Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1986-02-01 / 2. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1986. február CZIGÁNY LÓRÁNT: LÉPÉSKÉNYSZER: Szeretettel köszöntjük a 75 éves Püski Sándort! Az irodalom államosítása Magyarországon, 1946—1951 . rész A moszkoviták A terminológia csupán azt kívánja jelölni, hogy mindnyájan Moszkvában töltötték az emigrációs éveket, sokan a híres Lux Hotelben; itt élték át a tisztogatások idegőrlő éveit a harmincas évek végén, amikor Sztálin megtizedelte a „testvérpártok" káderanyagát is; áldozatai között volt például Barta Sándor, a moszkvai Új Hang első szerkesztője. Az életbe nmaradtak két hullámban érkeztek vissza, az első a hatalom árnyékában, rögtön 1945-ben, a második pedig a forradalom után; Hidas Antal, Kahána Mózes és Lengyel József, aki a legtehetségesebb szépiró volt a moszkoviták között. Az első hullám nem szépirodalmi munkásságával tűnt ki az újjászerveződő hazai irodalmi életben. Velük jöttek a manipulátorok, akik az ideológiát szabták a magyarországi viszonyokra. Elsősorban Révai József, a főlogokrata, másodsorban Lukács György, aki nem tehetsége vagy munkássága révén volt „másodrendű", hanem az irodalom államosítása közben szorult végleg a második helyre. A harmadikuk, Rudas László kapta meg a pártfőiskolát; mindig is vetélytárs volt. Korai hálála, éppen a Lukács-vita után, azután egyértelműen eldönti a vetélkedést. . . Maradnak tehát az írók, mivel a művészeti élet különböző ágazataiban végrehajtott államosítással tanulmányomban nem kívánok foglalkozni. Felvetődik a kérdés: vajon milyen mértékben gazdagodott a magyar irodalom a moszkovita írók munkássága által? Mennyiben kárpótolták a háborús veszteségeket s mennyiben helyettesítették azokat, akik a korszakváltás következményeként kiszorultak az irodalmi életből? Visszajött Balázs Béla, az egyik legkorábbi és legeredetibb filmesztéta, Bartók Béla librettistája. Balázs mint költő nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, versei a bonyolult gondolati töltés súlya alatt nehezen rugaszkodtak el a talajtól. Filmesztétikai szaktudása viszont kapóra jött volna az újjáinduló magyar filmgyártásnak, ha a „szektás gyanakvás", hogy a hivatalos eufémizmust idézzem, félre nem állítja. Emlékiratait írta meg, s Szegeden hunyt el 1949-ben. Gábor Andor valaha a pesti kabaré lieblingje volt, kedves linkócisága nélkül a békebeli Pest elképzelhetetlen lett volna; könnyed hangvételű regényei (pl. Doktor Senki) méltán élvezték a népszerűséget. A bécsi emigráció idején azonban hirtelen ráébredt, hogy ö voltaképpen hazafias költő, s szentimenetális közhelyekkel ostorozta a hazát. Nekrológjában méltán írta Lukács az Irodalmi Újság-ban, hogy Gábor Andor költészetére a századelő költészeti forradalma „úgyszólván semmi hatást nem gyakorolt", azaz magyarán, csengő-bongó klapanciákat írt. Mivel Moszkvában ö lett Barta Sándor likvidálása után az Új Hang szerkesztője, itthoni karrierje visszaesést jelzett: a Ludas Matyi-t kapta meg. Persze a pesti humor, éppen a századeleji kabaré hagyományai miatt, a főváros, s így az ország szellemi arculatának nemcsak része, de egyik kifejezője volt; mert nem mindegy, hogy miről viccelnek a pesti kispolgárok. Bizonyos szempontból tehát a Ludas Matyi is kulcspozíciónak számított. Illés Béla Jókai legjobb moszkvai tanítványaként, a lassú, körúlményeskedő, anekdotázó meseszövést kedvelte, s a jól ülő poént. Nem ok nélkül. Valóban tudott anekdotázni, szerette az élet apró örömeit, a jó szivart, s a pohár bort. Az irodalomtörténet is egyik anekdotája miatt tartja számon. A Guszev-úgy miatt. Guszev kapitány volt az a legendás gárdatiszt, aki a „reakciós" cári hadsereggel jött a magyar forradalmat leverni 1849-ben. Igen ám, csakhogy már akkor is volt forradalmi romantika, s Guszev „átállt" a reakció oldaláról a haladás oldalára. Jól jött Guszev a centenáriumi ünnepségek fényét emelendő, sebtiben még utcát is neveztek el róla a belvárosban. Az igaz, hogy a szovjet levéltárakban nyomát sem találták Guszev kapitánynak, amikor az akadémia buzgó fiatal történészei életrajzát akarták megírni, de Illés Béla neve mindaddig fennmarad, amíg Pesten Guszev utca lesz. Illés Béla kapta meg az Irodalmi Újság-ot, az államosított irodalom legfontosabb szócsövét, 1950-ben, induláskor. Háy Gyulát senki nem ismerte Pesten, s a funkcionáriusi szerepköre sem volt igazán alkalmas, mégis őrá várt a szocialista-realista dráma megteremtése a Színművészeti Főiskolán. Róla később az is kiderült, hogy a moszkovita névre sem „méltó”, mert szembefordult a kucserákkal. A moszkvai éveket talán Gergely Sándor viselte a legnehezebben, keserűsége állandó felfakadását pedig emigráns társai viselték nehezen. Nem is kapott igazi funkciót: az írószövetség társelnöke lett, ott is kellemetlenségeket okozott: gyakran összezördült a társutas népiesekkel, Veres Péterrel, vagy Szabó Pállal. A Magyar írók I. Kongresszusán Révai kénytelen volt nyilvánosan megdorgálni. A moszkoviták müveik mellett (...) hoztak magukkal a szektás gyanakvás légkörét is, amit az ő sajátos nyelvükön éberségnek neveztek. S hozták az élenjáró tapasztalatokat. A hosszú emigráció alatt megtanulták, hogy a szovjet módszerek minden körülmények között élenjárók, s ha a helyi viszonyokra nem alkalmazhatók, jaj akkor a helyi viszonyoknak, s azoknak, akik nem elég ügyesek vagy rátermettek a tapasztalatok átadására. így festett tehát az „élenjáró" garnitúra, az új magyar irodalom kovásza. Révai feladata egyáltalán nem volt irigylésre méltó, azt neki is tudnia kellett, hogy nem hozott magával kiemelkedő tehetségű szépírót. S ezért kellett megnyerni a nem kompromittált hazai írókat, de addig is, míg ez megtörténik, az irodalmi élet hézagjait a segédcsapatokkal feltölteni. Van ugyanis még egy csoportja a magyar íróknak, akikről eddig nem esett szó, s ezekből szerveződtek a „segédcsapatok”. A segédcsapatok A „nem állami" irodalmi élet mechanizmusából következik, hogy különböző érdekcsoportok — legyenek azok esztétikai vagy politikai jellegű csoportosulások — az intézmények egy részének ellenőrzését kezükben tartják. Magyarországon is így volt, azzal a különbséggel, hogy a háború utolsó éveiben az állam sajtótörvények segítségével elérte az intézmények részleges kontrollját, s az irodalmi életből írói csoportosulásokat kiszorított. A korszakváltás után az új hatalom redisztribúciós tevékenysége következtében ezek az írók intézményekhez jutottak, illetve intézmények közelébe, és korlátlan publikációs lehetőségekre tettek szert. Az irodalmi életből kiszorított, vagy annak peremvidékén tengődő írók természetesen a nekik lehetőséget biztosító hatalomnak lojalitással fizettek. Tehetségükre nézve ebből a tényből semmilyen következtetés nem vonható le. Akadtak köztük tehetségesek, s voltak, akiket csak a politikai hatalomváltás által keletkezett pillanatnyi vákuum szippantott be az irodalmi életbe. Egy részük kommunista, vagy kommunistaszimpatizáns hírében állott, egy másik részük pedig politikai meggyőződés nélkül, vagy annak ellenére, a közelmúlt sérelmei miatt sodródott az új hatalom bűvkörébe. Kerültek az új irodalmi életbe az irodalmi aljzatból is, dilettánsok, korábbi ponyvaregényirók, szórakoztató iparosok és kerültek kezdő írók is, akiknek indulása egybeesett, életkoruk miatt, az új korszak kezdetével. A peremvidékről érkezett Déry Tibor és Örkény István, a két legtehetségesebb prózairó. Ugyanígy Sándor Kálmán vagy Rideg Sándor. A költők közül Zelk Zoltán nevét kell elsőnek említeni, ő ugyanis hamarosan a túlbuzgóság mintaképe lett. De képes Géza és a „munkásköltő" Benjámin László is serényen igyekezett. Az éppen induló fiatalabbak között Karinthy Ferenc, Devecseri Gábor nem azonnal kötelezték el magukat, egy ideig mint „polgári elemek" csupán „sodródtak", szemben Aczél Tamással, aki hamar és egyértelműen letette a voksot. A bennfentesen, s kissé talán túlzással „úrifiúk klikkjének" titulált csoporttal szemben, a fiatal narodnyik írókat pedig némi éllel „mezei hadaknak" lehetne nevezni: Nagy László, Juhász Ferenc és Kónya Lajos, vagy Kuczka Péter (aki hol Petőfi, hol magyar Majakovszkij akart lenni) neve szolgáltatja a perimétereket. Lehetne persze még sorolni a névteleneket és még névtelenebbeket, akikre ma már senki sem emlékszik. A „segédcsapatokra" az a legjellemzőbb, hogy szemben a moszkovitákkal (az egyetlen Háy Gyula kivételével), ók majdnem mind részt vettek az „írólázadásban", s néhányan múltjukat nehezen viselve, belerokkantak korábbi íróságukba. A „segédcsapatok" emberi és írói tragédiája azonban már az államosított irodalom történetébe tartozik. Végül a segédcsapatokból is került ki ideológus segcdmanipulálori minőségben. Horváth Márton Révai jobbkeze lett a Szabad Ncp-né\, neve összefonódott a korszak történetével, övé a kétesértékú dicsőség, hogy Babits Mihályt elsőnek denunciálta (Babits halotti maszkja, Szabad Nép. 1945. máj. 31.). A kritikában még Keszi Imre tűntette ki magát jelesül; tevékenysége a Szabad Nép kritikai rovatában, a Csillag-ban és az Irodalmi Újság-ban kapott tág teret, s a korán elhunyt polgári radikális Zsolt Bélával együtt az inszinuálástól a denunciálásig a sikeres irodalomkritika minden eszközét árnyaltan és hatásosan alkalmazta. E rövid és vázlatos áttekintésből is kitetszik a magyar írótársadalom megosztottsága, sokszínűsége. A történelem által kitermelt elkötelezettségek és lojalitások szövevényei a felelősek, nem a szereplő személyek, ha felelősségről egyáltalán lehet beszélni. S azzal, hogy művi úton megvalósították „a magyar irodalom egységét", az irodalmi folyamat hosszú időre kilendüli természetes keretei közül. (Folytatjuk) Az 1970 óta New York-ban élő Püski Sándor a budapesti Kossuth Klubban, 1985. október 11-én tiszteletére rendezett összejövetelen így vallott életéről, könyves pályájáról: „1911 -ben születtem Békésen, földműves-napszámos családban, vagyis parasztok voltunk föld nélkül. 5-10 éves koromban minden nyáron libapásztor, később urasági napszámos, majd cséplőgépnél félrészes munkás voltam. Közben édesapám ,magas' állásba került: harangozó lett a békési református egyháznál, s így kerültem a lelkészek ösztönzésére 1921-ben a helyi református gimnáziumba. Iskolánk a nagy református iskolák hagyományaként a történelem és a magyar irodalom tanításában volt a legjobb. Történelmünk és irodalmunk tétele: ,két pogány közt egy hazáért omlik ki vére’, a nagy szabadságharcok emléke uralkodott a gondolkodásunkon. A huszadik század magyar irodalmával azonban már baj volt. A jó, de már öreg magyar tanárunk elintézte az egészet azzal (1929-ben!), hogy elrettentő példaképp felolvasott egy Ady- és egy Kassák-verset. Kis Józseffel és Herczeg Ferenccel végére értünk a magyar irodalomtörténetnek, csak a 20-as évek irredenta költészetéről tanultunk még valamit, abból írtuk az érettségi dolgozatot is. Érettségi után jutottam hozzá az első Ady-kötethez, akkor olvastam Szabó Dezsőtől Az elsodort falu-t is. Békésen az 1922-es földreform alkalmával kereken 4.000 család jutott 1-3 hold földhöz. Mi is akkor szereztük első földünket: hattagú családunk két és egynegyed kát. holdat kapott Telekmegyeren, a békési határban. Az egész ügy szerencsétlen volt. Az uradalmak a legrosszabb földjeiket adták le, a legszegényebb parasztok kapták felszerelés nélkül, s olyan keveset, hogy komoly kisbirtokosokká csak kivételes esetben fejlődhettek. Nem is fizettek, s mindeddig nem is háborgatta őket senki. 1929-ben kapott a község utasítást a vételárak behajtására, s erre a célra szervezték az irodánkat, ahová napidíjasként kerültem. A munka érdekes volt Nem azért neveztem a munkát érdekesnek, mert behajtásról volt szó, hi- • szén arra végül is nem került sor, hanem azért, mert az itt töltött tiz hónap adta nekem az első alkalmat arra, hogy más viszonylatban találkozzam a parasztságnak azzal a legszegényebb rétegével, amelyikből magam is származtam. A gyerekkori uradalmi napszámoskodás, a cselédházak és istállók emlékei elevenedtek fel akkor, amikor itt .hivatalból' szembe kellett néznem az ország legnagyobb nyomorúságával, a nagybirtokrendszerrel. Az iskolai szabadságélményem után ez lett a feltámadó politikai érdeklődésem második uralkodó tétele. 1930 nyarára gyors- és gépíróként bejutottam egy pesti ügyvédi irodába délutáni munkára. Ebből következett, hogy ősszel beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol 1935-ben jogi doktorátust szereztem. Közben önállósítottam magam: jogi jegyzet-szerkesztő, sokszorosító, kiadó és kereskedő lettem egy személyben. 1935-ben megnősültem és ettől kezdve családi üzemben folytattuk a vállalkozást. 1938-ban a Szerb utca 17. szám alatt könyvesboltot nyitottam, és az itt 1939 tavaszán indított MAGYAR ÉLET könyvkiadóm így lett a népi mozgalom újjászületésének fő műhelye és szervezője. A fejlődés az 1943- as szárszói konferencián tetőzött, de arra már nem maradt időnk, hogy a magyar életet politikailag is meghódítsuk: a háborúba való beszállás elhervasztotta nemzeti reményeinket és provokálta az erőszakos politikai megoldást. Ebben a népi mozgalomnak már csak a töredéke játszott szerepet. (...) A népi mozgalom és benne az ún. .harmadik út' társadalom- és nemzetpolitikai elveit nem szövegezte meg senki, csak Németh László .Debreceni káté’-jában, és a Márciusi Front kiáltványában fogalmazódott meg néhány pontja. Irodalmunkból és vitáinkból a magam számára az alábbiakat szűrtem ki. Az írók, a szervezők, az olvasók nagy többségével együtt nem fajtabéli, származási, hanem nemzeti értelmezéssel hangsúlyoztuk a magyarságot. Fő ismertető jeleinek a megvallást, az odatartozást, a nyelvet és a kultúrájában való élést tartottuk. És amit a magyarságból, a népiből hangsúlyoztunk, azt éppen a haladással kívántuk védeni és erősíteni. Célunk volt a társadalmi haladás, a gazdasági és társadalmi kitagadottság megszüntetése és jóvátétele, tekintet nélkül a kitagadott származására, vallására és osztályára, de tekintet nélkül a megszüntetés és jóvátétel által valamilyen okon és fokon sértett származására, vallására és osztályára is. Ez különböztetett meg bennünket a jobboldaliaktól, akik azt értették a magyarság védelmén, hogy az uralkodó rétegeket minél kevesebb veszteséggel mentsék át a jövőbe, de ez különböztetett meg bennünket a baloldaliaktól is, akik azt értették a haladáson, hogy a kereskedők, iparosok, szabadfoglalkozásúak, hivatalnokok s jó esetben még a szakmunkások akadályoztatás nélkül fejleszthessék állásaikat, de azzal, hogy a kis- és törpebirtokos parasztság miképp boldogul a kis földjével és az ,agrárolló'-val, és hogy a még nagyobb számú városi és falusi szegénységnek, a földnélküli parasztnak, a tanulatlan vagy éppen csak betanított ipari munkásnak és a mindenféle segédmunkásnak mije van ,hév' lelkén kívül, mit jelent számukra a .magyarság’, a .nemzet', a .kultúra’ vagy akár a .civilizáció’ — nem sokat törődtek. Általános elvünk volt, hogy a szocializmusnak az emberiség mai történelméből ki nem rekeszthetö nagy gondolatait magunk akartuk a magunk körülményeire, testünkre-lelkünkre szabni. Ha a határesetekben, az innen vagy onnan jövők gondolkozásában volt is zavarosság, s a mozgalomban is jelentkeztek jobbos és balos tünetek, ez nem rontja le a fenti tételek érvényességét. ,A magyarság ideológiája kész’ — mondta Szárszón Németh László. Korábban is, később is sok vita folyt köztünk arról, hogy kívül maradhattunk volna-e a háborúból. Igen! Nem úgy, mint Svájc, Svédország és Spanyolország, de úgy, mint Dánia, Hollandia, Belgium, Norvégia vagy Csehország, a német megszállás kockázatával. Munkával, termeléssel nekünk is szolgálnunk kellett volna a németeket, de ez a szolgálat sokkal kevesebb veszteséget jelentett és a világtól is más minősítést kapott volna, mint a hadviselés. A mi történelmi és földrajzi helyzetünkben ez éppen elég nyilvánvaló állásfoglalás lett volna a másik oldal mellett. Persze, hogy ebbe a döntésbe beleszólhassunk, nem lett volna szabad elmulasztani 1937-ben a Márciusi Front párttá való alakítását. Nem a harmadikutasság volt a baj még a munkásmozgalom szempontjából sem, hanem a passzivitás. Ez ellen próbáltunk hadakozni a magunk módján. Szárszón is, azon kívül is. ,A magyar demokrácia alapvető baja lett, hogy a népi mozgalom pártja nem válhatott a nem-kommunista radikális erők fókuszává, s így a kommunista párt mellett nem állott olyan erő, mely a demokrácia fejlődését biztossá tette volna, Rákosiék diktatórikus tórek-
