Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1987-07-01 / 7-8. szám
1987. július-augusztus Nyugati Magyarság — Hungarians of the West BÁRÁNY JANOS: KENYÉRTÖRÉS „A nemzetnek oroszlánszíve volt. Az én tisztem lett az ordítás.” (Churchill) „A ló mindkét végén veszélyes, közepén pedig kényelmetlen.” (Fleming) A demokrácia szükségszerűségének felismerése — otthon — gazdasági kényszer. Itt nem lehet más, mint a lelkiismeret zsenialitása. A magyar emigráció egy része, amely a yalóságot átmeneti állapotnak tételezte, s ezzel mintegy kizárta önmagát a cselekvésből, politikai szerepéről lemondott. A realitások tudatos mellőzésével ez a leghangosabb csoport (a jobboldal) feladta az adott történelmi helyzet elemzését, s így céljainak elérésére nincsenek eszközei. A teljes elzárkózás taktikája ok és okozat is. Jobboldali programot hirdetőket sem a hivatalos, sem a nem hivatalos Magyarország nem tart tárgyalóképesnek, ezért a jobboldalnak a maga „életben tartására” egyetlen esélye maradt: a hidegháború — a) hogy kompromisszumok ne kezdjék ki az eszmét; b.) így elleplezhető, hogy e köré — otthon legalábbis — nem szervezhető tömegbázis. A politikában nélkülözhetetlen kompromisszumkeresés (hiszen ez maga a politika!) kikapcsolása — lényegében a demokrácia tagadása — arra kényszeríti a jobboldali emigrációt, hogy politikai cselekvést erkölcsi szólamokkal helyettesítsen és történelmi példákkal (Rákóczi, Kossuth, sőt Thomas Mann, ami abszolút tájékozatlanságra vall mai viszonyokat illetően!) olyan magatartásformákat sugalljon, amelyek mögül éppen az elemzett valóság hiányzik. A kidolgozatlanság (ti. annak bizonyítása, hogy ennek az ún. „erkölcsi tartásnak” realizálható politikai haszna van) logikus következménye, hogy a jobboldal eredményei a melldöngetések szintjén mozognak. Ez az éretlenségnek látszó (!) taktika azért készült, hogy az antidemokratikus eszmén a magyarság „ne lásson át”, s azért, mert ellenkező esetben kiderülne, hogy a jobboldalnak nincsenek támogatói, még hazai ellenzéki körökben sem. A hivatalos Magyarország pedig eleve nem tud mit kezdeni ellenfélből magát ellenséggé kikiáltó csoportokkal. A jobboldali emigráció kerüli a politikai cselekvést (kivárás), mert a megméretés kockázatát — eszmerendszeréből következően — nem vállalhatja. Magyarul: jobb elzárkózni, mint vereséget szenvedni! (Ez azonban politikai öngyilkosságnak bizonyult!) Mindez azt mutatja, hogy a magyar kommunista vezetésben több a demokratikus „momentum”, mint a jobboldali emigrációban, függetlenül attól, hogy mind az Anyanyelvi Konferencia, mind a Magyarok Világszövetsége mögött politikai-taktikai elképzelések húzódnak meg. Senki sem képzelheti, hogy a magyar kormány nyitása mentes ilyen elképzelésektől, de az sem kétséges, hogy ezzel a magyar emigráció cselekvési határai is kitágultak Az így keletkezett „légüres térbe” a honi politika természetesen nem a jobboldal reprezentánsait kívánta beszippantani, hanem a demokratikus érzelmű nyugati magyarság olyan képviselőit, akikkel „tárgyalni” tud. (Az idézőjellel arra utalok, hogy nem egyenlő pozícióban lévők párbeszédéről van szó, de ez még önmagában nem bizonyítja a kapcsolatfelvétel szükségtelenségét.) A legtermészetesebb, hogy ezzel az — egyébként amúgy sem egységes — emigráció megosztatott Ha a jobboldal ezt a nyitást — üvöltözés helyett — felkészülten fogadja és azzal foglalkozik, hogy az új helyzetben hogyan szolgálhatna jobban magyar érdekeket, akkor bizonyította volna, hogy éppen úgy képes a megújulásra, mint a magyar kormány. (Végeredményben senkit sem érdekel, hogy Magyarország azért lesz demokratikusabb, mert a kommunisták „rafináltak”, vagy azért, mert az emigráció még ennél is „rafináltabb”.) Nem ezt tette, s így — eléggé el nem ítélhető módon — azt demonstrálta, hogy antidemokratikus beállítottságán képtelen változtatni. Ebből a nemcsak saját, hanem nemzeti érdekekkel is szembehelyezkedő álláspontból, ill. az antipolitikus „makacs ragaszkodásból” következik, hogy a jobboldal alkalmatlan szerepének (?) „korhű” eljátszására. Helyét el kell foglalja egy Magyarország fekvésével és tényleges lehetőségeivel számoló, segítőkész, egy demokratikus Magyarország megteremtésére törekvő, saját (emigrációs) lehetőségeivel és korlátáival tisztában lévő „nyolcadik törzs”, amely a fentiekből eredően bátran vállalhatja a párbeszédet a magyar politikával, éppen azért, mert demokratizálásra a jelenlegi vezetés is hajlandó. (Szükségtelen, hogy esélyeinket túldimenzionáljuk, de nemzeti érdekek feladásával járna, ha nem használnánk ki!) A jobboldal egyéni sérelmekből szőtt ideológiája a magyar társadalomban végbement változások követésére alkalmatlan (sajtója nem is — vagy nem súlyuknak megfelelően — tájékoztat ezekről), maximalizált követelései pedig eleve egy fegyveres felkelésre spekulálnak. „Szovjet csapatok kivonulása”, „többpártrendszer”, „a Szovjetunió térítsen meg Magyarországnak okozott károkat”, stb. — értelemszerűen olyan program, ami azt mutatja, hogy a kivárás taktikája valójában egy magyar nemzeti katasztrófára való várakozás. Semmi kétség, hogy az emigráció megosztottsága elsősorban a jobboldal ideológiájából következik — nem a magyar kommunisták „trükkjeiből”! A Nyugati Magyarság a demokratikusan, s ebből következően felelősen gondolkodók lapja, úgy vélem, sohasem képzelte, hogy irányítója akár az otthoni, akár az itteni politikának. Arról azonban nem mondhat le, hogy szerény lehetőségeit kihasználva támogasson hazai és itteni demokratikus törekvéseket, s ezzel mintegy maga köré gyűjtse a demokratikus nyugati magyarságot Ha a magyar társadalomban a „Munkásmozgalmi dalok rítmusproblémái a pattintott kókorszakban” című kandidátusi értekezések kora lejárt, akkor az is világos kell legyen, hogy jobboldali emigráns „politikusaink” gyermekded érvrendszerei fölött is meg kell konduljon a harang! A velünk egy nyelvet beszélők elvárhatják, hogy a jobboldal a bekiabáló (ellen)drukkerek szintjéről eljusson legalább a .Játék” tárgyilagos elemzéséig. Ami a pályán zajlik, ahhoz — sajnos — amúgy sincs sok közünk. Fölösleges, hogy politikai sörösüvegek bedobálásával keltsünk olyan látszatot, mintha meghatározó részesei lennénk az eseményeknek. A Nyugati Magyarság mint újság nem rendez népünnepélyt „minél rosszabb, annál jobb” — a magyar nép érdekeivel ellentétes — alapon, de legfőbb feladatának tartja, hogy demokráciaellenes tendenciákat kritizáljon, függetlenül attól, hogy azok melyik oldalon jelentkeznek. A rákosizmus és a fasizmus egypetéjű ikrek. Történelmi utóharcukat nem egymással, hanem a demokráciával vivják. Képviselőik felcserélhetók, míg „ellentéteik” személyi, ill. csoportérdekekből táplálkoznak. A közös cél: a diktatúra, nem magyar és nem nemzeti érdek. A jobboldal, amely lemondott arról, hogy politikai eszközökkel közelítse céljait, ezzel jelezte, hogy eszmei alapjait nem hajlandó megváltoztatni és egy baloldali diktatúra romjain felépítendő, saját önkényuralomban látja a jövőt (Honi tejtestvéreik logikája különben ugyanez: meg kell erősíteni a diktatúrát, másként a szocializmus összeomlik!) Ebből — és nem másból — következett, hogy az otthoni reformok hívei és az itteni demokraták kapcsolatfelvétele elkerülhetetlen „történelmi” kényszerré vált A Magyarok Világszövetségének nyitása vagy maga az Anyanyelvi Konferencia tehát nem oka, hanem ennek a szükségszerűségnek a terméke, éppúgy, mint a Magyar Baráti Közösség — ITT-OTT vagy a Nyugati Magyarság. Az idő megérett, hogy ez a demokratikus érzelmű, „hasznos idiótának”, „hazaárulónak”, „vörös kémnek”, miegyébnek bélyegzett és állandó defenzívában lévő sokaság olyan súllyal legyen jelen az emigrációban és szervezeteiben, amilyet a magyarság jobboldali sajtótól megfélemlitett, de mégiscsak demokratikus döntő többsége valójában megkíván! A szerkesztő megjegyzése: A fend cikk témájával kapcsolatban örömmel veszünk vitaírásokat, hozzászólásokat! A rákoskeresztúri temetőben (Fotó: Kovács István) Emlékest Budapesten Nagy Imre kivégzésének évfordulóján (Folytatás az 1. oldalról) sem egyenjogú állampolgárok. Lőcsei Pál felidézte utolsó vitáját Gimes Miklóssal, aki nem volt hajlandó elhagyni az országot, jóllehet tudta, hogy le fogják tartóztatni. Az erkölcsi és politikai helytállás másik megrendítő példájaként a jugoszláv követségről való eltávozása után elrabolt és Romániába szállított Nagy Imréről beszélt, aki élete árán is elutasított minden kompromisszumot a megszállókkal és az ellenforradalmi Kádárkormánnyal. így teremtette meg személyében a szerves kapcsolatot a kommunista mozgalom progresszív irányzata és a nemzet függetlenségéért és szabadságáért küzdő erők között Hála, kegyelet és dicsőség minden 56-os mártír emlékének — fejezte be emlékbeszédét Lőcsei Pál. Ezután Mikes Tamás szavalta el a kivégzésről írt versét, majd felesége, Mikes Katalin felolvasta Nagy Erzsébet — Nagy Imre lánya — nyilt levelét a megemlékezés résztvevőihez. Nagy Erzsébet azt követelte kivégzett édesapja nevében, hogy az 56 utáni törvénytelen perekért és bíróilag szentesített gyilkosságokért felelősek távozzanak a politikai színtérről és adják át helyüket új, tiszta lelkiismeretű, tisztakezű és felelősséget vállaló vezetőknek, akik végrehajtják a politikai és gazdasági reformokat és elősegítik a magyar társadalom demokratikus megújhodását. ők és csak ók rehabilitálhatják a megtorlás áldozatait Végül Nagy Imre leánya azzal fejezte be nyílt levelét, hogy sok erőt és nagy kitartást kíván a demokratikus átalakulásért küzdő magyar fiataloknak. Nagy Erzsébet — akinek azóta elhunyt férje, Jánosi Ferenc maga is a Nagy Imre-per vádlottjai közé tartozott — most először adott nyilvánosan hangot emlékeinek és politikai véleményének. Az 1956-os forradalom miniszterelnökének, Nagy Imrének 29 évvel ezelőtti kivégzésére emlékeztető röpiratok jelentek meg Budapest utcáin. Az egyik röplap írólap nagyságú, rajta Nagy Imre fényképe, alatta pedig a következő szöveg olvasható: „Az igazság, ha győz, csupa irgalom, sok sérelmére nem sír büntetést; nem bosszul más, csak a vétkes” (Shelley) EMLÉKEZTETŐ: Nagy Imre, Magyarország törvényes miniszterelnöke 29 éve halott. Az 1956-os forradalmat követő kegyetlen megtorlás mártíráldozata lett. Gyilkosai nem kerültek a nép bírósága elé. Személyében az Intézményes demokrácia, a nemzeti függetlenség és a szabad sajtó hívét veszítette el az ország. Napjainkig nincs hozzá mérhető személyisége a magyar közéletnek. 29 évvel halála után a leigázott ország mélyreható gazdasági és politikai válsággal küzd. Nincs megújulási program szellemi örökségének megkerülésével; nemzeti megegyezés kizárólag politikai munkásságának folytatásaként lehetséges. Az önrendelkezés elvét nem felejthetjük! Ez a forradalom miniszterelnökének és a mai ifjúságnak közös történelmi küldetése. Budapest, 1987. június 16. Magyar demokratikus Ifjúság Több száz példányban került Budapest lakosainak kezébe egy szitanyomással készült színes levelezőlap is. Ezen ugyancsak Nagy Imre képe látható „Nagy Imre, a forradalmi Magyarország miniszterelnöke (1896— 1958)” felirattal. A levelezőlapon „Magyarország Országgyűlése, Kossuth Lajos tér 1-3, 1055 Hungary" címzés olvasható. A lap másik oldalára a következő feliratot nyomtatták készítői: Nagy Imre, Magyarország törvényes miniszterelnöke 29 éve halott. Az 1956-os forradalmat követő kegyetlen megtorlás mártírja lett. Követeljük személyének és politikai munkásságának rehabilitálását és sírhelyének megjelölését. Budapest, 1987. június 16. Magyar demokratikus ifjúság (M.O. Tájékoztató, London) SWISSAIR Kényelem, udvarias kiszolgálás, figyelmesség és kitűnő ellátás! Következő magyarországi vagy európai útja alkalmával vegye igénybe a SWISSAIR légitársaság szolgálatát! Swissair^
