Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-11-01 / 11-12. szám
1988. november-december Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 3. oldal VITÉZ GYÖRGY: A politika költészete—a költészet politikája — És maga mién akar kivándorolni, János bácsi? — kérdezte a belügyi tisztviselő a derék magyartól, valamikor a Kádár-korszak őszbecsavarodásának idején. — A homoszexualitás miatt — válaszolta a csüggedő honpolgár. — De, János bácsi, mi köze van magának ehhez? — Hát tudja, fogalmazó elvtárs, az úgy van: Régen azt mondták, hogy az egy bűntény. Aztán kiderült, hogy betegség. Később az volt a vonal, hogy „ez is van”. Most már szervezetet is alapítottak. Nem várom meg, amíg kötelező lesz. A fönti anekdota juttatta (ismét!) eszembe azt az (állítólag Molnár Ferenctől származó) aranyköpést, miszerint „Hungary is not a State, it is a state of mind” (Magyarország nem állam, hanem lelkiállapot). Ez a lelkiállapot a krónikus félelem és a krónikus remény pszichológiai ötvözete: egyfelől a helytartók ostorától való rettegés, másfelől örökös vitatkozás arról, miképpen kéne fölépíteni azt a magyar nemzeti földi mennyországot, melynek ünnepélyes alapkőletételét tatár, török, Habsburg, náci, orosz — hol brutális, hol fondorlatos módon — megakadályozta. De a dolgok még Pannóniában is változnak; elkopott a helytartó ostora, megöregedtek a pribékek, csökkent a félelem, növekvőben a remény, csoport csoport után alakul; valamennyiüknek látomása, indulata van a jövő Magyarországát illetően. Ez így van jól; az erjedést misztikumnak tekintették a középkor vegyészei, az alkimisták, s a must borrá válásának folyamatát a föltámadás drága titká-nak nevezte egy nem „népi”, nem vátesz, nem protestáns, de mégiscsak nagy magyar költő. De ha már az erjedés metaforájánál maradunk, ne felejtsük, hogy nem megfelelő körülmények közt nem borrá — ecetté érik a must, félresikerül a csoda. A hatalom és hivatal vallási fanatizmusának füstbementével a magyar ellenzék egyre több jelentős képviselője járja körbe a nyugati világot, hoz hírt a „változások nehéz szagáról”. Általában szeretettel, barátsággal fogadjuk őket, figyelmesen hallgatjuk mondanivalójukat, szurkolunk nekik, hisz ami a politikai rendszer kritikáját illeti, egyetértünk velük, s különösen az erdélyi szerencsétlenekért való kiállásukban ott és úgy segítjük őket, ahogy tőlünk egyáltalán telik. Mindazonáltal (s itt csak a magam nevében beszélhetek) nem tudok nem hozzászólni a kedves vendégek néha formálisan kifejtett, néha informális beszélgetésekben szinte foghegyről odavetett irodalmi álláspontjáról. Annál is inkább, mert a magyar kultúráról, a magyar írásművészet jelenéről s jövőjéről esvén szó, ellentmondást nem tűrő eréllyel sorolják fel a tízparancsolatot, mintha katekizmust mondanának föl. Még (vagy már?) középiskolában tanultuk, hogy az igazi irodalom az, ami nagy, nemes, fennkölt témákkal foglalkozik, következésképpen nemes és fennkölt érzéseket kelt az olvasóban, katarzist idéz elő, ostorozza a bűnt, támogatja az erényt, általában védelmez egy magasabb erkölcsöt, komoly, tiszta, megrázó és/vagy fölemelő. E fogalmazás szerint az író néptanító, exegéta, vallás, filozófia, társadalomtudomány, politika népszerűsítője vagy kritikusa, de főleg és elsősorban próféta. (A szórakoztató, groteszk, szatirikus, kísérletező-avantgardista munka e mérce alatt másodlagos, irreleváns, kozmopolita s egy fővátesz kedvenc kifejezéseivel élve: „bóvli”.) Szabó Dezső (van-e, aki e nevet nem ismeri?) egy fiatalkori (1911), a futurizmusról(!) írt esszéjében az irodalom kerékkötőjeként a didaktikát és a moralizálást nevezi meg. De hamar felejtenek azok is, akik őt is előképeikhez sorolnák! Specifikus magyar vetületben az irodalomnak a nagy, fennkölt témák legnemesebbje, a politikai és kulturális értelemben vett nemzet (közösség, nép) fönntartása, istápolása, erősítése a föladata. Ezt az irodalompolitikai és esztétikai álláspontot, melyet a klasszikus magyar költészetben Petőfi és Ady, a jelenkor irodalmában pedig elsősorban Móricz, Illyés ésNagy László irodalmi életművével azonosítanak, a magyar politikai ellenzék jelentős elemei (akik nem meglepően maguk is vagy írók, vagy irodalomtörténészek) nemcsak hogy a magukévá tették, hanem azt szinte kisajátítva politikai programba ágyazták s közéleti ugródeszkává gyalulták. Ehhez természetesen a gondolat, szólás, gyülekezés, publikálás szabadságának elemi föltételei szerint elidegeníthetetlen joguk van. Ezzel a joggal azonban a sérthetetlenség jogának föladása jár. A költő mint költő lehet próféta, de mint politikus, jövőcsiszoló, kultúrszabályalkotó alá kell hogy vesse megnyilatkozásait a közösség (és a szakértők, szakmabeliek) véleményének, kritikájának. A letiltás, mellőzés, ideológiai leckéztetés, amely egy amúgy is diszkreditált intézménytől ered, ipso facto nem érvényesíti a sértett személy akár politikai, akár művészeti megnyilatkozásait. Testestől-lelkestől ellenzem a ,.magyarság”, a „magyar ember”, a „magyar író” szűkítő, kizárásos módszert alkalmazó meghatározásait. Magyar ember az, 1. aki magyar állampolgár, adót fizet és szavaz a magyar állam területén; 2. aki a magyar kultúrközösségbe tartozónak érzi magát, bárhol él a világon (ehhez szerintem a magyar nyelv ismerete sem előfeltétel, bár előny). Hogy ki milyen vallású, politikai beállítottságú, ízlésű, foglalkozású, az nem a váteszekre tartozik (még Ceausescu-párti is lehet az illető, ami nem nemzetárulás, inkább a gyöngeelméjűség jele lenne). Magyar író pedig egyszerűen az, aki magyarul ír. E meghatározáson belül lehet persze dilettáns, csapnivaló, gyönge madár, közepes, kitűnő és lángelme. De ezt végső soron nem ideológusok, irodalmárok, testvér-próféták vagy önmaguk döntik el. Nem tudom, sírjak-e, nevessek-e, amikor Petőfi, Ady, Móricz, Bartók, stb. nevét újabb és újabb zászlókra (NAGYBETŰKKEL) írva látom a szélben csattogni. Én még olyan magyar ügy-zászlót nem láttam, melyre valaki ne írta volna föl e szent neveket. Hogy e nevek hordozói mit szóltak volna mindehhez, sosem fogjuk megtudni. Nehéz a holtakat interjúvolni. (De azt szeretném tudni, hány zászlóvivő hallgatná végig az Ötödik Vonósnégyest, a két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonátát vagy a Második Zongoraversenyt.) Petőfinek nem lángoszlopára volna szükség; inkább arra kéne emlékezniük azoknak, akik se a világnyelveken, se szomszédaink nyel vén nem tudnak megmukkanni, hogy ez a fiatalember huszonkét éves korában Shakespeare-t fordította, eredetiben olvasta a korabeli francia és német költészetet és természetesnek tartotta, hogy a magyar kultúra — európai. Hogy Ady a francia politikát tanulmányozta Párizsban és tudott Lautréamontról. Hogy Illyés egyik legjobb barátja a dadaista Tzara volt. De nem akarom sorolni. Egész egyszerűen nem lehet úgy tenni, mintha a huszadik század modernista irodalma: Joyce, Pound, Proust, a szürrealisták (Lorcát beleértve!), vagy nem lett volna, vagy irreleváns; hogy a nemzetet fenyegető végveszély miatt nem szabad piszlicsáré, dekadens, destruktív, frivol — lásd még idegenmajmoló — művészettel foglalkozni. Persze valójában minden irodalom, minden művészet elkötelezett. Csak az elkötelezettség fogalmát ne szabnék oly tűrhetetlenül szűkre. Higgyük el végre s ne ismételgessük állandóan, hogy „ egy nemzetnél se vagyunk alábbvalók”. Mások már elhiszik—lásd az új magyar irodalom növekvő külföldi sikereit. ,Ál agyar író — sorsíró”— mondogatta a megboldogult Kormos István félig keserűen, félig gúnyosan. De a sorsírás nem lehet metakulturális alapelv, legföljebb műfaj. így nem lehet mindenki sorsíró, s ettől még nem lesz demagyarizált senkiházi. A nemzethalál, afféle crepusculedes Dieux á la Hongrois állandó fölidézése, az ezt megakadályozandó össznemzeli insurrekcióba való toborzás nem tesz jót az irodalom fejlődésének. Én optimista vagyok: Hungary is here to stay. Hogy milyen lesz ez a Magyarország, azt versidézetekből, szent írásokból, politikai révületből megjósolni nem lehet. Engem ne toborozzon senki, hagyják, én döntsem el, mikor legyek önkéntes. Hogy én is parafrazeáljam egy másik költő másik idézetét: én úgy érzem, számomra rendet szült a Szabadság, s játszani is enged. Miért tennénk kötelezővé? Alig néhány hete írtam a fönti sorokat, s a magyar közélet eseményei máris elémbe vágtak. A Hitel megjelenésével a populista mozgalom vezetői hivatalosan is ellenzéki politikusokként jutnak szóhoz. Szavukat-tettüket ettől fogva úgy vitathatjuk, dicsérhetjük, bírálhatjuk, mint bárkiét, aki a közélet porondjára lép. így tán véget ér az a szerencsétlen s egyáltalán nem üdvös kultúrgyakorlat, mely szerint a művész irodalmi műveit szentségtörés komolyan kritizálni, hisz ő lángoszlop és népvezér, míg politikai nézeteit azért nem illik kivesézni, mert nagy művész. No, de van-e a Hitelnek Stádiuma? A Főtitkár legújabb hegyibeszéde szerint nincs. Vannak viszont ellenforTadalmárok, anarchisták, „naplopók és burzsoák” (hej, hogy fújtuk annak idején a régi proli-marsot), akiket majd ráncba szed az Egyedül Üdvözítő Anyaszentpárt vasökle, akarom mondani, magasnyomású vízfecskendői (a tankok egyelőre Bakuban és Jerevánban vannak elfoglalva). Merthogy a rendszer magasröptű reformjai csupán a ius murrnurandi jogát adták meg az emelkedő nemzet literátus szószólóinak. Azt is csak módjával s szordínóval. A hatalom? Ja, kérem, az egy más kérdés. Szegény Berzsenyi, Petőfi, Ady, Illyés, Németh László a hatalom megszerzéséről, gyakorlatáról nemigen írt. (Petőfi Segesvárnál találkozott a Hatalommal, az igazival, mely a fegyver csövéből virágzik ki s e találkozás kiemenetele közismert.) így félő, hogy a nehézveretű nevek tűzálló kapui mögé kell majd ismét visszavonulni. S álmodni arról, hogy a XXI. század poszt-indusztriális Magyarországa megteremtésének tervét az előző évszázad néhány magasröptű, de a gyakorlati politikától elrugaszkodott író művészi látomásaira kéne alapozni. Eközben a „kozmopoliták", „hígmagyarok” (azok, akik a népi írók kezében tüstént böllérbicskát lámák, pedig csak az anyaföldet piszkálják körmük alól körömpucolójukkal) szintén szorgosan járják a nagyvilágot, s egyre több bejárásuk van az ottani hatalmakhoz. A populisták külföldi közönsége többnyire a konzervatív magyar emigráció. S ez nincs így jól. Side by Side, together we grow In Canada, our riches come from our people. We thrive on a spirit of unity, racial harmony and equality. Our new Multiculturalism Act commits the government to fighting all forms of racial prejudice and discrimination. It fosters this spirit throughout our land, leaving a proud legacy to our children. Side by side, together we grow. Please send me information about the world's first Multiculturalism Act and a copy of the proclamation suitable for framing. LANGUAGE PREFERENCE: □ English □ French Please print clearly: NAME:_______________________________________ ADDRESS:____________________________________ . CITY:. POSTAL CODE:. PROV:____________ Mail to: Canadian Multiculturalism Act Dept, of the Secretary of State of Canada Communications Branch Ottawa, CANADA KlA 0M5 1*1 Department of the Secretary of State of Canada Gerry Weiner, Minister of State for Multiculturalism Sécretariat d’État du Canada Gerry Weiner, Ministre d’Etat au Multiculturalisme Canada
