Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1986-07-01 / 7-8. szám
4. oktal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1986. július-augusztus LŐRINCZE LAJOS: Hogyan tanultam magyarul Dr. Lőrincze Lajos budapesti nyelvészprofesszor „Anyanyelvűnk mai gondjai” címmel tart előadást a Magyar Baráti Közösség — Itt-Ott 1986. augusztusi konferenciáján, utána előadókörúton látogatja meg az Egyesült Államok és Kanada magyar közösségeit. Az alábbiakban részletet közlünk „Emberközpontú nyelvművelés” című kötetéből. Hadd vallják én most erről, hogyan is tanultam, „magyarul”, hogyan, milyen forrásokból táplálkozott anyanyelvem, milyen sorsdöntő fordulókat tarthatok számon ilyen értelemben'— már a gyermekkorban. Kezdjük a — kezdeteknél. Az én „anyanyelvem” nem az anyám nyelve volt, hanem azé, akivel legtöbbet voltam, aki felnevelt a nagyanyámé. Azaz pontosan: öreganyámé. Akit ráadásul még így szólítottam: nyanya. Lidi néném meg így hívta: éde. S ez a nagyanyai nyelv teljesen megfelelt nekem, nekünk. Inkább az lett volna a furcsa és nevetséges, ha valaki nem így beszélt volna a környezetünkben. Azt hiszem, szóhoz sem jutottam volna a meglepetéstől, ha valamelyik pajtásom azt kérdezi tólem: hol a töpörtyű (vagy tepertő) — a szokásos: hun a porc helyett. Mi ugyanis porcot ettünk, ha volt, meg ómát még zölden; az erdőn, mezőn magyarót szedtünk; ha meghűltünk, mert mesztéldb jártunk: kehötünk; tavasszal csojjánt csipkedtünk a zsibáknak, de a tikok is kaphattak belőle. Nagy ritkán került a házhoz egy verdung téfő is, ami valóságos lakomává tette a krumpliból készült tócsit. Egyszóval: kezdetben a hamisítaüan szentgáli nyelvjárást tanultam meg, s ennek soha kárát nem láttam. Sőt igen sok örömöm, még azt is mondhatnám, hasznom volt belőle. Sok szép, ízes bölcs szólást, közmondást tanultam meg: gazdagodott ember- és világismeretem, gondolatvilágom. Sokat segített ez a „hazai” nyelv későbbi tudományos munkám során is, hiszen készen kaptam a magyar nyelvnek egy érdekes, színes változatát, amelyet más csak nehéz munkával tanulhatott meg, úgy-ahogy. Hasznát láttam a nyelvi ismeretterjesztésben, és Édes anyanyelvűnk sok rádióelóadásának megírásakor is. De tulajdonképpen Kodály Zoltánnal is ez hozott össze egyetemista koromban. Az, hogy én még nem felejtettem el anyanyelvem első forrásának, a szentgáli nyelvjárásnak az ízét, s kiejtésemben pontosan különbséget tudtam tenni a kétféle magyar e hang, a „nyílt” és a „zárt” e között. A nagy változás akkor történt, mikor iskolába kerültem. (Az öregek ezt is úgy mondták, hogy oskola. De ezen már mi is mosolyogtunk.) Az iskolában aztán kiderült, hogy a tik az tyúk, az óma az alma, s nem kehöllünk, hanem köhögünk. (A pőre— úgy emlékszem — maradt.) Óriási volt a különbség az iskolai és az otthoni beszéd között. De — emlékezetem szerint — a legtöbben nagyobb megrázkódtatás nélkül vették tudomásul ezt a helyzetet Otthon a régi módon beszéltünk, az iskolában meg úgy, ahogy ott megkívánták. No persze elég lassú átmenettel. De nem volt baj, mert igazában egyikünk se tudott „urasan" beszélni, s a „kisasszony”, első tanítóm, türelmes, megértő volt Sohasem csúfolt, gúnyolt bennünket „parasztos" beszédünkért De ó, Karika kisasszony, Karika Erzsébet igazgató tanítónő azzal nevelt nyelvileg is, hogy mindig szépen, formásán, példásan beszélt. (Nemrégen halt meg, több mint fél évszázadig tanított Szentgálon. Velem együtt sokan áldják emlékét.) Ami engem illet igyekeztem ezt a másféle nyelvet, beszédet minél jobban megtanulni. Néha még túlzásba is vittem a dolgot Egyszer kijavították, hogy a füzetnyi köti helyesen így van: fizetni kiéli Én aztán nagy igyekezetemben az irkát, az iskolai füzetet is fi-j zeí-nek mondtam . . . No persze a kisasszonynak meg a későbbi tanítóknak jó segítségük, szövetségesük is volt a mi beszédünk, nyelvünk formálásé-1 hoz, gazdagításához. Ott voltak az iskolakönyvek! Sok vers, mese, történet, bölcs tanítás. És mindegyikből nyelvi példát is vettünk: azt a nyelvet, nyelvhasználatot gyakoroltuk, amelyet az ország minden iskolájában tanítottak, s amely — úgy látszik — mindazoknak nyelve, akik könyveket írnak, s akik neves, híres, hasznos emberek. Az életről való ismeretekkel együtt szépen gyarapodtak nyelvi ismereteim, szinte észrevétlenül formálódott, alakult nyelvtudásom, nyelvérzékem. Észrevétlenül? Ez túlzás! Soksok új szót, szokatlan kifejezést megcsodáltam, ízlelgettem, próbáltam beleilleszteni a már megszokottak közé. Volt, amit nem értettem vagy éppenséggel félreértettem. Emlékszem, hányszor elolvastam a mohácsi csatáról szóló írásnak ezt a mondatát: „János fővételének napja a nemzet fóvételének napja is lett” A fővétel nekem a fölvétel, felvétet szót jelentette, nem gondoltam a lefejezés -re. De azért megtanultam ezt a mondatot is, noha nem értettem. Az olvasás megtanulásával, a könyvek, az írás megkedvelésével új vüág nyílott ki számomra, s új, bővizű forrás fakadt anyanyelvem patakjának táplálására. Mohón hordtam haza az iskolai könyvtár könyveit, s lestem, hogy juthatnék még olvasmányhoz. Cseh Gáboréknál mindig ott volt az ablakban egy Petófi-kötet: alighogy leültem, már vettem is kézbe. Gulyás Józsi barátoméknál a „Magyar mese- és mondavilág” volt meg. Mindenhol figyeltem aztán, van-e már új naptár, azaz kalendáriom. Az egyik család ezt, a másik azt a fajtát vette, és én igyekeztem mindegyiket elolvasni. Ezek voltak a nyelvmestereim. Valahol felfedeztem Jókait, s amit csak találtam, mindent elolvastam tőle. Szinte az egész világot odavarázsolta elém: csodálatos tájakat, koldusokat és előkelőket, gonoszokat és jókat, jelent és múltat egyaránt. S mindezt vonzóan, érdekes, gazdag nyelven. Még idegen nyelvekből is az ó révén kaptam ízelítőt Angol, francia, német török, cigány nyelvből. Sok-sok latin szóra, kifejezésre emlékszem még ma is novellagyűjteményéből, a Dekameronból. Persze betű szerint olvastam őket Honnan is tudtam volna helyes kiejtésüket? De más idegen szavakkal, nevekkel is így voltam. (Ahogy ezt leírom, megjelenik előttem akkori fiatal tanítóm, Baráth Károly megdöbbent arca: Hogy mondtad? Mit olvastál? Az nem crusoe, te! — Mert én bizony Robinson Crusoe nevét úgy mondtam, ahogy írva vagyon . . .) Jókai gazdag, szinte burjánzó nyelvében valamit már ismerősként üdvözöltem: a régiességet Az otthoni nyelvből nem ismert, tanitónk mindennapi beszédéből is hiányzó igealakok: mondd, mondotta, mondotta volt számomra már szinte megszokottak voltak a maguk kissé előkelő ünnepélyességével együtt. Megtanultam őket — sok más régi szóval, kifejezéssel együtt — a hittanórán, vagy hogy a forrást pontosabban idézzem: Szenczi Molnár zsoltáraiból, Károli Gáspár bibliafordításából. Ezek a szövegek helyenként bizony erősen különböztek a mi otthoni nyelvünktől, beszédünktől, de még az iskolában tanult „művelt" beszédtől is. Az, hogy azt mondta nekik, ezen az ünnepi nyelven így hangzott: szólott vala nékik, mondván. Vagy pedig: nékiek ekképpen szála. Itt van, mondtuk otthon és az iskolában is általában, de a hittanórán már ezt olvastuk: imhol vagyon. A pedig, míg, inkább, akkor, mikor, mindig szóval meg leginkább így találkoztunk: pediglen, miglen, inkábblan, akkoron, mikoron, mindenkoron. Templomunk szószékének felirata sokáig rejtvény volt számomra: „Az én lábamnak szövétneke a te igéd és az én ösvényemnek világa.” Az ösvény szóval sem voltam egészen tisztában, a szövétnek pedig csak sokkal később „világosodott” meg. Nem volt hát könnyű ezeket a bibliai történeteket, énekeket megtanulni. De ezek ódon, ünnepélyes nyelvének ismeretében már otthonosan mozogtam a magyar irodalom régi századaiban, és örömmel fedeztem fel Tamási Áron elbeszéléseiben, regényeiben is egy-egy már kihaltnak vélt ilyen régies szót, igealakot. Ebből a forrásból is gazdagodott hát anyanyelvem patakja, „kies folyóvize”. Anyanyelvem alakulásának, gazdagodásának fontosabb, jelentősebb fordulóiról adtam számot, a szükségesnek és lehetőségnek megfelelően inkább csak jelzésekkel, néhány példával, emlékkel. S csak a kezdetekről írtam. Igaz, ezek életem, emberi magatartásom — s anyanyelvem — alakulásának sorsdöntő élményei voltak. Az azóta eltelt félszáz esztendő sem volt meddő, terméketlen: ahogy a világ tágult előttem, úgy bővült, gazdagodott, változott anyanyelvem is. De miért mondtam el mindezt Neked, kedves fiatal — vagy idősebb — olvasóm, aki valahol messze tűnődsz e sorok felett? Nem pusztán közlési vágyból, s nemcsak azért, mert jólesik a gyerekkornak a múló évek, évtizedek által megszépített, kedves emlékeire gondolni. Azt is szerettem volna példázni, megmutatni, bizonyítani: milyen végtelen az anyanyelv, beláthatatlan, mint egy tenger. Teljes egészében szinte felfedezhetetlen, megismerhetetlen, mint egyóriásrengeteg. S mindig új meg új tájra, ismeretlen szépségekre lelünk benne. S amikor azt hisszük, hogy már minden zugát, minden táját ismerjük, ismét új arcát mutatja bámuló szemünknek a már látott táj; a múló idő ront és teremt, a régit eltünteti, s újat állít helyébe. így ismergetjük, tanuljuk egész életünkben anyanyelvűnket is, ezt a sokszínű, sokarcú csodát. S minél jobban megismerjük, annál szebbnek, gazdagabbnak, csillogóbbnak látjuk. Annál jobban tudunk örülni sajátos izeinek, annál inkább a magunkénak érezzük. S hogyan ismerhetjük meg jobban, igazabban, mélyebben: úgy, hogy állandó kapcsolatban vagyunk vele; gyakoroljuk, hogy el ne feledjük; keressük azokat, akiknek az ajkáról még tisztán, frissen zeng a magyar szó, társalgunk velük, tanulunk tőlük. Megbarátkozunk napjaink jeles magyar íróival, költőivel s a régiekkel is, azokkal, akik elődeink világáról egy régebbi kor nyelvén szólnak hozzánk. Hogy ez a sokhúrú hangszer el ne némuljon, hanem inkább egyre szebben, egyre tisztábban zengjen. Ludvig Nándor: Ördögi üdvözlet Nem látod? Agyadat messziről jött, idegen programok görgetik computer-szobák cső-útjain, életed síneken sikló papír-adat, mely fel- s alábukik titkon utált tervek hálóiban, emlékeidet meggyőzés-cellák mélyén olvasztják be és keverik jelszavakba, hogy elszökjön tőled az idő — melyet megéltél — örökre, s jövőd se más, csak a szorongás inkarnációja: billentyűk közé szorulva jajgat. Köszönj hát el, nyújtsd be felmondásodat. Láncravert képzelet-rakétádat irányítsd a tiltott körök felé, a sztárokon, kik tévémajmok közt tornáznak hazudva, nevess, rendezz happeninget a parlamentben: utópikus hangversenyt, ős-eposzok felolvasását, és ne bánd, ha lesz, ki e szabad ész diktálta tűzben elszárad, mint az Óz a csodák csodájában a banyák. Add kezed! S kinyílnak az álmok rácsai, nő a tér, feltámad a nem remélt tabló: madárlábon égi koldusok láza kél. RATKÓ JÓZSEF*: Rákóczi földjén Részlet a költő készülő gyermekkönyvéből. Furdal a lelkiismeret Mert Penészleken régen jártam már. Ha jól emlékszem, 1968-ban — író-olvasó találkozón, Végh Antallal. Irdatlan szegénységet láttunk, magára hagyott falut olyan nyomorral, amilyen csak a valóságban létezhet, a mesékben nem. Végh, majd Darvas József is írt erről: Innen van legmesszebb az ég. Rakétával sem érhető el. Ott láttam Magyarország talán utolsó földkunyhóját, amelyben egy eszelős öregember lakott. Tudod-e, milyen a földkunyhó? Áss egy fél sírgödröt, szélesebbet a szokásosnál, gallyakból rakj föléje, sűrűt, s hányd rá a gödörből nyert földet. Ha módosabb vagy, sárral is tapaszthatod. Ajtaja vászonlepedő legyen, télen, ha van, nagykabát. így egy méterrel a föld szintje alatt élsz, félúton a halottak és élők közt Gyökerek kúsznak majd a szobádba, s hangyáik, bogarak, ősszel s tavasszal beköltözik a viz is — társbérlőnek. Nem mondom tovább, mert fáj. Fáj, mert hiába hadonászunk. Penészleken alig változott valami. A földkunyhó helye már begyógyult, mert kihalt belőle az öregember. Épült egy s más a faluban, csak a lélek maradt meg ósállapotában a nyomorúságnak. Isszák a denát, a nohát, isszák a gyerekek is. írom ezt a keserűséget, s megint verssé tömörödik a szó: „A jövőtől száz évnyire... ”, de el is hallgat, mert rászólok. Mert a versnél józanabb szociográfia sem segített a penészlekieken. Ha már száz évet hátráltunk a jövőtől, lépjünk még hátrébb. Mondtam már, ugye: keveset hoz itt a föld, szélszűrte homokján kicsit ád a rozs, a búza Terem helyette a lélek nagyálmú embereket Első például Bessenyei Györgyöt, akinek elegáns, guanóval pitykézett testőr-mundéros szobra Nyíregyház egyik terén tűnődik a halhatatlanságról. Meg talán arról, hogy érdemes volt-e parlagi szülőföldjét, a Nyírséget Tiszabercelt odahagyva a bécsi ragyogásba emelkednie, hogy aztán harmincnyolc évesen hazakullogjon a Berettyó nádasai közé „bihari remeté"-nek. Ne fogassuk meg a szobrot úgyse beszél. Álljunk szóba inkább írásaival, amelyeket a cenzúra kiadni nem engedett s amelyek miatt a volt testőrt rendőri felügyelet alá vonták. Azt írja: „Soha a magyar természet ragadozást nem mutatott, sem magában nem viselt kereszténységének kezdetitül fogva, minekutána magát rendes életmódjára vette. Nem kívánta szomszédainak országát foglalni és csak azon célbul vélek háborúra kikelni. Verekedése majdnem mindig kénytelenségbül esett. Legfőbb vágyódása az volt, hogy hazájában élhessék bátorságban, szabadságban és azt ezen boldogságáért ellenségei ellen megoltalmazhassa. Nótája bús volt, tánca csendes, mely benne eltökéllett vitézi indulatot, mértékletességet, emberséget jelentett. Szerette a magyar a magamutatást, méltóságot, de nem pomádéban és szagosvízben. Szóban, hangban sem keresett szembetűnő nagyságot, hanem valóságban. Örökké csendes tüzet viselt, és amellett állandó erőt mutatott, engedett, kegyelmezett, valahol arra kérték és annak helyét látta. Soha a vitézi indulat emberségének megvetéséig el nem ragadta. A győzelem kegyetlenné nem tette. Ki nála igazabb, emberségesebb, vitézebb? Ha csak ez vétkül nem tulajdoníttatik neki, hogy koronáját, királyát mindig vérének, vagyonának vesztegetésével oltalmazván, törvényes szabadságát majdnem ezer esztendeig minden fejére rohant viszontagságainak fergetegei ellen is fenntartotta és azzal most is él... ” Hanem „a tekintetes magaviseletű, nem csácsogó” magyarnak van egy igen súlyos hibája: „Oly per-tenger borította el a nemzetet — mondja testőr-költőnk —, melynek megcsendesíthetetlenül csatázó habja az atyafiak vérében hánykódik. Húzzák, vonják, perük, vádolják egymást, futnak, távoznak maguktól...” S most hallgassunk, behúzott nyakkal. II- lik-e még ránk, mai magyarokra György úr jellemzése? — Végszavai bizony igen. S a többiről most ne essék szó ... (Napjaink, Miskolc, 1986. febr.) *Ratkó József, 1936-ban született József Attila-díjas költő Nagykállóban a járási könyvtár vezetője. Sok verseskötete után „Segítsd a királyt” című, István királyról írt verses drámáját Nyíregyházán a Móricz Zsigmond Színház mutatta be 1985. január 12-én. E drámáról Kósa Ferenc ezt irta: „Ez a mű nemzedékünk talán legjelentősebb irodalmi megnyilatkozása. Segít, biztat és fölhatalmaz, hogy történelmünkben önmagunkra ismerhessek.”
