Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1988-09-01 / 9-10. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1988. szeptember-október

CSURKA ISTVÁN:

Magyar jelen, magyar jövő*

Korunknak két igen fanyar ellentmondása van. Az első az, hogy élünk benne. Ez egy olyan rejtély, amit a jövő történészei csak nagy üggyel-bajjal fognak megfejteni. A másik, s ez még képtelenebb, hogy elmúlt. Hogy el tudott múlni. Ezt aztán senki nem tudta róla elképzelni. Olyannyira, hogy most, elmúltával mi magunk sem fogjuk fel, s úgy élünk benne továbbra is, mintha még léteznék. Pedig már nincs, kiszenvedett. Újságírók, politikusok és történészek sokféleképpen elnevezték ezt az elmúlt 30-40 évet. Hidegháború, enyhülés, atomkor, kibernetika kora, ipar utáni kor és így tovább. Mindegyikben volt valami találó, de mindegyikből hiányzott egy lényeges mozzanat és össze lehetett keverni őket egymással, mint a zsíros kártyát Egyik sem ragadta meg az üstökénél a kétpólusú világot, nem kapta el összeférhetetlen összeférhetőségénél fogva. Pedig csak arra kellett volna rákérdezni, mi történik és mi nem történik ebben a korszakban, s arra, hogy ami történik, az hogyan nem történik. Mert ez volt ennek a korszaknak a lényege. Történtek a dolgok és események és aztán mindjárt kiderült, hogy nem történtek meg. Amik meg nem történtek meg—látszólag —, azokról kiderült, hogy megtörténtek.

A Nagy Döntetlen korszaka volt ez. Minden fellángolás és minden ellankadás ennek a nagy döntetlennek a jegyében állt ebben a fordulatoktól hemzsegő, de valójában dermedt korszakban. Látszólag nem történt semmi, csak minden megváltozott, minden megváltozott és minden maradt a régiben.

Két félelmetes világbajnok ült a sakkasztalnál fent a világszínpadon és a partinak több milliárd nézője volt Aki váltott már belépőjegyet ilyen mérkőzésekre, tudja, milyen szigorú viselkedési szabályok betartására van kötelezve a közönség ezeken a páros mérkőzéseken. Az első, hogy nincs tetszésnyilvánítás. A közönség passzivitásra van kényszerítve. Nem lehet felkiabálni a nagymestereknek, pisszenni sem szabad.

Négy évtizede folyik ez a mérkőzés és annak ellenére, hogy a nagymesterek eleve megegyeztek a döntetlenben, még mielőtt leültek volna játszani, mostanra a mérkőzés mégis eldőlt. Sötét feladta.

Ez azonban, sajnos nem jelenti azt, hogy most már rögvest kihirdetik az eredményt és mindenki felállhat és hazamehet. Az eredményhirdetésre még várni kell, sőt, meg kell küzdeni érte. A győztes fél, világos, még sok mindent el fog követni, hogy sötét veresége ne kerüljön nyilvánosságra. Mintha sajnálná. Mintha elfelejtette volna, milyen ádáz és gonosz ellenfél volt, hány szabálytalan lépéssel próbálkozott. Mintha bizony világos félne a saját győzelme kihirdetésétől. Ezért aztán a közönség most kissé csalódottan veszi tudomásul, hogy a Nagy Döntetlen korszaka ugyan véget ért sötét vereségével, de új korszak mégsem kezdődött el, mert a felek továbbra is ott ülnek a tábla előtt és úgy tesznek, mintha küzdenének.

Milyen hosszú lesz ez a korszak, mit fog hozni a közönségnek? A döntetlen korszaka éppen döntetlenessége következtében volt sivár és lélekölő, de milyen lesz ez az új, amelyikben már a döntetlenért sem küzdenek, amelyikben már semminek nincs tétje, hiszen a küzdelem eldőlt. Nem lesz ez még sivárabb, ideátlanabb, és még korruptabb? Talán nem. Mert ez most már a közönségen is múlik, mivel a parti alatü szabályok már nem érvényesek. Most már fel lehet kiabálni a színpadra.

Három-négy szomorú évtized telt el és közben a világban majdnem minden megváltozott és átalakult, csak a bizonytalanság volt állandó, csak a döntetlen állapot ideiglenessége volt örökkön ható. Legalábbis nekünk, otthon, Közép-Európában erről csak ilyen képzeteink születtek. Várakozás, remény és kétségbeesés, az egyéni és a közösségi élet megtervezhetetlensége, a napról-napra élés, folytonos kívánása valami változásnak még akkor is, ha ez a változás nem hoz jót. Mert sose hozott jót. Számunkra ezt jelentette ez a korszak, ezt jelentette a sztálini alapú szocializmus küzdelme a Nyugat rendjével, s mi éppen értelmetlenül eltelt életünk, hiába lefutott évtizedeink és szenvedéseink és véráldozataink nevében kérjük, követeljük az eredmény nyilvánosságra hozását, mert számunkra ez életkérdés. És részünk van, komoly részünk a nagy döntetlen ilyetén alakulásában.

A sztálini szocializmus ugyanis nemcsak a Nyugat gazdasági és technikai fölényén, anyagi és szellemi túlsúlyán bukott meg, nemcsak a saját belső tehetetlenségén, hanem legalább ilyen mértékben Közép-Európa népeinek szívós ellenállásán, véráldozatán. Milliók ragaszkodásán a saját eszményeikhez és annak a nyugati világnak az eszményeihez alig tett valamit érte. Ezt mindenképpen meg kell állapítani, most a győzelem lenyelésének óráiban, mert az eredmény ugyan nem lesz kihirdetve, de szép számmal fognak jelentkezni érdemdús egyének és csoportok, akik maguknak kérik majd az érdemjeleket.

1956 zengő őszének egyik, már a felvonulások első félórájában kipattant jelszava így szólt: “Nem állunk meg félúton — Sztálinizmus pusztuljon! ” A kívánság akkor gyorsan teljesült, később azonban lánctalpakon és erdőnyi akasztófa gyalogsági biztosításával visszanyomult az országra Sztálin roppant csizmája. De már csak a félpár. Harminc évnek kellett eltelnie, hogy ezt a hóié szagú, durva muszka-csizmát, amely az élet minden felfelé törő megnyilatkozását eltaposással fenyegette, szétrágja, szétmállassza, vérének és verejtékének sóival-savaival szétegye maga fölül a társadalom. A csizma meg itt van rajtunk, annyi erőnk, hogy újra forradalommal vessük le magunkról, már nincs, de ez már nem az a nehéz, vaskos anyagú szovjet csizma, hanem csak valami csizma alakú porladmány, fosztó múmiája a hajdanvolt totalitásnak.

A történelem elnyomásnehezékei közül minden bizonnyal ez a sztálini csizma volt a legnagyobb tömegű. Az elpusztított életek számának, az emberiségnek okozott károk méreteinek, a módszerek körmönfontságának vagy tudományos alapossságának tekintetében, a gonoszság és elvetemültség fokának megítélésében bizonyára más és más helyezési számmal lehetne ellátni hitlerizmust, sztali\ BARÁTI KÖRBEN...

| Köszönetünket fejezzük ki mind- I azoknak, akik kérésünkre beléptek I a Nyugati Magyarság Baráti Körébe I és vállalták az újság támogatását!

—miklóssi—

I

I

I

I

I

J

nizmust, maoizmust, pol-potizmust, Ceausescu-fasizmust, csak az alattvalókra és rajtuk keresztül az egész emberiségre nehezedő roppant súly tekintetében nem lehet v ita. A sztálini birodalomban összesűrűsödött a Kelet egész vak, sötét tehetetlensége. A tatár hordák öncélú kegyetlensége éppen úgy benne volt, mint a cárok merev mozdulatellenessége. A történelem legmélyebb, legnagyobb kráterét ez a súlyos lábnyom taposta.

Annak idején, amikor ez a győztesen megvívott háború vérétől és mocskától megduzzadt csizma rátaposott a vacogó, üszkös Közép- Európára, aligha lehetett elképzelni, hogy a talp és a sarok rideg felületei alatt egyetlenegy kis nép is élve marad. S lám, az élet, mint már annyiszor, legyőzhetetlennek bizonyult. A közép-európai népek élnek és a sztálini rendszernek immár a váza is porladó félben van. Újra lejátszódott a történelemben már ismert tragikomédia: benyomult Európa közepébe egy keleti hatalom, s ez lett a veszte. Európa szerencsétlen fagocitái — az önállóságuktól megfosztott, martaléknak vetett kisnépek—szétrágták a szervezetét, felfalták bacillusait, újra meghozva ezzel a kultúra megmentésének soha nem honorált áldozatát.

Nem mintha valaha is szándékukban állt volna vállalkozni erre a fehérvérsejt-szerepre, mint ahogy a felszabadulásnak nyilvánított csizmatapodást sem kívánták. De hát ez a szerep a sorsukba van írva. Ha életben akarnak maradni, akkor a történelem eddigi tanúsága szerint koronként legalább egyszer ezzel a feladattal is meg kell birkózniok.

Győzelemről persze nem beszélhetünk. A tény, amit regisztrálhatunk: e népek túlélték a sztálinizmust, életben maradtak, ám a fenevad valósággal szétmarcingolta a testüket, egy ép tagjuk sincs és ziháló lelkűk is beteg. Pillanatnyilag még ahhoz sincs erejük, hogy talpra álljanak és a csizma szétrágott, cafatos maradványait lelökjék magukról. Nagy küzdelmek után ez természetes állapot: egy ideig a győztes is mozdulatlanul fekszik a porondon.

Miért tarthatjuk történelmi érdemnek a sztálini szocializmus felszámolásában való közreműködést? Az ellenálló népek a saját életben maradásukért tettek, amit tettek. Hogyan lehet történelmi érdemnek betudni azt, hogy egy nép évtizedeken át szívósan szabotálja egy rendszer intézkedéseit, hogyan lehet érdemnek betudni, hogy valakik nem hisznek el valamit, akármennyiszer mondják is nekik, hogyan lehet történelmi érdemnek betudni, hogy népek, osztályok, rétegek konokul megmaradnak annak, aminek születtek, megmaradnak forradalmárnak vagy a független szakszervezet tagjának, hogyan lehet érdemnek betudni egy elbukott forradalmat, egy jeltelen sírt, egy önpusztító közömbösséget, amellyel egy-egy nép távolról nézte, hogyan erőlködnek az idegen hatalom által a nyakára ültetett gépezet emberei, hogyan lehet érdemnek betudni egy olyan ellenállást, amely nem is volt ellenállás, amely tele volt megalkuvásokkal és szánalmas beletörődésekkel?

Nos, a kérdést nem így kell feltenni. A kérdést az eredmény felől kell nézni. Az eredmény pedig az, hogy a sztálini szocializmus és a sztálini világrend éppen ezeknek a kis közép-európai népeknek a hullámtörőjén porladt szét, éppen ez a szívós magyar és lengyel szabotálva együttműködés és rettenetes áldozatokkal, nyomorral, szenvedéssel, börtönnel és akasztófával járó nemzeti ellenállás világított rá ennek a renszemek a szervi bajaira, hívta fel a világ figyelmét, de azt is mondhatnánk, rázta fel a világot és állította meg a terjeszkedését.

A sztálini szocializmus a történelem legtorzabb képződménye volt, eltakarítása a világ színpadáról globális érdek. Ez a torz képződmény útjában áll a nemzetközi államközösség normális anyagcseréjének, elszívja az éltető nedveket még a tőle földrajzilag távolabbi népektől is, vastag hótakaróval borítja el az egész világot, beleértve a trópusokat is. A teljesítmény tehát, amellyel ezek a középeurópai kis népek önfeláldozó módon és saját szervezetük roppant meggyengülése árán hozzájárultak ennek a történelmi torzulásnak a lebontásához, feltétlenül honorálandó.

A magyarság a bontásnak ebben a munkálatában — mi tagadás és hál’ Istennek — jelesre vizsgázott. Nemcsak 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk roppant áldozatát kell itt megemlítenünk, hiszen az nyilvánvaló, hanem a névtelen millióknak azt a néma hozzájárulását, ami nélkül ez a bontás nem is mehetett volna végbe. Bomlasztó enzim volt az egyholdnyi háztájija szabadságában látástól-vakulásig dolgozó, földjétől megfosztott paraszt, aki ezen az egy holdon megtermelte az össztermelés felét, s ezzel örökös visszavonulásra és reformokra kényszerítette a hatalmat. Bomlasztó baktérium volt a munkás, aki az üzemi nyolc órát félmunkával vagy munkaimitálással tölötte, hogy aztán az újabb, második gazdaságbeli nyolc órájával értéket hozzon létre, és ismét csak kikényszerítsen valami változást, valami belátást, valami nem a rendszer természetéből fakadót.

Magyarországon ma már az élet nem is hasonlít arra, amilyen húsz évvel ezelőtt volt. De ez nem azért van, mert annyi reformot vezetett be a hatalom, mert annyi engedményt tett a társadalomnak, hanem azért, mert a társadalom a maga ravasz és önpusztító módszereivel ennyi engedményt, reformot, könnyítést kényszerített ki belőle. A forradalom mellett ez volt a magyarság óriási hozzájárulása a sztálini rendszer felszámolásához.

Ha volna igazság a földön, akkor Közép-Európa népeit most kitüntetné a világ. Érdemrend, becsületrend járna a magyaroknak, a cseheknek és főleg a lengyeleknek, de még a keletnémeteknek is juthatna egy szürke vaskereszt. Mindössze Romániának nem járna kitüntetés, mert Románia az egyeüen, amelyik semmit nem tett a sztálini rendszer felszámolása érdekében. Ezt a tényt semm iképpen nem lehet elhallgatni most, amikor a parti végén elkezdődik az elszámolás és az új kondíciók meghatározása. És különösen itt érdemes ezt kimondani Amerika földjén, ahol mostanáig a favorizált kedvenc volt ez a minden ízében sztálinisa ország. Annak a két és félmillió magyarnak a nevében nem lehet ezt elhallgatni, amelyiket ennek a sztálinista-fasiszta rendszernek a gépezetével akarnak megsemmisíteni. És még valamit. Románia már 1916-ban az antanttal kötött titkos szerződésben azért az ígéretéért, azért az érdeméért kapta meg Erdélyt, hogy részt vesz a háborúban egykori szövetségesei ellen. Vállalását lényegében nem teljesítette, érdemeit mégis búsásan honorálták Trianonban. 1946-ban Párizsban ugyancsak hasonló érdemeiért kapta vissza a trianoni határokat. De ez még nem minden. Két évvel a magyar forradalom leverése után, 1958-ban a táboron belül is kapott Románia egy kitüntetést, ezúttal azért az érdeméért, hogy a magyar vírus, a forradalom szelleme nem terjedt át Romániába.

/ \

BÁLLÁ D. KÁROLY (Ungvár):

A végső kongatás

neki, átokul

előbb nyelvét véteted a harangnak szólni se tudjon

majd a néma harangot a toronyból viteted messzire ne lásson

aztán a templomnak tornyát is dönteted égre ne esküdjön

aztán már falvaknak templomát zúzatod fehérhajó véres vizedet ne sértse végül a falvai felszántatod temetője tanú ne legyen

de ha befejezted

ha a földgyaluk előtted sorakozva megállnak

akkor majd meghallod a végső kongatást mi 11 jóm lékelt koponya félre vert harangját mert istened előtt így vall majd ellened minden kitépett harangnyelv

(Élet és Irodalom, 1988. júl. 29.)

V___________________________________J

Miközben Magyarországon tombolt a terror, és folytak az akasztások, Romániából kivonultak a szovjet csapatok és elkezdődött a szovjetellenességgel kevert magyarüldözés. Helyesebben, ez a magyarüldözés ekkor lett nagyobb sebességre, teljes fokozatra állítva, íme, ilyen érdemei vannak annak a Romániának, amelyet a Nyugat ebben a században nem szűnt megjutalmazni. Most van a század folyamán először alkalom arra, hogy ezt kimondhassuk. Románia önmagát leplezte le. Azzal, hogy mindmáig ragaszkodik a sztálinizmus legképtelenebb változatához, azzal, hogy pusztán a nemzetiségek elnyomása, beolvasztása érdekében mindmáig egy torz keleties fasizmust működtet, amely a saját népét is károsítja, bebizonyította, hogy az előző javadalmazásokra is érdemtelen volt és mostani tetteiért a nemzetek bírósága elé kell állítani.

Van tehát történelmi nyeresége ennek a harminc évnek a magyarság számára. Sem a forradalom véráldozata, sem a harminc év önpusztítással és elsivárosodással kevert ellenállása, verejtékes szabotálása nem volt hiábavaló. A lánctalpak alól, a szörnyű tarolások alól, a ránk kent hazug mocskolódások fertelmes trágyarétege alól, csodával határos módon, előbújt az igazság virága, és a magyarság most először a század iszonyú történelme során elkezdheti behajtani kintlevőségeit.

Ahhoz azonban, hogy valóban benyújthassuk a számlát, az kell, hogy valódi, működésképes rend, valódi demokrácia legyen abban a hazában, amelyben élünk és az, hogy ennek az elszámolásnak a gondolatát ennek a megteremtett rendnek a fedezetével és az elvégzett munka öntudatával terjeszthesse a világ elé az öt világrészre szétszórt és a hazában élő magyarság minden felelős képviselője.

A feladat tehát, amely most áll előttünk: az új, demokratikus Magyarország megteremtése semmivel sem kisebb, semmivel sem könnyebb, mint amilyen az ellenállásé volt. Amellett ez halaszthatatlan. Magyarország a nagy döntetlen korszakának végóráiban, a sztálinizmus drótköteleinek végső elrozsdásodásának korszakában szép csendesen a kettős függés állapotába került.

Míg régebben csak egy moszkvai húskampóra volt felcsapva mint egy rosszul darabolt oldalas, most már egy sokkal jobb idomú New-Yorkira is fel van függesztve. Fejtől is, lábtól is. így kétségkívül könnyebb a létezés. Majdmár még ficánkolódni is lehet. De a felfüggesztés azért felfüggesztés és a kettős függés kettős függés. Ennek a kettős függésnek képregény szintű illusztrációja volt a magyar pártfőtitkár-miniszterelnök nemrégen lezajlott amerikai bemutatkozó körutazása, lejelen tkezése az am erika elnöknél. Ezt az a politikus tette meg, akinek eddigi pályafutása során már volt egy-két tucat megállapítása az amerikai imperializmusról, a finánctőke mohóságáról, ám most mégis fontosnak tartotta, hogy a bankvilág ápolt fogsora rávillanjon.

Mi következik ebből az új kettős függésből? Természetesen az, hogy két parancsot kell teljesíteni. Ezek a parancsok hol egybevágnak, hol ellentmondanak egymásnak. Naív elképzelés és leegyszerűsítés az, hogy Moszkva a szocializmust és a parancsuralmat, az Egyesült Államok pedig a demokráciát sugározza Magyarországra. Természetesen ezt is, mind a két részről, de ezenfelül még sok mást is, aminek a magyar nép nemcsak hasznát látja.

A legfőbb ellentmondás és nehézség az, hogy mind a két érdeknek, a keleti uralminak és a nyugati pénzügyi-gazdasági-üzletinek egyazon párton keresztül kell érvényesülnie, mert az egypártrendszer tényéből ez következik. Ha egyszer minden szál ennek a pártnak a kezében fut össze, akkor akár Gorbacsov, akár Kohl kancellár, vagy a Wall Street üzletembere, csak ezzel apárttal lehet kapcsolatban és csak ezen keresztül érvényesítheti akaratát.

Mi ennek a következménye? Tudathasadás. Az a lényegében még ma is sztálini szerkezetű párt, amelyik eredetileg arra volt hivatva, hogy azegyirányú függést hitelesítse, most kénytelen a kétirányú függést nemcsak tudomásul venni, hanem átvezetni a társadalomba. Nincs messze az idő, amikor a pártkarrierhez már nemcsak a szocialista elkötelezettség”, a „moszkvahűség”, a „marxizmus-leninizmus” eminens felmondása szükségeltetik, hanem a gyorsan változó nyugatias normák felszínes átvétele, a nagy demokratának nyilváníttatás, a liberalizmus bajnokának nyilváníttatás is, sőt, ezek elengedhetetlenekké válnak és elkezdődik egy új cirkusza a kontraszelekciónak, amelyben megint egy külső, egy idegen érdek, és egy idegenhez hasonlítás, egy új mimikri lesz a fontos, és a lényeges dolgok és a magyarság lényeges érdekeinek a szolgálata megint gátoítatva és korlátozva lesz.

Nem évült el tehát a harmadik út keresésének és az azon járhatásnak szomorú magyar kérdése. A harmadik út a magyarság számára a függetlenség útja. A sajátosan magyar út.

* Részlel az 1988. évi ITT-OTT konferencián és az azt követő észak-amerikai előadó körúton elhangzott előadásból. A teljes előadás-anyag az „Itt-Ott" következő számában jelenik meg.