Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1986-02-01 / 2. szám
1986. február Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 5. oldal POMOGÁTS BÉLA: Az egész látóhatár Bevezető egy Szabó Dezső-esthez* Másfél esztendeje, 1984 májusában ott voltam azok között, akik a Szabó Dezső Baráti Kör és személyesen Püski Sándor hívó szavára elzarándokoltak a Kerepesi temetőbe, hogy pár szál virággal, néma főhajtással tisztelegjenek Szabó Dezső emléke előtt. A sírdomb, amely körül gyülekeztünk, szomorú jelképnek is beillenék: körötte gazos rét, régen kiürített parcellák, távolabbról töredezett kőkeresztek. Az árva sírkő magánya sorsot példáz, egy magyar író emberi sorsát, amely emésztő magányban telt akkor is, midőn az életmű a közéleti harcok tűzkörében állott, és amelyre néhány évvel a halál . után még nyomasztóbb némaság borult. Mert lehet-e teljesebb egy író magánya, mint amikor szava már nem jut el senkihez, szellemi öröksége könyvtárak hátsó traktusában porlad, és noha számosán vitatkoznak vele, arra nincsen semmi módja sem, hogy érvekkel válaszoljon mások érveire, s műveivel álljon helyt abban a pörben, amelynek néma vádlottja lett? Hiszen zajlottak porok alakja és művei körül életében is, sőt élete maga volt a pör, és ebben nem kímélte vitatársait, igaz, vitatársai sem kímélték őt. Harcos egyéniség volt, aki, mondják, előbb-utóbb mindenkivel, még saját tanítványaival és híveivel is szembekerült, s mindenkit választásra kényszerűen: vagy mindenestől el kellett fogadni, vagy teljességgel szembe kellett fordulni vele. Érdemes felidézni Németh László vélekedését, még a huszas évek végéről, midőn az akkor induló fiatal nemzedék, a későbbi népi tábor került a Szabó Dezső-jelenség ellenállhatatlan vonzásába. „Szabó Dezső — mondja Németh — a magyar élet harcos eleme. Itt fú melletted s amikorra kritikussá szedelőzködöl: csavar, ránt. ingerel. A vele foglalkozó cikkeket gyűlölet és rajongás, megmart önérzet s a kormányzóság-leső Sancho Pansák számítása inspirálja. Don Quijote feluszította az elemeket és az embereket, süvöltésben és hajlásban érezheti erőnek magát. Gyűlöltök vagy szerettek, ordítja bele a világba. A leghiggadtabbra kendőzött véleményetek mögött is begörbult karom vagy kitárt ölelés feszeng. Ahol én vagyok, nincs kritika, csak vád és védelem.” Elgondolkozom, vajon mi okozta a Szabó Dezső körül dúló viharokat. Milyen erők és események kényszerítették öt arra a senkiföldjére, ahol egyszerre kellett elszenvednie egymással is küzdő szellemi és politikai ellenfeleinek csapásait? Bizonyára nemcsak szenvedélyes egyénisége, saját kíméletlen vitamódszere. Leginkább gondolkodása, amely szokatlan jelenség volt azon a szellemi küzdőtéren, amelyet nálunk hagyományosan szinte csak politikai erők határoznak meg: a politikai programok, ideológiák, taktikák. Szokatlan jelenség ma is. Innen ered idegensége, ebből következik az, hogy az eszmevagy irodalomtörténetírás még ma sem tudja megnyugtatóan megjelölni helyét a huszadik század magyar szellemi életében. Mon dották őt jobboldalinak és baloldalinak, fajvédőnek és forradalmárnak, hadd ne soroljam fel mindazt a jelzőt és minősítést, amelyet környezete vagy utókora ráaggatott. Kétségtelenül volt igazság ezekben a megnevezésekben, mégis különös, hogy bírálói és ügyészei rendre egymással szögesen ellentétes fogalmakkal próbálták megjelölni azt a gondolkodást és azt a szenvedélyt, amely az övé. Lehet-e egy vulkán baloldali vagy jobboldali? Mert Szabo T)ezső a magyar szellemi élet mindig kitörésre kész, mindig lávázó vulkánja volt. Nem volt politikus, még kevésbé taktikus. Életének és munkásságának nagy célját ö maga jelölte meg, ez a vallomása az Egyenes úton című kötet bevezetőjében olvasható: „egész pályám, a zsenge gyermekkor küszöbétől fogva, egyetlen egyenes út, egyetlen mozgató akarattal, egyetlen hivó céllal. Ez a cél: szerencsétlen, balek fajom hozzájuttatása az élet asztalához, ahhoz a történelmi helyhez, melyet ezeréves, súlyos európai munkájáért megérdemel.” Hadd tegyek az idézet alá egy lábjegyzetet: Szabó Dezső szótárában, ahogyan Adynál, a „faj" fogalma „nemzetet" jelent. Ennek a vállalt célnak a szolgálatában telt be a sorsa és épült az életműve, amelyet a jobboldal forradalminak, a doktrinér baloldal fajvédőnek látott. Közben Szabó Dezső végezte a dolgát és mindig újra fellázadt azok ellen az erők ellen, amelyek meggátolták, hogy a magyarságból kibontakozzanak a benne rejlő képességek, értékek. Lázadó szenvedéllyel ezért támadt az első világháború előtti konzervatív politikára, később az ellenforradalmi konszolidációra s legnagyobb erővel a hitlerizmusra és ennek hazai zsoldosaira. Ezekben a harcokban igen sokszor maradt magára, nem egyszer dühös vagdalkozásra kényszerülve. Németh Lászlót idéztem az imént, aki Don Quijoténak nevezte Szabó Dezsőt, de ő is szörnyetegekkel és szélmalmokkal küzdő Don Quijoténak látta önmagát. Ilyennek láttatja őt Tompa László munkája is: nemes célokért hevülő, magányos, gyakran vereséget szenvedő Don Quijoténak. Tompa bizonyára nem véletlenül érkezett el — Ady, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron és Sütő András után — Szabó Dezső egyéniségéhez és munkásságához. Nemcsak a múltról akar számot adni, és nemcsak a magyar szellem egy értékes és a jelenhez is szóló örökségét kívánja tisztább fénybe állítani a nyilvánosság előtt. Önmagáról is beszélni, vallani szeretne, hiszen az ő színészi-előadóművészi pályája is a magyar Don Quijoték sorsát példázza: magányos erőfeszítések között őrlődik, nem egyszer a kulturális élet senkiföldjén, ahonnan egyszerre kelt fel értő szeretetet és elutasító indulatot. Most önmagáról is, a saját örömeiről és fájdalmairól, sikereiről és vereségeiről is beszélni akar Az elsodort falu írójának szavaival. Fontos számunkra mégis az alkalom: négy évtized óta először szólalnak meg Szabó Dezső gondolatai a magyar pódiumon. Halála óta negyven esztendő telt el, ideje, hogy művei ismét hozzáférhetőkké legyenek, és nemcsak néhány elbeszélése, hanem Az elsodort falu és Az egész látóhatár is. Hiszen a Kerepesi temető árva síremléke alatt porladó nagy magyar író és gondolkodó valóban az egész látóhatáron széttekintve próbálta kitűzni népe elé a tájékozódási pontokat. Amit végzett, az valóban nem pusztán politika volt, több volt, mint politika: szolgálat egyszersmind küldetés, amelynek érvényességét nem néhány tétele és kijelentése teszi, hanem maga a gondolkodás, az írói magatartás, a múltról és jövőről szőtt látomás. Szabó Dezső életműve még felfedezésre, birtokbavételre vár, egyelőre még rejtett tőke. tetszhalott erő. Miközben vad képekben és elborult látomásokban idézte fel egy ország életét, amelyet a történelem elsodort, és az egész látóhatáron széttekintve kutatta a veszedelmeket és a megvillanó reményeket, nemzete jövőjére gondolt, ezt szerette volna megalapozottnak tudni. Saját korával szüntelenül harcban állott, s eközben abban bízott, hogy nemzete meg fogja érteni küzdelmeit, indulatait. „Bizalommal küldöm egy új magyar élet örömhireit a magyar lelkek felé — irta 1939- ben Az egész látóhatár előszavában. — Hiszem, hogy az elvetett magot semmiféle vihar nem fogja kitépni a magyar föld szeretetébői. Örök párbajomban a halállal nekem is voltak perceim, mikor füleimet átzúgta a végzetes harang kongása. De mert nagyon szerettem: nagyon hittem." Szabó Dezső hite és szeretete válaszra vár, ő is ifjak szívében akarja megtalálni végső otthonát. •Elhangzott a budapesti Egyetemi Színpadon l')85 október 25-én. Fényes Szellők BOROS LAJOS ÉS GOMBOS GYULA MAGYARORSZÁGON Az évtizedekkel ezelőtt Nyugatra került Boros Lajos és Gombos Gyula látogatott haza, hogy találkozzon otthoni nemzedéktársaival, azokkal az egykori parasztfiatalokkal, akik a harmincas évek végén — Györffy István néprajztudós és a népi írók hatására — indultak el az értelmiségivé válás küzdelmesnek ígérkező útján. Boros Lajos ma már nyugdíjas, korábban mint atomfizikus dolgozott az USA különböző kutatólaboratóriumaiban. Az elmúlt évek folyamán nem először látogatott haza. Napjaink ifjabb nemzedéke már csak történelemkönyvekből ismerheti meg (bár alig van erről az időszakról jól megírt történelemtankönyv) azokat az éveket amikor a haladó szellemiségű értelmiség legkiválóbbjai. Móricz Zsigmond, Györffy István, Szabó Dezső. Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter és mások vezetésével, harcot inditottak az akkori középosztály megújításáért. Az „új honfoglalásért". Céljukat a tehetséges parasztifjűság felkarolásában, kiművelésében látták elérhetőnek. Ennek a küzdelemnek a jegyében született meg az első eredmény: a Bolyai majd későbbi nevén a Györffy Kollégium. „A parasztkollégium ... két cél miatt alakult: egyrészt azért, hogy az alulról felkerült tanult emberek közösséget alkossanak, és szolidaritásban maradjanak népükkel, és szolgálják; másrészt azért, hogy az eddig csak szórványosan és véletlenül felkerült szegényparaszt- és munkás származású egyetemi hallgatók mellett intézményesen biztosítsa a tehetséges és tanulni akaró szegény sorsú fiatalok egyetemre kerülését"-------mondotta Boros Lajos, aki ennek a Kollégiumnak nemcsak növendékei közé tartozott, hanem kezdettől fogva — választott — igazgatója is volt egy ideig. Gombos Gyula író, aki ekkortájt a magyar kálvinizmus hagyományait képviselő „Magyar út" című hetilap szerkesztőjeként működött, hosszabb amerikai tartózkodás után jelenleg Párizsban él; onnan látogatott haza. Ugyancsak nem először. Szociográfiáját, melyet egy amerikai magyar településről irt. 1982-ben megjelentette a Magvető Könyvkiadó is. Nézeteit a Huszár Tibor szerkesztette Beszélgetések című kötetből ismerhetjük. A jeles írónak 1940-ben megjelent Álom az országról című tanulmánykötete óta — melyben tíz író portréját rajzolja meg — több írása jelent meg a harmincas években indult népi írók mozgalmának képviselőiről és a mozgalom történetéről. Mint a szárszói találkozó egyik szereplője, a baráti beszélgetés során, erről a történelmi jelentőségű összejövetelről emlékezett meg. (A Reformátusok Lapja nyomán) (Részlet az Életeim c. önéletrajzból) De az igazi barátság köztem és Sümeg között még csak ezután következett. Egy délután felmentem a Várra. A nap már lefelé hullott, s a tiszta őszi levegőben élesen látszottak a dolgok körvonalai. Amint a kis fészekből szétfutó utak átsugároztak rajtam: szinte hallottam lehullani fizikai énem korlátfalait, és már testemben, nagy fellélegzéssel, végtelen távlatok szabadságában éltem. Hányszor jöttem ezután kinyújtozkodni a hívó messziségekbe, mikor mostohatestvéreim, az emberek, vak gyűrűvé szorították köröttem a horizontot. Bolyongtam a szőlők dús szépségeiben, és itt egyszer, amint nagyon túlmentem az erdők felé, egy völgyre találtam. Ez a völgy ma is olyan gazdag boldogság számomra, hogy most is, mikor e szavakat írom, a tragikus Budapest vonaglásaiban, életem problémáinak irtózatos nézése előtt: telekacagja lelkemet az őszi nap aranyával, és átsuhannak rajtam a kibontott hajú nyírfák szőkeségei. Milyen nagy áldás, hogy vannak nyírfák a világon! A völgy mindkét oldalán szőkén daloló nyírfák csoportjai szállnak alá. Mert mintha folytonosan mozdulnának, mintha májusi öröm táncra induló csoportjai volnának. Vannak köztük gyermekek, dacos kamaszok, leheletfinom bakfisok és felnőttek. De mind olyan lengék, olyan dalban és táncban élők. Némelyiknek dereka, némelyiknek térde megduzzadt az élet ajándékozó nedveitől. Jött, hogy megfúrjam bőségüket, hogy borrá eresszem dús levüket, és pogány áldozással énekeljem oda lelkemet az elkergetett régi isteneknek. Ha valaha Sümeg ráébred arra, hogy nem volt szégyen az, hogy egy évig Sümegül is voltam Szabó Dezső: keresse fel ezt a völgyet, s egyénisége meghagyásával csinálja meg a gyermek és fiatal örömberkét belőle. És talán az. én nevem nem lesz méltatlan szimbóluma annak a helynek, mely annyiszor sugárzott lelket belém az elkomorodolt percekben. Egy délután abba az erdörészlelbe mentem, melyet, hajói emlékszem, Sarvalynak neveznek. Hason fekve heverek az erdő szélén, szembe az erdővel. Előttem van Lerberghe l.a Chanson ti'Eve kötele, s egy-egy vers lehelete összevegyül bennem az erdő lélegzésével. Hál: egyszerre a szálfák közül SZABÓ DEZSŐ: Sümegen egy vaddisznó cammog ki. Meglát. Megáll. Én nem mozdulok. De már egy második, egy harmadik vaddisznó jön elő. Azok is megállnak, azok is néznek. Én szelíd, jótanuló arcot vágok, hogy bennük is hasonló érzéseket keltsek fel. De most csodává bolondul a világ: az erdőből tíz, húsz, ötven, száz, nem tudom mennyi vaddisznó ballag elő. Kezdem hinni, hogy olyan csoda veri szemeimet, mint a középkor pusztába vonult szentjeit. Haboztam, nem jó volna nekik egy-két Leberghe-verset felolvasni? De ime: egy pásztor jön utánuk, egykedvűen, pipázgatva. Meglát, odajön hozzám. — Adjon Isten jó napot! — mondja. — És kevesebb vaddisznót — viszonzom én nem minden dadogás nélkül. Elkacagja magát: — Megijedtünk egy kicsit? Aztán elmondta, hogy a veszprémi püspöki uradalom tart itt egy némileg szelídített vaddisznócsordát, körülbelül százötven darabot. Igen érdekes dolgokat beszélt az állatok életéből. Párzás idején visszajön rájuk ősvadságuk, és ilyenkor rengeteg fáradságba kerül együtt-tartani őket. Elég szép jövedelmet jelentenek az uradalomnak: Európa állatkertjeinek adnak el példányokat. Ez a szokatlan kaland úgy felcsavarta a lámpámat, hogy amint tovább kóboroltam, nagyon befogadó voltam a környező világ izeneteivel is. Néha. nagy csattogással, egy-egy hím fácán repült fel visszakanyargó ívben, s elém csillogtatta ékes tolláit. Egy-két óz is tovasurrant lépteimre, s fiatal lány szemeikben ijedtség és kíváncsiság volt. Mikor pedig visszafelé jöttem a falu felé, egyszerre esek megállított a világ szépsége. A nap már távoli tengerek felé evezett, s megsürüsödötl rőt aranyával elárasztotta a falut és a környező mezőket. Hátam mögött az erdők nehéz hallgatása olyan volt, mint egy mise után kiürült katedrális. Végtelen szelídség és nyugalom lebegett az elterült mezők s a kis falu fölött, mely váracskájával. házikóival olyan volt. mint egy óriásgyermek ottfelejtett játékszere. A faluhoz közel itt is. ott is csacsik álltak, s valami anyagtalan, metafizikai csodálkozással révultek a leszálló este meleg áldásába. Néha-néha megcsóválták fejüket, mintha mondanak: — Milyen bolond dolog embernek lenni! Beérve a faluba, a Sárállás közelében megállottám. Ez egy víztócsa a falu főútja mellett, közel a falu végéhez. Vizén nagy fehér libák kedélyes csevegéssel úsztak, látszott, hogy öröm nekik az élet. A vizparti kis hazak mosolyogva nézték magukat a tócsa tükrében. Olyan végtelenül egyszerű, alázatos és vidám volt ez a kép. hogy alig tudtam elszakadni tőle. Mikor hazaértem, lelkem fészkére rászállt a megelégedés meleg tollú kotlója. és csendesen duruzsolta: — Sümegi polgár vagyok. — sümegi polgár vagyok. PÜSKI—CORVIN Nagy Károly: „MAGYAR SZIGETVILÁGBAN — MA ÉS HOLNAP”. Ára: US-$10.-. Sztáray Zoltán: „HUDSON-PARTI ÁLOM”. Ára: US-$10.-. Ölvedi János: „NAPFOGYATKOZÁS”. Ára: US$12.-. Sikota Győző: „HEREND” (a Püski-Corvin, New York és a Corvina Kiadó, Budapest közös kiadása). Ára: US-$28.-. (Könyvrendeléskor kérjük plusz US-S1.50 postaköltség mellékelését!) A könyvek megrendelhetők, ill. könyv- és árjegyzék kérhető: PÜSKI-CORVIN, 251 East 82nd St., New York, N.Y. 10028, USA.
