érdekekkel. Amennyiben nem, ezt szabadon — sőt a világon a legszabadab­ban — ki is nyilváníthatja az Egyesült Államok polgára. Az EgyesültNemzetek Szervezetének alakulá­sakor azonban voltak a világban olyan nemzetek, amelyek nem vehettek részt a világszervezet alakí­tásában. Amelyek a győztes, illetve győztesként elismert államok akaratából ki voltak zárva az ál­lamok és nemzetek kapcsolat-rendszeréből. Ame­lyek a háború miatt kollektive bűnösnek nyilvánít­tattak. Nem vált minden nemzet, amelyik a nyugati szövetségesekkel ellentétes oldalon vett részt, il­letve kényszerült részt venni a háborúban, e meg­különböztetés áldozatává. Ez a megítélés már ha­talmi érdekek függvényeként történt. A kollektív bűnösség etikailag nonszensz fogalma a modem politikában ekkor jelent meg először. A nemzetkö­zi egyezségokmányok azóta ugyan kimondták, hogy minden ember szabadnak születik, egyenlő joga és méltósága van (Az Emberi Jogok Egyete­mes Nyilatkozata, 1. cikkely). Valamint azt is ki­mondták, hogy minden embernek joga van állam­­polgárságra (uo. 15. cikk., 1. bek.). Amikor azon­ban én világra jöttem, e háború utáni hatalmi visz­­szaélések miatt jogfosztottnak és hontalannak szü­lettem. Ennek csupán egyetlen oka volt: annak a magyar nemzetnek a fiaként születtem meg, mely­nek egy részére jogot formált a győztesnek elis­mert Csehszlovákia — az ENSz egyik alapító tag­ja, amely nemzetközi jóváhagyással érvényesítette is óhaját és a többi, háborúban győztes állam bele­egyezésével bűnösnek és minden jogától megfosz­tó ttnak nyilvánította nemzetemnek ezt az általa be­kebelezett részét. Ne gondolják, hogy ennek a kissé bonyolult múltnak az említésével avult sebeket szaggatok fel. Egyrészt nem avultak, mert ott, ahol megtör­téntek, lélektanilag és a politikai gyakorlatban má­ig hatnak, akárcsak—a panaszfal tanúsága szerint — a jeruzsálemi Templom lerombolása több mint 1900 év múltán is élő múlt. Másrészt nemcsak se­bek, hanem tények ezek, amelyek hozzátartoznak az Egyesült Nemzetek Szervezete születésének el­lentmondásos politikai környezetéhez. Létezik más ellentét is az állam és a nemzet kö­zött, amely a hatalom és a nép ellentétpárjában je­lentkezik. Ez leginkább az Emberi Jogok Egyete­mes Nyilatkozatához teremt sötét hátteret. A Nyi­latkozat 28. cikkelye szerint ugyanis „Minden sze­mélynek joga van ahhoz, hogy mind a társadalmi, mind a nemzetközi viszonyok tekintetében olyan rendszer uralkodjék, amelyben ajelen Nyilatkozat­ban kinyilvánított jogok és szabadságok teljes ha­tállyal érvényesülhetnek”. Ezt a jogot később a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezség­­okmánya 1. cikkelyének 1. bekezdése tovább hangsúlyozta és pontosította azzal, hogy minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értel­mében a „népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket". Ezt a nyilat­kozatot is minden civilizált állam elfogadta. És mégis mi történt? Éppen az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata életbelépésekor kezdett kialakulni Európában a szovjet blokk-államok övezete, vették át a hatalmat választási csalással vagy puccsal a kommunista pártok és jutottak ha­talomra a totalitárius rendszerek. Mindez a térség­ben élő nemzetek, népek döntő többsége akaratá­nak ellenére történt. Nyilvánvaló lenne a kérdés: ha a többség mást akart, ez hogyan történhetett meg? A válasz: erőszakkal és a szovjet hadsereg felügyelete alatt. Aki ezzel nyilvánvalóan nem ér­tett egyet, annak menekülnie kellett vagy évekre eltűnt a koncentrációs táborok süllyesztőjében, meghurcolták családját, gyerekeinek kettétörték életpályáját, sokuk nem is élte túl az üldöztetést. Sőt, megelőző intézkedésként sok tízezer embert, azokat, akik esetleg ellenállhattak volna, kény­szermunkára hurcoltak hosszú évekre. Sok ezer családot kitelepítettek otthonából és kijelölt kény­szerlakhelyén állandó felügyelet alá helyezték. Ezeket a módszereket osztályharcnak nevezték és nevezik még ma is a szovjet blokk több országá­ban, pl. Csehszlovákiában is. Európában ugyanis a második világháború vé­ge óta két pacifikáló, illetve domináló erő van je­len: az amerikai és szovjet hatalom. A kettő közötti határvonalat Németország szovjet megszállási övezetének, valamint Csehszlovákiának és Ma­gyarországnak nyugati határa alkotja. Rövid ideig beleesett Ausztria szovjet zónája is, ahonnan 1955-ben vonták ki a megszálló szovjet csapato­kat. Ez a vonal Jaltában lett hallgatólagosan szen­tesítve a szovjet és az amerikai fél kézfogásával. Ebből keletkezett a kommunista hatalomátvétel után az Európát kettéválasztó vasfüggöny és a vi­lágot Keletre és Nyugatra osztó határvonal, mely­nek a nyugati oldalán — kissé leegyszerűsítve — a polgárjogok terén a gyakorlatban régen túlszár­nyalták a nemzetközi egyezségokmányokban le­fektetett elveket, a keleti oldalán pedig ott állunk mi: lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok, let­tek, litvánok, észtek, valamint a többi nemzet, és az emberi és polgárjogokat úgy bámuljuk, mint a so­ha el nem érhető kincseket egy távoli kirakat üvege mögött. Pillanatnyi kivételt csupán Magyarország jelent, ahol a többi szovjet rendszerű államhoz ké­pest liberálisabb, viszonylag európai körülmé­nyek uralkodnak. Amikor az ENSz-ben elfogadták az Emberi Jo­gok Egyetemes Nyilatkozatát, bevezető soraiban lefektették, hogy az „emberi jogokat a jog uralma védelmezze, nehogy az ember végső szükségében a zsarnokság és az elnyomás elleni lázadásra kény­szerüljön”. És mégis, a Nyilatkozat életbelépése óta azon a szűk területen, melyet hazámnak tekin­tek: a Colorado állam nagyságú Közép-Európá­­ban, ahonnan az Egyesült Államok polgárai közül — közvetve vagy közvetlenül — mintegy ötven millióan származnak, hányszor került sor felkelés­re és forradalomra a kommunista diktatúra ellen! 1953-ban Kelet-Berlinben lázadtak fel az el­nyomottak. Ezt a felkelést viszonylag gyorsan le­verte a szovjet katonai helyőrség. 1956-ban Ma­gyarországon győzött az október 23-án kitört for­radalom. A szovjet csapatok november 4-ével kez­dődően sok ezer halálos áldozatot követelő vérfür­­dőtrendeztek, leverve amagyar hadsereg, nemzet­őrség és a polgári lakosság ellenálló egységeit és fogságba ejtve a törvényes magyar kormányt, amelynek több tagját 1958-ban kivégezték. 1968- ban Csehszlovákiában szintén a szovjet tankok számolták fel a „prágai tavaszinak nevezett poli­tikai reformfolyamatot. Lengyelországban 1956- ban, 1970-ben és 1976-ban a munkások közé lőt­tek. 1980-ban a Solidamosc által vezetett társadal­mi megújhodást szintén csak a hadsereg bevetésé­vel lehetett a föld alá kényszeríteni. Európának ebben a részében mind a mai napig nem az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata el­veinek a betartásával, hanem a Szovjetunió ott ál­lomásozó katonai egységeivel próbálják „pacifi­­kálni” a hely zetet és igyekeznek gátat vetni a végső szükségből fakadó lázadásoknak. Az ENSz egyet­len említett esetben sem tudott érvényt szerezni a keretei között elfogadott elveknek, hiszen azokat éppen egyik legjelentősebb alapító tagja: a Szov­jetunió szegte meg. Órákig sorolhatnám, hogy az ENSz legfonto­sabb egyezségokmányait és egyéb nemzetközi do­kumentumok elveit hányszor sértették meg vagy hány alkalommal ferdítették el abban az ország­ban, amelyben élek. Azért beszélek elsősorban er­ről, mert ezt ismerem a legjobban. Csehszlovákia szintén az ENSz alapító tagja és hivatalosan elfo­gadta az összes olyan jelentős nemzetközi ok­mányt, amely az emberi és a polgárjogok betartá­sát írja elő. Ezért elvárhatnánk, hogy magára is ér­vényesnek és kötelezőnek tartsa azokat. Jól sejtik, a valóság ennek az ellenkezője. Amint nyilván tudják, 1977 januárjában Prá­gában kiadtak egy független polgárjogi nyilatko­zatot, amely Charta ’77néven vált ismertté. A nyi­latkozat nem lépi túl a Csehszlovákia által is elfo­gadott emberi jogi egyezségokmányokba foglalt elveket, csupán azok betartását követeli. Ráadásul az ország alkotmányának 29. cikkelye feljogosítja az állam polgárait, hogy észrevételeiket és javasla­taikat közöljék az illetékes hivatalos szervekkel. A Charta ’77 első dokumentuma kiadásának alkal­mával az államrendőrség azonban még azt is meg­akadályozta, hogy a szóvivők az okmányt eljuttas­sák az ország vezetőinek. Nem sokkal később a Charta ’77 keretében megalakult az Igazságtalanul Üldözöttek Védelmi Bizottsága — cseh rövidíté­se: VONS. Működésének tíz éve folyamán kb. 1000 közleményt adott ki ez a csoport a csehszlo­vákiaijogsértésekről. A hivatalos hatalom bosszú­ja folytán négy alapító tagját—Václav Havel drá­maírót, Peter Uhl gépészmérnököt, Václav Benda matematikust és Jiri Dienstbier újságírót — négy és öt év közötti börtönbüntetésre ítélték 1979-ben. Aligha kell ettől látványosabban megsérteni a vé­­leménykinyilvállítás szabadságának jogát. E négy személy—akikhez azon túl is fűz köze­lebbi kapcsolat, hogy én is aláírtam a Chartát —, abban az időben szabadult a börtönből, amikor en­gem helyeztek szabadlábra első fogságomból. Én két alkalommal, összesen 470 napot töltöt­tem börtönben bírói ítélet nélkül. Okot erre a cseh­szlovákiai magyar kisebbség jogainak a védelme­­zése adott, amit a hatalom felforgató tevékenység­nek minősített. A csehszlovák hatalom a velem kapcsolatos ügyben bizonyíthatóan háromszor sértette meg az emberi jogokat: a véleménynyilvánításom miatt zárt börtönbe; amikor letartóztatott, önkényesen cselekedett; majd midőn — a nemzetközi szolida­ritás nyomására — szabadlábra helyezett, megta­gadta az anyagi és az erkölcsi kártalanításomat. Csehszlovákia október 28-án ünnepli állam­­alapításának 70. évfordulóját. Amikor 1918-ban megalakult, olyan részeket is csatoltak azúj ország területéhez, amelyeken kb. 1 millió magyar élt összefüggő településrendszerben. Az államalakí­tási aktust a nemzetek önrendelkezési jogának győzelmeként szentesítette Franciaország, az Egyesült Királyság és az US A is. Valóban, részben az is volt. Csakhogy a magyarokat erőszakkal kényszerítették ebbe a helyzetbe. Az önrendelke­zés jogát követelő magyarokra tüzet nyitott az új Csehszlovákia katonasága. A második világhábo­rú végén ez az erőszakhelyzet megismétlődött az előbb említett hatalmak és a Szovjetunió hozzájá­rulásával. Időközben azonban a nemzetek önren­delkezési joga belekerült az ENSz-okmányokba is. De mit lehet kezdeni ezzel a joggal akkor, ha az eddigi politikai gyakorlatban érvényre jutott értel­mét — az önmagával való rendelkezést, tehát az arról való döntést is, hogy mely állam területén akar élni egy népcsoport — más nemzetközi ok­mányok már 1918 után is, majd újból 1945-től, a nemzetközi status quo megsértésének tekintik — többek között az 1947-es békeszerződések és az 1975-ös helsinki Záróokmány is? Engem amiatt tartóztattak le két alkalommal, mert a Csehszlovákiai M agyar Kisebbség Jogvédő Bizottságaszóvivőjeként tiltakoztam az emberi és a polgárjogok korlátozása ellen és követeltem a helsinki Záróokmány előírásainak betartását. Jog­védő Bizottságunk tiltakozására főleg amiatt ke­rült sor, hogy Csehszlovákiában hivatalosan kor­látozzák a magyar nemzeti kisebbség anyanyelvé­hez, iskoláihoz, kultúrájához és a Magyarorszá­gon élő anyanemzetével tartandó kapcsolatához való jogát, nem engedélyeznek számára érdekvé­delmi szervezetet alapítani, nincs saját politikai és társadalmi képviselete, társadalmi életét hivatalo­san csak a kulturális tevékenységre korlátozzák, gazdaságilag diszkrimináció sújtja, törvényes jo­gait folyamatosan szűkítik, és ami a legrosszabb: a többségi nemzetet a hatalom kisebbségellenessé hangolja. Jogvédő Bizottságunk nevében tiltakoz­tam a törvények önkényes értelmezése és az elnyo­más ellen. Bizottságunk másokat is tiltakozásra szólított fel. A helyzet azonban talán mégsem reménytelen. Pusztán az a tény, hogy most itt állok — annak el­lenére, hogy három évvel ezelőtt még tíz évi fegy­­házról szóló ítéletet vártam a pozsonyi börtönben —, arról tanúskodik: az önkényen kívül hatnak más erők is. Elsősorban az egyéneknek arra a sze­mélyes erkölcsi meggyőződésére gondolok, ami elutasít minden elnyomást, amely emberi szenve­dést, törvénytelenségeket, jogsértéseket okoz. Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban saját /-------------------------------------------------N SIMÁNDI ÁGNES: DORMINGTON DRIVE először az emlékezet kihagyásai a szárba szökő esték nyugalma hagy el mint lepergett liliom a szélben zümmögnek az otthoni nyarak kinagyított részletek bukkannak elő száradó ruhák, fokhagymaszag örökös hátrálás puha sötét esték felé felerősödő neszek a fájdalom fókuszában aztán az ájulás stólára csókolt áhítata; ébredésed küszöbéig jössz sivatagi éles kantárok egy hátsó kijáraton de nem futsz előle — hókupac vágták a semmibe — nézel. TŰZ TAMÁS: VEXILIA REGIS Keményen cseng a csillagjóslat legjobb ha megadom magam fari partus — így udvarolnak felülről büszkén boldogan mert az élet nem csupán álom de valóság is — ezt tudom kálváriámat most is járom a végtelen sugárúton vexilia regis — fenn lobognak megváltatásunkzászlai így hívnak egyszer boldogoknak így fognak minket áldani akik — mint te is sírva járod keserves keresztutadat itt egy rög ott egy sanda árok remegve hívod Uradat kérded hány napi járó föld még s akkor egy őz szökken elő mutatja az ígéret földjét szarva sűrű erdőkbe nő \______________________________/ levelemből idézzek, melyet 1985. július 18-án nyűt levélként írtam, és amely eljutott ide is. „Amikor ismét lecsuktak, az a hit táplálta erő­met, hogy a barátaim és ismerőseim Pozsonyban, Prágában, Budapesten, Bécsben, New Yorkban, Párizsban, Baselben, Csehszlovákiában, Magyar­­országon, Erdélyben, Ausztriában, Hollandiában és Európa más országaiban, Amerikában és Föl­dünk más kontinensein mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ismét kiszabaduljak. Az összesen 470 napig tartó, bírósági ítélet nélküli fogságomat követő szabadulásom után tudtam meg, hogy a hi­tem valóban racionális volt, hogy amit értesülések híján csak sejthettem, valóban létezett. Most, visz­­szatekintve, úgy ítélem meg, hogy a szolidarizáló és a szabadulásomat követelő megnyilvánulások és tettek közül ha csak egy is hiányzott volna, ered­ményük kétségesebb lett volna.” Ezt pontos an így érzem ma is. H a a szabad v ilág országainak polgárai nem csupán a saját jólétük gyarapításával törődnek, hanem figyelmüket a vi­lág sokkal kevésbé szabad részei felé is irányítják, akkor valóban segítőleg tudnak bekapcsolódni a világpolitikába. Az egyetemes emberi szabadság megvalósulásához mind a szabad, mind a külön­böző elnyomás alatt élő polgárok személyes akti­vitása szükséges. Az emberiség felszabadulását ugyanis nem elsősorban a forradalmak hozzák meg, hanem a demokráciáért küzdő erők összefo­gása. Az emberi és a polgárjogokat meghatározó elvek, melyek a nemzetközi egyezségokmányok­ban vannak lefektetve, és amelyekhez — sok fo­gyatékossága ellenére — az Egyesült Nemzetek Szervezete teremtette meg a keretet: kezdet. Ezek az elvek csak akkor válhatnak az emberiség való­ban szabadabb jövőjének reménységévé, ha azo­kat minden erős demokratikus ország, de minden ország minden egyéne is bátran, szolidárisán és határozottan szorgalmazza. ♦Részletek a szerző előadásából, amely angol nyelven 1988. október 24-én hangzott el az Indi­ana egyetemen — Pennsylvania, USA — az ENSz Alapokmánya aláírásának 43. évfordulója alkal­mából rendezett emlékünnepélyen.

Next

/
Thumbnails
Contents