Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-04-01 / 4-5. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1988. április-május GÖRÖMBEI ANDRÁS: Az összmagyarság iránti felelősség Tűnődés — nagy út után 2. Persze, elenyészően kevés azoknak a száma, akik magyarságukat, öntudatosan kialakított kettős identitásukat nemzeti küldetéstudattal élik, de azt hiszem, ez az arány nem rosszabb, mint az itthoni. Magyarországon is hány százezer, hány millió ember v an, akinek a nemzeti tudata a vegetáció szintjén lezárul, kulturális igénye pedig a krimivel kezdődik és végződik. Én is szembe találtam magam számon kérő, cinikusan megvető kérdésekkel, hozzám is eljutott az üzenet, hogy ha Magyarországról jöttem, és oda megyek vissza, nem állnak velem szóba, s megrótták azt, aki házába fogadott. Olvastam őrültségeket én is újságokban, tapasztaltam hihetetlen képtelenségeket. Más jellegűeket, mint itthon, de nem nagyobbakat, csupán az ottani helyzethez illőeket. Ezeket természetesnek vettem, hiszen az az uniformizáció, ami nálunk végbement, teljesen idegen az amerikai élettől, miért éppen a kivándoroltak lennének kivételek. Nemzeti önérzetemet sértették azok a hitvány magyarok, akik becstelenül élnek kint, azzal kezdik amerikai „pályafutásukat”, hogy volt hazájuk gyalázásával próbálnak valamely ókonzervatív pénzes magyar kegyeibe férkőzni, majd aztán annak bizalmával visszaélve odébállnak. Bizony, vannak ilyenek, legalábbis a hírüket hallottam. De hát aki embernek hitvány, hogyan lehetne magyarnak elég? Sokan vannak olyanok is, akikben megállott a magyarság történelmének órája akkor, amikor elhagyták az országot, s makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy mi sem változott három-négy évtized alatt. De azt már Fekete Gyula is észrevette öt évvel ezelőtt, hogy „a teljes elzárkózás hívei fogyóban” vannak. Azóta ez a tendencia fölerősödött, s egyre többől vannak, akikben természetes igénnyé nőtt a rendszeres hazalátogatás, s akik Magyarországra hazajönnek, azok nyitott szemmel járnak. Korrigálják önmagukat is, ha kell. „Innen már nem mennék el, ide még nem tudok hazajönni”—mondják sokan Kovács Imre szavait. S úgy érzem, a mondat második fele egyre bizonytalanabb. De nem is ez a fontos nekem. Én senkit nem hívtam haza véglegesen, de mindenkit—akit rendes embernek ismertem meg — biztattam rendszeres hazalátogatásra. Ahogy senkit nem ösztönöznék soha kitelepülésre, de annál inkább körülnézésre, tapasztalatcserére, külföldi tanulásra. A magunk tisztább mértéke végett. Mindnyájuk hasznára. De haladjunk sorban! Honnan bennem az a benső biztosság, melyről oly könnyen peregtek le az említett furcsaságok, ellenségeskedések, gyarlóságok, hiszen én is tapasztaltam, hogy egykori osztálytársam gyerekei nem értenek magyarul, s megrovó kérdésemre erkölcsi rezzenés nélkül szólt az atyai válasz: ,.Minek gyötörnék vele magukat, itt csak az angollal lehet boldogulni.” És tudom, hogy az ilyenek jóval többen vannak, mint a kettős identitás, aküldetéses magyarság képviselői. Mégis, az üyeneket én egy nagy élmény igézetéből néztem, s azzal csitítottám háborogni induló telkemet, hogy a tojás alakú követ itthon is hiába melegítjük, sohasem támad belőle élet. Másrészt viszont: amíg élünk, nincs veszve minden. Azon se csodálkoznék, ha a gyerekek majd számon kémék szüleiken magyarságuk ápolásának elmulasztását. Mert feltámad majd bennük a nemzeti tudat, a közösséghez tartozás igénye. A semmilyenség állapota elleni tiltakozás. Mert az etnikai reneszánsz, a kulturális pluralizmus oly sok értékteremtő jegyét lehet és kell észrevenni Amerikában akárcsak néhány hét alatt is. Ismétlem: a szétszóródásból nyilvánvaló nemzeti veszteség engem is nyomaszt, idealizálni sem óhajtom az amerikai magyarságot. Utam legmélyebb élménye mégsem a veszteséggel való szembesülés volt, hanem az, hogy vannak értékek, amelyek nem vesztek el, s nem is akarnak elveszni a magyarság számára. Olyan szellemi szigetek képződnek, szerveződnek a nyugati magyarságban, melyek erőt, hátteret adnak az egyes emberek nemzeti érdekű munkájának, közösséget teremtenek a közös gondolkodás, a nemzeti érzés és cselekvés számára. Egy ilyen társaság életébe pillanthattam be, midőn a Magyar B aráti Közösség meghívására részt vehettem az 1987. évilTl'—OTT-konferenciánazOhio állambeli Reménység Tavánál; majd észak-amerikai és kanadai előadó körúton találkozhattam magyar közösségekkel. * Tudtam, hová megyek. A Magyar Baráti Közösség folyóiratát, az ITT—OTT-ot ismertem, előttem kint járt magyarországi barátaim beszámolóját is olvastam vagy hallottam, mégis felemelően és váratlanul nagy élményben lett részem. Mert bizony más a színről színre való látás, tapasztalás. Kétszáznegyvenen jöttek a Lake Hope gyönyörű nyaralótelepére, hogy egy hétig együtt gondolkodva, együtt szórakozva gazdagodjanak magyarságtudatban és baráti jó érzésben, erőt gyűjtve a jövendőre is. Szabadságuk terhére utaztak ide kemény szellemi munkára, olykor több ezer kilométeres autózással a közösség, a magyarság öröméért. Egyetemi tanárok, orvosok, mérnökök, munkások, papok, közgazdászok, hivatalnokok, építészek, könyvtárosok, újságírók, költők, jogászok, mindenféle hivatás és szakma képviselői. Közös vonásuk a magyarságnak mint „szükségnek és értéknek” a szeretete s az érte való áldozatkészség. Nemcsak szavakban, hanem kemény munkában, pénzben, időben is. A magyarság minőségének javítása, a nemzeti önismeret, a tárgyilagos történelemszemlélet munkálása a céljuk. Tudom, a nagyobb áldozat lehetősége a helyzetükből is következik, mégis eltűnődöm: vajon itthon akadna-e olyan építész, aki kétszáznegyven ember szállásfoglalását, szobaelosztását, meghívott vendégek utaztatását, előadásaik szervezésének segítését évről évre magára vállalná — magyarságszolgálatból. Sebészorvos, aki nemcsak összeállítaná, de reggeltől estig konferálná, szervezné az egyhetes programot. Mérnök, aki minden szünetben a közösség anyagi ügyeit intézné. És így tovább... Maga a konferencia a világnézeti, szakmai és egyéb különbözőségek fölé emelkedő magyarságszolgálat jegyében zajlott, határozott törekvéssel az emberi minőség tiszteletére. Jellemző, hogy istenszolgálattal indult és zárult, de ezt nem papok tartották, s célzata is egyértelműen erkölcsi és nemzeti gyarapodás volt, tételes vallásokon felülemelkedő morális üdvösségkeresés, az emberi számvetés igényével. Nem tudom érzékeltetni sem a magyar hét hangulatát. Többezer kilométerre Magyarországtól, a Lake Hope gyönyörű vidékén összesereglő magyarok autóin a nemzetiszínű , JTT—OTT találkozunk!” feliratú embléma, s ez a kétszáznegyven ember egy héten keresztül úgy él, mint egy nagy család. Ámulok tájékozottságukon, a magyar ügyekben való jártasságukon, friss információikon, kérdéseik elevenségén, nyitottságukon. S a velük szembeni itthoni előítéletekre gondolok. A program némi nyaralást is ígért, de erre alig jut idő. Délelőtt és délután is előadások, este kulturális programok. S oly fontosak, érdekesek, színvonalasak, hogy nem lehet helyettük a Reménység-tó kellemes vizét választani. Amikor egy-két órát mégis szakítunk erre, a magyar ügyek elemzése ott sem szünetel egy percre sem. Kis szigetek képződnek itt is, s folyik az eszmecsere s a különféle magyar programok szervezése. Az ebédek és vacsorák is a szellemi munkába illeszkednek, hiszen kisebb-nagyobb csoportokban történnek ezek is, baráti meghívások alapján. Mi sem természetesbb tehát, mint hogy itt is folytatódnak az eszmecserék, itt sem szűnik a töprengés, vita az előadásokon vagy újonnan fölvetett kérdéseken. Csak késő este, a kulturális műsor után kezdődhet a pihenés, ami persze nem alvást jelent, hanem közös dalolást egy-egy faházban vagy a tábortűznél. Tudom, amolyan naív és hirtelen lelkesedésnek látszik ez a vallomás. De hát láttam, hogy a Püski házaspár — meghazudtolva a rájuk telepedett évtizedeket — reggeltől késő estig áll a könyvek között, s kínálja a magyar szellemi termékek — valóban a világon legteljesebb—választékát. A világhírű fizikus lenyűgöző előadása a világűrkísérletek jövőjéről olyan gazdag emberi vonatkozásokat, etikai kérdéseket is érintett, hogy szinte természetesnek vettem, hogy az egykori osztálytársi, majd baráti kapcsolat jogán ő vezeti be a Szabó Lőrinc-estet is. Az egész magyar héten élmény volt számomra a különféle tudományok jeles képviselőinek emberérdekű, humánus együtt gondolkodása. Ennek mintegy szimbólumaként hadd idézzem Bay Zoltán néhány sorát. Visszaemlékezett arra, hogy a debrecei Református Főgimnáziumban egyik tanáruk a sic igitur adastra latin mondás értelmét kérdezte. Szabó Lőrinc azt válaszolta, hogy a költészet, a művészet szárnyain lehet a csülagokig jutni. Bay Zoltán — akkor lemosolygott— felelete a tudomány segítségétől várta a csillagokra jutást. „Most kérdem: kinek volt igaza? Azóta 12 ember járt a Holdon, s naprendszerünkben műholdak, fizikai műszerek százszámra röpködnek. Jelenlegi válaszom az, Lőrincnek és nekem, mindkettőnknek igazunk volt. Mert egy élet tapasztalata megtanított arra, amit akkor nem éreztem át, hogy a tudomány is csak a lelkesedés, az intuíció szárnyain emelkedhetik magasba. Tudomány és művészet között nincs különbség, mindkettő közös forrásból táplálkozik, az embernek abból a vele született törekvéséből, hogy előbbre, magasabbra jusson.” Csak sértő kihagyásokkal lehetne jeleznem is, hogy kik, miféle szellemi erők jelentik a Magyar Baráti Közösséget, kiket vonzott ebben az évben magához ez a látszólag fölöttébb laza szövetség. Jórészt véletlenszerű a jelzésem, semmiképpen nem rangsor tehát, csupán néhány jellegzetes irányt jelölök, embereket munkájukkal, szellemi képviseletükkel helyettesítve. A Magyar Baráti Közösség Tanácsának jelenlegi gondnoka „civilben” a portlandi egyetem professzora, ismert tudós, a Magyarok Világszövetsége Elnökségének is tagja. (Látható nyugalommal viseli az emiatt rászórt rágalmakat.) Előadást tartott a konferencián az a nyugalmazott történészprofesszor, aki azért hozta létre az Atlanti Kutató és Kiadó Társulatot több mint másfél évtizeddel ezelőtt, hogy „tényekkel helyesbítsük, igazsággal öregbítsük nemzetünk hírét a világban”. S e munka során húsznál több nemzetközi konferenciát szervezett Kelet-Közép- Európa történetéről, ezeket kiemelten a magyar történelemről, s egyéb, a magyar történelemre vonatkozó monográfiák mellett kiadta a konferenciák anyagát angol nyelven. Nézem a vaskos Trianon-kötetet, s örömmel fedezem fel benne magyarországi tudósok (Vigh Károly, Berend T. Iván, Ránki György, Ormos Mária, L. Nagy Zsuzsa) írásait is neves amerikai magyar történészek társaságában. Itt vannak más kiadók, színvonalas folyóiratok szerkesztői; a nyugalmazott református pap, aki szép könyvet út arról, hogy Hitlernek nem utolsó csatlósai, hanem utolsó áldozatai voltunk; itt van a Yale Egyetem tanárnője, akinek éppen most jelent meg sok-sok angol nyelvű könyve után tanulmánykötete magyarul, itt az ismert történész házaspár, akik komoly szakmunkák tucatját írták a magyar történelemről; a fogorvos, akiről — munkái alapján — azt hittem, hogy néprajzkutató és történész, persze az is; itt van a két egyetemen tanító szociológiaprofesszor, aki jelenleg Bibó István munkáinak angol nyelvű kiadását készíti; az adai egyetem tanára, akinek ötszázlapos disszertációja angol nyelven a romániai és jugoszláviai magyarság életének, történelmének összehasonlító vizsgálata, s aki filmet készített a toledói magyarság pusztulásáról; előadást tart a XX. századi magyar szellemi élet egyik legnagyobb egyéniségének lánya apja sajkódi éveiről, s más jellegű hivatása ellenére tájékozott nemcsak apja mérhetetlen mélységű életművében, de irodalmunk egyéb területein is; itt van az a fiatal házaspár, akik nemcsak hibátlan magyar beszédükkel, de a magyar kultúrában való otthonosságukkal is élő tagadásai a ténynek, hogy nem Magyarországon születtek, s eddig mindössze egyszer jártak itthon; s itt próbálja szervezni az új magyar iskolát a lelkes tanárnő, aki amerikai üzletember férjét beszélte rá, hogy magyar intemátus céljára vegyenek meg egy iskolát; a chicagói építész és felesége portlandi és adai professzor barátaival szerkeszti a Magyar Baráti Közösség lapját, az ITT—OTT-ot. S nemcsak szerkesztik, hanem a szó szoros értelében „csinálják”: szedik, nyomtatják, postázzák. De meg kell állnom a jelzésszerű felsorolással, mert minél tovább folytatom, annál jobban türelmetlenkednek bennem a mellőzöttek, a tankönyvet író cserkészvezetőtől a politikusokig, a verseket, cikkeket publikáló egyetemi hallgatótól a világhírű egyetem orvostörténeti könyvtárának vezetőjéig, a recski internáló táborról az áldozat hitelességével higgadt könyvben számot adó mérnöktől a lelkes újságszerkesztőig... (Köv. a befejező rész) „Ötágú Síp” New Brunswick, 1973— 1975 Tizenöt évvel ezelőtt, 1973 áprilisában jelent meg az Ötágú Síp című magyar folyóirat első száma New Brunswick-on. Erről megemlékezve közöljük a folyóirat alábbi angol nyelvű ismertetőjét VARDY HUSZÁR Ágnes tollából, amely részlet a Várdy-házaspár szerkesztésében most megjelent könyből: Triumph in Adversity (East European Monographs, Columbia University Press). In the spring of 1973 a new periodical appeared in Hungarian book stores across North America. Commemorating the 150th anniversary of the birth of Sándor Petőfi, the journal printed selections in honor of Hungary's greatest “poet of freedom" by prominent writers of the past and present. It was a symbolic moment for the launching of a journal that promised to provide a forum for the free expression of thought and ideas, to be free of all political and ideological constraints, and to promote the universality of Hungarian literature and culture. The journal wished to publish selections by Hungarian writers, poets, and intellectuals without regard to their places of residence. It was a journal whose ideals were long overdue, yet the founding of such a publication was a bold endeavor during the political climate of the late sixties and early seventies when contact among Hungarians in the homeland, the neighboring states, and those residing in the West was still in its infancy. The journal was the Ötágú Sip [Five-Branched Flute], an expression coined by Gyula Illyés, the almost universally accepted contemporary doyen of Hungarian letters. Illyés saw the five-branched flute as a symbol for the five major areas where Hungarians live around the world today: in the motherland, Romania, Czechoslovakia, Yugoslavia, and in the West. Ötágú Síp was the brainchild of Rev. András Hamza, whose dedication and tireless efforts in the dissemination of Hungarian literature and culture are well-known. Promising to publish 480 pages of material during the journal's first year. Rev. Hamza stated: “If there is a need for such a journal [i.e. Ötágú Sip], it will live. If not, it will cease publication." The latter occurred. Despite his efforts and that of the five members of the editorial board, the last — sixth — issue. Volume II, No. 1 of Ötágú Sip appeared in the summer of 1975. Wishing to be a free forum. Ötágú Sip openly expressed the desire not to place any kind of ideological straightjacket on its contributors. Its major concern was the promotion of an atmosphere of tolerance and harmony among the varied groups of the Hungarian-American community. The primary motivation of its editors, as expressed in the introduction to the first issue, was their love of the Hungarian language, their desire to assist the survival of Hungarian culture throughout the world, and to provide an opportunity for the expression of a wide-range of artistic, scholarly, literary, social, and political ideas. A high literary standard, dignity of expression, and the willingness to listen to and to accept criticism were cited as criteria for publication. Ötágú Sip published a wide variety of writings, including poetry, short stories, novellas, studies, essays, interviews, and obituaries. In terms of literary genre, poetry dominates its pages with György Faludy's poems appearing most frequently, followed by poems of József Bakucz, one of the founders of Arkánum. In the area of prose, selections by the populist writer Imre Kovács and the Transylvanian-Hungarian writer András Sütő are the most frequent, and a column edited by Károly Nagy on the instruction of Hungarian language and culture abroad is of special importance. One of the most significant accomplishments of Ötágú Sip was the publishing of selections by Hungarian writers in the neighboring states of Romania, Yugoslavia, and Czechoslovakia, since during the mid-seventies these were not as well known nor as accessible as they are today. Other selections of interest are the full court text of Imre Kovács's 1937 conviction for his authorship of Néma forradalom [Silent Revolution] which detailed the miserable existence of the landless peasantry on large estates in interwar Hungary, Ádám Makkai’s study on the educational system of American colleges and universities and András Hamza’s discussion of the image of1848— 1849 in contemporary American newspapers are also to be noted. The need for a journal such as Ötágú Sip was brought home by a letter addressed to András Hamza by Sándor Kelemen of Budapest, which was ironically reprinted in what turned out to be the final issue of the journal. After expressing his congratulations for the goals and selections published in the journal, and wishing a much longer lifespan than the one-year probation period, he commended the editors for following the road of Realpolitik, and for placing the promotion of Hungarian language and culture above politics. Since one out of every three Hungarians today lives outside the borders of present-day Hungary, Kelemen re-emphasized the importance of Hungarian cultural activities abroad, especially in the diasl pora.
