Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-03-01 / 3. szám
12. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1988. március FÓRUM BÁRÁNY JÁNOS: Mr. Tough Baby háborúba megy — A „Kényértörés” kapcsán — .....elmondtam, hogy 1945-ben Major Tamást keresve a Tisza Kálmán téri pártközpontban ugyanazokkal a személyekkel találkoztam, akik előzőleg a nyilas pártházban is ott voltak. Azt válaszolták, hogy Rákosi elvtárs is megmondta: a kis nyilasokat nem kell bántani.” (egy interjúból) Jámbor János és Városi Sándor — jobboldali hagyományoknak megfelelő — levelét megírta. A „szintén-demokrata” Stirling György Válogatott feljelentéseim c. politikai humoreszkjeiből pedig a Magyar Élet ollózott ki egy fejezetet. Kár, hogy vitapartnereim (az egyszerűség kedvéért ideértem S.Gy.-t is) az általam fogalmazott kérdéseket és válaszokat indulataikkal szembesítették. JJ. „A politikai értelmezés zűrzavara ”c. dolgozatának lényege, jószándékú közelítésben: a jobboldal nem azonos a szélsőjobba], a horthysta nem neo-náci, a kisgazda nem háborús bűnös, stb., egyáltalán, akik nem szeretik a baloldalt, azok között egyenlőségjelet tenni—legalábbis — vétek. Én ugyanebből a logikából indultam ki. Akik nem szeretik a baloldalt, de nem is demokraták, azok valószínűleg jobboldaliak. És ha a folyton változó valóságra J.J. jobban odafigyelne, akkor azt is észrevehette volna, hogy a magyar jobboldal távolról sem vall azonos elveket az amerikai vagy kanadai konzervatívokkal, főként ami a politikai kérdések demokratikus úton történő megoldását illeti (tárgyalások, megegyezések, alkuk, stb.). Márpedig, ha egy politikai oldal a kompromisszumot elveti, akkor egyúttal azt is „állítja”, hogy az általa képviselt eszmének, álláspontnak, célkitűzésnek, programnak politikai megoldása nincs. Abban a pillanatban, amikor a magyar kormány a hatalom megtartását kompromisszumokkal kívánja elérni, közelebb kerül a J.J. által említett demokratikus pártokhoz, mint a magyar jobboldal. Mindebből talán kitűnik, hogy a sajátos magyar viszonyokat szem előtt tartva, a mi politikai,/elállásunk” — ebben a történelmi helyzetben — három fő részre tagolható: 1. A jelenleg hátiamon lévő baloldal, amely (jószándékból vagy taktikából, lényegtelen!) hajlandó — ha nem is mindenben — kompromisszumokra. Többek között azért, mert „a demokrácia szükségszerűségének felismerése gazdasági kényszer” (B.J.). Ha egy ilyen mondathoz még hozzá kell tennem, hogy ,,a hatalom részéről”, akkor cikkem nem a Nyugati Magyarságban, hanem a Dörmögő Dömötörben jelenik meg. 2. A lazán szervezett demokratikus ellenzék — és a mögötte álló szervezetlen tömeg —, mely (a hősi halált kiiktatva) politikai reformok sorozatával szeretne eljutni a demokráciáig (nem egy jobbolali diktatúráig!). Természetesen ide tartoznak azok a Nyugaton élő demokraták is, akik a kompromisszumos megoldások hívei, s így a hatalmon lévő baloldal reformer szárnya is. 3. A politikai program nélküli jobboldal, mely a folyton változó valóságot — benne a baloldal folytonos változásait—figyelmen kívül hagyva az abszolút szembenállást választotta. Értelemszerű, hogy a valóság naprakész ismerete nélkül politikai kompromisszumot keresni (amihez ráadásul fel kell venni a kapcsolatot a politikai ellenféllel és nem ellenséggel !) lehetetlen, hiszen a,/elvevő piacon” alku tárgyát képező árunak arányban kell állnia a „fizetőképességgel”. A jobboldal árukínálata, sőt csomagja: „szovjet csapatok távozása”, „többpártrendszer”, „a Szovjetunió térítsen meg Magyarországnak okozott károkat”, stb. olyan — nyilván szándékos, hiszen nem karonülő csecsemők írják — politikai alku tárgyát jelenleg és egyszerre nem képezhető igény, amely eleve teljesíthetetlen. A hazai demokratikus ellenzék politikai programjában a többpártrendszerről, anemzeti önrendelkezésről és külpolitikai semlegességről ezt olvashatjuk a Beszélőc. szamizdat folyóirat 1987. júniusi számában: „Meggyőződésünk. .., hogy e követeléseket az ország mai politikai helyzetében napirendre tűzni nem lehet...” A jobboldal nem kevesebbet kér—a birtokon belül lévő! — baloldaltól, mint azt, hogy mondjon le a hatalomról. Az a gyanúm, hogy ez nem fog bekövetkezni. Nos, J.J. sorban megcáfolja cikkem mindazon tételeit, amelyekkel egyetért, azután néhány általam sehol le nem út, tehát saját gondolatából levonja következtetéseit. Például: „Az az állampolgár, aki saját pártjának kizárólagosságot, monopóliumot követel, nem demokrata, hanem a diktatúra advokátora.” Akármilyen buzgalommal kerestem úásomban azt a részt, melyben kizárólagosságot követelek, sehol sem találtam. Nem is találhattam, mivel épp az ellenkezőjét útam, szó szerint: „...és állandó defenzívában lévő sokaság olyan súllyal legyen jelen az emigrációban és szervezeteiben, amilyet a magyarság ... döntő többsége valójában megkíván.” Ebből kizárólagosságot kiolvasni — nem kis teljesítmény. Hadd kapcsolódjam itt V.S. tipikus, a jobboldaltól is fényévekkel jobbra csúsztatott eszmei falovához. „Az idő megérett, hogy mindenki, a sokaság és a kisebbség, egyenlő súlylyal (vagyis: joggal és méltósággal) legyen jelen az emigráció szervezeteiben.” Ez a több szempont keveredéséből született agyrém — mely egyéni jogok mechanikus átültetése politikai csoportosulásokra —, remélem, sohasem következik be. Mert ha — teszem azt — az olasz választásokon 9%-ot szerzett kommunista párt ugyanolyan súllyal vagy joggal vesz részt a kormányzásban, mint az a párt, amelyre — mondjuk — ötször annyian szavaztak, akkor nagy baj lesz. A választások fölöslegességéről nem is beszélve. Nincs helyem, hogy J.J. és V.S. belemagyarázatait sorról sorra cáfoljam, néhány dologra azért mégis fel kell hívjam figyelmüket. A hazai Demokratikus Ellenzék — nevében benne van—már többször elhatárolta magát az itteni jobboldaltól. A jobboldal példaképe egyébként sokkal inkább lehetne Kun Béla emigrációja, mint Kossuthé, ha egyáltalán — a történelmi körülmények miatt—ez összehasonlítható, és ha én erről írtam volna. A célok politikai eszközökkel való elérésének lehetőségét ugyanis mindkettő — Kun és a mai jobboldal is — tagadta, ill. tagadja. A kommunisták példaképe különben szintén Kossuth volt, ahogy azt a Szovjetunióból — később — sugárzó magyar nyelvű adó neve is mutatja. Amit én írtam, abban Rákóczi, Kossuth, sőt Thomas Mann — történelmileg nem adekvát — magatartásformáinak sugalmazásáról van szó. Árpád sem volt kis formátumú történelmi személyiség, a vérszerződést mégis felváltotta a „papú” és a kiegyezést is megkötötték, aminek következtében megalakulhatott a Kossuth-párt. „Ä cikkíró (mármint én, B.J.) helytelennek tartja a szovjet csapatok kivonulásának és a többpártrendszernek a követelését!”— úja J.J.—Ha ez mai politikai program, ebben a pillanatban csakugyan megvalósíthatatlannak tartom. S ha az erdélyi magyarság helyzetét is figyelembe veszem — így Magyarországét is —, akkor a szovjet csapatok kivonulása kérdése még ennél is bonyolultabb válaszok sokaságát eredményezné, mert az állig felfegyverzett, 22 milliós Románia fasiszta diktátora 24 óra alatt benyomulhatna a helyükre. Amíg Magyarországon szovjet csapatok vannak, addig ez aligha következik be. „A Calgary-ból Montreálba áttelepült lapocska” egykori munkatársát, Stúling Györgyöt (igen, jól tetszik érteni!), aki megkülönböztetett figyelemmel kíséri úásaimat és amerikai kóborlásaim hű krónikása is egyben, nem kell bemutatnom. Talán ennek a megkülönböztetett figyelemnek köszönhető, hogy ,Jíétkulacsos emigránsok"c. cikkében most „új barázdát szánt az eke”. Stirling úr szakmai tov ábbképzése nem az én dolgom. De miután néhány apróságot ellesett tőlem, úgy képzeli, hogy ha Wass Albert, Csurka István, Cs. Szabó, stb. után most engem tűz tollhegyre, beülhet az első padba. Tanulni persze, nem szégyen! A Goebbels-től — szakmai ügyetlenség következtében—kissé jobbra csúszott Stúling úr másfél évvel ezelőtt még így út: „...rendkívüli időkben, háborús körülmények közt élünk", „...a barikád két oldalán vagyunk", „...most is háborúban vagyunk", „.. .háborús viszonyok közt, amikor a harc életre-halálra megy. ” Ehhez képest e cikkében felvetett új álláspontja: a,konstruktív ellenzékiség”, felér egy — csillagos ötös — szemináriumi dolgozattal. Az még nem derült ki, hogy ezzel lehet-e háborút nyerni, de történelmi tapasztalat, hogy a barikád két oldalán konstruktív ellenzékiségbe vonult felek érvrendszere nem olyan kristálytiszta változata az angol parlamenti szónoklatoknak, mint azt a Stúling úr által hülyének nézett magamfajta demokratikus olvasó szeretné. Am egy dolog a szakma, és más dolog az erkölcs! S.Gy. az AME1987. októberi számában így ú: „De mi lett volna, ha azon a bizonyos március 15-én Petőfi nem a Talpra magyar (valójában: Nemzeti dal, B.J.) riadóját szavalja el a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről, hanem ezzel fordul az odasereglett tömeghez: —Nincs mit tenni! Beláthatatlan ideig ez akormány marad Magyarországon. Nem lesz más Magyarország! Az idő parancsa a józan párbeszéd... Az a nép, amely adott esetben nem képes hősi kiállásra és áldozatra, előbb-utóbb kihull a rostán és eltűnik a történelem színpadáról. "Nos, túllépve a szerény Petőfi-S tiding párhuzamon, azért ez a Petőfi mégiscsak Pesten, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén állva mondta azt, amit mondott, és nem Washingtonban ülve. Ami „áldozathozatal” esetén talán mégsem ugyanaz. Ezt a nem tudom milyen oldali (de hogy nem demokratikus, az biztos) erkölcsi alapállást buzdítani innen, hősi haláúa otthoniakat (mert múlt tudjuk: „a harc életre-halálra megy”!) — a nyugati magyarság nem vállalhatja. Akik, mint V.S. és J.J., úgy képzelik, hogy demokrata az, aki a jobboldallal meg a baloldallal is egyetért, tévednek. Nekünk sem Rákosi pajtással, sem Szálasi testvérrel nincs közös pontunk és eszmei örököseiknek politikai ellenfelei vagyunk. A „gyerekek, hát mi mindnyájan magyarok vagyunk” kezdetű antidemokratikus blöff kiagyalói rossz helyen kopogtatnak. Ha V.S. nem tudja, mit akar a többség, az azért van, mert a hangoskodó kisebbség fejével gondolkodik. J.J. magyar agygyal komponált „örömódáját” viszont meghallgattam. Ha lesz magyar demokratikus parlament, magam is különbséget teszek majd az árnyalatokban. Most még nincs! Ahogy a nyu-A Nyugati Magyarság 1987. okt.-dec. számában Végh Imre út egy értékes cikket, Érvek a valótlanságból” címmel, amihez mint ötvenhatos fiatal szeretnék hozzászólni. Teszem ezt azért, mert nevünkben nem egy esetben szólalnak fel, húdetnek elveket és rágalmaznak másokat. Először is hadd szóljak arról a témáról, jobban mondva vádról, ami már sokszor elhangzott egyes emigrációs szervezetek, újságok részéről azokat illetően, akik felvették a hazai kapcsolatokat, vagy netán helyeslik azok szorgalmazását. Ezeket az egyéneket hol , hazai ügynök”, hol „hasznos idióta”, vagy hasonló jelzőkkel illetik, és legtöbb esetben arra hivatkoznak, hogy ez ötvenhat szelleme ellen van. Azt hiszem, tényként állíthatjuk, hogy ezek az emberek vagy ott sem voltak a forradalomban (ahol ilyen dolgokat tárgyaltak), vagy semmi közük ahhoz a fiatalsághoz, amelynek nevében nemcsak hogy felszólalnak, de vádaskodnak, rágalmaznak is. Ezek az emberek elfelejtik azt, hogy 1956 ifjúságának az egyik követelése az volt, hogy több kapcsolat legyen a Nyugattal (mint a szocialista országokkal, mert az ilyen kapcsolatok mind gazdasági, mind politikai vonalon eredményesebbek a gáti féltekén sincs az „árnyalt jobboldalnak” olyan sajtója, mely a még tőle is jobbra elhelyezkedő antidemokratikus programot húdetőkkel ugyanolyan következetesen szembenállna, múlt a demokratikus többséggel. A stirlingizmus 1 db jobboldali aggyal és két balkézzel barkácsolt politikai bizsu. Petőfivel futtatott szellemi mütyürkéinek alapanyaga az a csodálkozó butaság, mely a négyszögletű kerék kiagyalóját jellemzi a Tour de France-on. A szintén nagy mókamester Rákosi taktikájában: aki másként gondokodik, az az imperializmus ügynöke, és Stúling úréban: aki másként gondolkodik, az a kommunizmus ügynöke — ugyanaz a négyszögletű kerék „áll egyhelyben”, egyazon erkölcsi tengelyen. Ahogy a „hősi kiálláshoz és áldozathozatalhoz” valamikor Rákosi és klikkje teremtett társadalmi viszonyokat, úgy szeretne most S .Gy. pes tisrácokaí kreálni—egy már régen nem azonos társadalmi háttérhez. Mr. Tough Baby háborúzik Washingtonban. Életre-haláúa. Azok meg — otthon — nem akarnak meghalni! És felháborodik. Egy gyöngéd mozdulattal áttoljaaNemzeti Múzeumot Washingtonba, ilyenformán ő és Petőfi Sándor között — ami az erkölcsöt illeti — nincs különbség. Az csak természetes, hogy a „washingtoni kukoricás” felé szaladó Stúling úr az eget is doni kozáknak nézi (hogy a személyemben megjelenő Paskievicsről ne is beszéljünk). Szólnom kell még egy „dolgozatról”, melyet a Katolikus Magyarok Vasárnapja közölt, írója, bizonyos Filippi István — lazán és egyszerűen — kémkedésnek nevezi cikkemet (sic!). Az emigrációnak ez az oldala, mely negatív tevékenységével döntő mértékben járult hozzá a nyugati magyarság szemléletváltozásához (kb. úgy, ahogy Rákosi készítette elő 56- ot), továbbra is saját „ideológiájához” keres valóságot. Illúzióim nincsenek, de ezt a politikai kőbaltával veszettül hadonászó Filippi Istvánt mégsem sorolhattam a normális jobboldalhoz anélkül, hogy másokat meg ne sértsek. A liberalizmus már Ady idejében is túlhaladott volt. Akik a demokráciát — szándékosan — összekeverik a butaság szabad terjesztésével, nem hatnak meg. Sőt, meggyőződésem, hogy a Filippi-féle érvrendszerek legjobb ellenpropagandája a nyilvánosság, s hogy cikkeit a honi Népszabadság nem idézi nap mint nap, az nem az ő hibája. A jobboldal módszerében, ideológiájában, képviselőinek dilettantizmusában nemcsak térvesztésének oka, hanem (mint S.Gy. idézett hamis történelmi párhuzamamutatja) a magyar néppel szembeni felelőtlenség is bennefoglaltatik. Ha F.I. legközelebb kijelenti, hogy én vagyok Sztálin, Berija, Péter Gábor, Rajk, Kádár és a Rosenberg-házaspár is egy személyben, szólok akkor is! Nem neki, nem is széplelkű sznobjainknak. Az értelmes-okosoknak, akik felismerték, hogy itt nem valami ellen (kommunizmus), hanem valamiért (demokrácia) történik minden. Évfordulóra (a nemzeti emigráció stílusában) A nemzetközi judeo-bolsevizmus 10 éve átmeneti diadalt aratott. Beépített ügynökük, egy Carter nevezetű amerikai farmer, akit a KGB az elnöki székbe ültetett, moszkvai parancsra segített kilopni a nemzeti emigráció koronáját az USA-ból és átadta Kádáréknak. Magyar Testvéreim! Követeljük koronánkat, jogainkat — és jogarainkat! Tűrhetetlen, hogy népünknek az a kis töredéke, mely a népvándorlás során nem jutott túl a Duna-Tisza-közén, egyedül bitorolja a Szentkoronát. És Kádár még mutogatja! Pedig jól elástuk. Nemzeti Emigráció! Ne szűnjünk meg szél ellen... Ceterum censeo: Vissza a koronát! nemzet számára. És ha már valamilyen oknál fogva elfelejtették ezt az ötvenhatos követelési pontot, akkor legalább ne hivatkozzanak ötvenhatra! Meg kell jegyeznem, hogy ha—tegyük fel — a hazai rendszer olyan volna ma is, mint ötvenhat előtt, vagy mint a mai Romániában, akkor negatív lenne ez a kapcsolatfelvétel. De a hatvanas évek közepétől a hazai életben változások voltak — és reméljük, lesznek is —, amely változások nemcsak feltételezik, hanem szükségessé is teszik az ilyen kapcsolatokat. Ez a ,reál politika”, amit a nemzet jövőjét nézők, azért aggódók és cselekedni is hajlandók kis csoportja követ, méghozzá annak a demokráciának a nevében, mely jogot ad nemcsak a hazaiakkal való kapcsolatok felvételére, hanem az azt ellenzők véleményére is. Tény az is, hogy a rágalmak, vádak (,hazai ügynökök”) nagyon is emlékeztetnek bennünket a Rákosi-korszak vádjaúa, ahol viszont .imperialista ügynökök” és ”Titó láncos kutyái” néven illettek minket. Hogy ezek az urak milyen demokráciát képzelnek el egy esetlegesen szabaddá váló Magyarországon, arra a fentiekből csak következtetni tudunk. Takács Attila MEGRENDELŐ SZELVÉNY "j Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva—csekket mellékelve — címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG 5582 Gatineau Ave., #11, Montreal, P.Q., Canada H3T 1X7 I NÉV:..................................................................................................... CÍM:........................................................................... I I ................................................................................................... I Megrendelési díjak egy évre: | Kanada: $24; USA: US-$20; egyéb országok: US-$28 | I (TÁMOGATÁST KÖSZÖNETTEL VESZÜNK!) | L____________ I RANAY Adalékok a valótlansághoz