Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)

1985-04-01 / 4. szám

1985. április

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

9. oldal

ROBERT LOUIS FONTAINE:

Az anyám keze

Az elmúlt napokig sokszor azon töprengtem. hogy az újdonságnak és rajongásnak, izgalmaknak és vonzódásnak vajon milyen elemeit találják meg egymásban azok a házastársak, akik több évtizede élnek egy fedél alatt. Naponként meg-meglátogattam az apámat és az anyámat apró lakásukon, elcsevegtünk egy-egy órán át a baseballról, jégkorongról és a díjbirkózásról a televízióban, s néhány szóban megbeszéltük a legfrissebb panamát a mi kis városunkban, vagy megemlékeztünk azokról, akik az utóbbi időben hunytak el, házasodtak-férjhezmentek, vagy éppen születtek.

Olykor-olykor ott ültem, teát szürcsölgetve. amit anyám külön nekem készített; s apamnak segítettem kitalálni a Fülöp-szigetek legmagasabb csúcsát, vagy egy-egy furcsa svájci kommuna nevét a New York Times Sunday keresztrejtvényéhez, s akaratlanul is arra gondoltam, hogy vajon mit éreznek szívük mélyén, mi az a rejtély, ha ilyen egyáltalán létezik, amely kellemessé teszi számukra a napokat?

A hetvenes éveik végét taposták s látszólag olyan kiegyensúlyozottan éltek, mint a hóesés, az esőzés, vagy a júliusi levetek zizegése a fákon.

Utana hazamentem és otthon találtam serény feleségemet, a civakodó, növekvő, mutáló gyerekeket, a zsúrokra és ebédekre járókat, a Párizsról és Broadwayról. vagy Cape Codról álmodozókat, a yachtokról, suhanó kocsikról és hősi tettekről ábrándozó gyerekeket, s akaratlanul is egy fordulatokkal és lathatatlan fények csodálatos reflexióival telített életbe toppantam, amely sokatígérő kalandok felé egyengette az utat.

Szerettem és buzdítottam valamennyiüket. Az életet élni kell, megfűszerezni, megizesiteni és fogyasztgatni. De miről álmodozhat az ember közel nyolcvanéves korában, plane, ha ötven éven keresztül szeretetben élt? Kenyere javát már megette, az élet tengerét behajózta a hatalmas hullámok sorra megtörtek a véges partokon, s az égbolt sem rejt többé sokatígérő misztikumokat szamara.

Hébe-hóba magunkkal vittük apámat meg anyámat rövid kirándulásokra. Ezek az utazások ugyan élvezettel töltötték el, de alapjaban nem járták át őket. Jól érezték magukat velünk, de a kellemes megindultsagnak nyoma sem volt bennük.

— Legjobb otthon — sóhajtotta anyam.

— Én kényelmetlenül alszom a más ágyában — mondta apám.

— Nekem az alvásra nincs panaszom — jegyezte meg anyám. — De túl sokat eszem.

— Egy kis változatosság nem árt — vigasztaltam őket. — Néha jólesik kimozdulni.

— De legjobb otthon — mondta apám.

Apám altatóban reggel fél nyolckor kel.

fogja az aktatáskáját és hosszú sétára megy. kiöltözve, mint egy igen fontos közügy lebonyolítására készülő államügyész.

Tűz Tamas:

ÖRÖK LEHELET

Sokáig őrzöm melegét még egy régi szónak pillantásnak a télit ideg kiadja mérgét a Jiild melléből is kiáslak

visszahozlak a csillagokból kora hajnalig szóval lartlak mig minden torlaszt le nem rombol a lényben fiiderengő ablak

ekkor Iá gvan oda leltei lek a napkeltére rárajzollak le leszel az örök lehelet több mint a csillagok a holdak

Gomöri György:

1849. JÚLIUS 31.

(Egy tanúvallomáshoz Petőfi hatótóról)

S hogyha csak orosz fogságba esik.’

De a tiszti mundért nem vetette le, hiába könyörgő!t székely embere, a volt József-lntszár. S mert homlokán sajgóit a seb, liát leült, liogv kimossa. Akkor értek oda a lándzsás emberek, a segesvári ,,idegenvezetők"

— Du Kossuth Hund! — és áldöfték szivét. Félelmetes, de így is eshetett.

Nemcsak a dal. a fiirtelem is örök.

A fehéregyházi patakpari felelt a der springt noch auf szelleme pörög.

Bemegy egy belvárosi szállodába, ott leül az előcsarnokban, s elszív egy szivart. Mindezt a kora reggeli műveletet rendkívüli élvezettel végzi.

Utána mérföldeket megtesz, egyik üzletből ki, a másikba be, aztán elmegy a könyvtárba is. Számos ismerőse van. többnyire kisemberek, vagyis munkásnépek: kishivatalnokok, hentesek, újságárus fiúk. Megbeszéli velük az időjárást és a legújabb sporteseményeket. Aztán féltucat fánkot vesz, az aktatáskájába teszi, hazamegy és lepihen.

Anyám piacol, s hetente egyszer kanasztazik három barátnőjével. Egyébként a televíziót nézik, vagy rádiót hallgatnak. Moziba nem járnak. Hajdan apám mozgószínhazban játszott némafilmeken, majd hangosfilmeken és kabaré-műsorokban. Filmet látni sem akar többé. Nem hiszem, hogy egyet is megnézett az elmúlt tíz évben. Egy kivétellel, amiről mindjárt szó is lesz.

Hat így folyt apám és anyám élete, az én állandó csodálkozásomra: vajon milyen gondolataik lehetnek? Mi a véleményük egymásról? Gondolnak-e viharos érzelmekkel egymásra? Ugyan, hogy gondolhatnának? Vérkeringésük már lelassult. Karjaik aléltak. Tekintetük homályos. Az apam ujjai hajdan fürgén táncoltak a hegedű húrjain, ma pedig keserves nyikorgást is alig tudnak kicsalni belőlük. Anyám óvatosan jár, mert szemüvege már nem mutatja a lépcsők és járdák pontos találkozási pontját.

Egyik reggel, szokásos látogatásom alkalmával elhoztam a newyorki újságot, s hoztam kagylóhéjat is, ami az apám és anyám számára a legdrágább ínyencségnek szamitott, de amit nemigen engedhettek meg maguknak.

Amikor benyitottam, veszekedtek. Valami csodabogár miatt kiabáltak egymással. Ha jól emlékszem, egy huszonöt évvel azelőtt történt eseményről volt szó. s nézeteik különböztek annak helyét és kimenetelét illetően. A vita egyre hevesebb lett. Előbb élvezettel hallgattam őket, később aztán láttam, hogy a fele se tréfa.

— Te mindig olyan holtbiztos vagy mindenben — mondta apam. — Én is ott voltam.

— Hát akkor rosszul emlékszel.

— Az én emlékezőtehetségemmel nincs semmi baj — ordította apám.

— Énrám ne kiabálj — kiáltotta anyam.

— Arra kiabálok, akire akarok.

— De nem rám. Rám nem fogsz acsarkodni.

így folyt ez tovább, én meg ámultán álltám ott, kagylóhéjjal a kezemben. Úgy veszekedtek vagy tizenöt percig, mintha újházasok lennének. A végén apám annyira dühbe gurult, hogy felkapta a kalapját az agyról, amely előtt ült, kirohant a lakásból, bevágta maga mögött az ajtót.

— Eredj Isten hírével — kiáltotta utána anyám.

— Ezt kétszer sem kell neki mondani. Min vesztek össze?

Anyam vallat vont.

— Mit tudom én? Borzalmas makacs természete van. Alig győzöm már kivárni, hogy benőjön a fejelágya.

— Ha eddig nem nőtt be, ezután már bajosan fog.

— Pedig jobb, ha megváltozik. Mert én mar nemsoká tudok neki tűrni.

Ültem egy darabig, aztán jégszekrénybe tettem a kagylóhéjat. Már kezdett szagos lenni a kezem tőle. Mondtam anyámnak, hogy ne bánkódjék.

— Ühüm — válaszolta.

Magara hagytam.

Ebédidő tóján újból eszembe jutott az incidens, hat telefonáltam. Egyedül voltam otthon. A feleségem az anyósomékhoz vitte a gyerekeket. Anyám vette fel a kagylót, s elmondta, hogy apám még mindig nem jött haza. Nem is telefonált. Ezen nem is csodálkoztam, hiszen kétlem, hogy az elmúlt tizenöt évben egyszer is telefonált. Irtózott tőle.

Buszra szálltam, s elmentem anyámhoz. Harcias hangulata akkorra már alábbhagyott. Kissé hervadtnak látszott és lehangolt volt.

— Remélem, nem csinál valami butaságot — szepegett. — Már nem fiatal, tudod.

— Tudom. Majd én körülnézek a városban. Hatha megtalálom.

Most tíz éve apámat elbocsájtottók a legutolsó tényleges állásából. A konzervatórium, amelynek igazgatója volt, feloszlott. Életében először az alkoholban keresett menedéket; negyedliteres üvegszámra vette Kalifornia legrosszabb minőségű sherry-jét. Ettől becsutorázva megeredt a nyelve, s komikusán harcias hangulata tómadt, cingár. égimeszelő alakját ingatva.

Egy idő után azonban túltette magát a bún, s nem nyúlt többé még karácsonykor vagy a születésnapján sem ahhoz az olcsó italhoz. Most mégis az az érzésem tómadt. hogy ismét kirúgott a hámból, mint afféle kikosarazott hősszerelmes. Kissé elképesztőnek találtam őket ebben a helyzetben: apamat öreges, morózus. anyámra dühös hangulatban, anyámat meg egyedüli, sóvárgó búslakodásban. mint egy diáklány az első csalódása utón. Ez a felismerés bizonyos fokig felvillanyozott. Nem hittem volna, hogy még ennyi hév van bennük.

Szó. ami szó, az eső zuhogni kezdett, én meg nyakamba vettem a várost, kezdve a jólszituált lokáloktól az olcsó lebujokig a felvégen, abban reménykedve, hogy valamelyikben megtalálom apámat, olcsó sherrygőzösen, szive nagy bánatáról, gyerekkori szekerezéseiről, vagy diákköri élményeiről csevegve ugyancsak spicces hallgatóival.

Néha-néha összetévesztettem valakivel, amikor azonban bejöttem az esőről a komló- és sörszagú kocsmába, egy-egy bánatos öregre bukkantam, szomorkás, ostoba vigyorral bóbiskolva.

Kezdtem kétségbe esni. Ne feledjük, egy öreg emberről volt szó. Könnyen baja eshet, ha pityókasan elbarangol ebben az esőben. Én magam is bőrig aztóm. s a helyi kocsmák iránti jóindulatú lojalitásból megnéztem egy jó par sörös pohárnak a fenekét.

Fél tizenkettő tájban megelégeltem a kocsmajarast. Akkorra mar jó hangulatban voltam ahhoz, hogy a kétségbeesésből a legnevetségesebb érzelmi fázisokba zuhanjak. Hát képzeljék el, az apam. közel nyolcvanéves korban összerúgja anyam mai a port, s lepattan, valószínűleg egy krajcár nélkül a zsebében. De hova mehetett? Kimentem a NY. NH és H állomásra. Nem talaltam ott. Végül hazamentem, mármint anyámhoz.

Magányosan sírdogált.

— Most már csakugyan itt hagyott.

Abbahagyta a sírást. Hirtelen kihúzta magát. s hozzátette:

— Na, megállj, gyere haza!

Aztán ismét magaba roskadt és tovább sirdogalt.

Egy darabig ott ültem mellette, teát szürcsölgetve. A régi szép időkről beszélgettünk. Anyám úgy gondolt rájuk, mintha azokon valami nagy csorba esett volna, mert apam bizonyára elszökött egy másik nővel.

Végül megnyílt az ajtó. s apam somfordáit be rajta. Egy kis csomaggal a kezében.

— Hello — mondta szégyellós mosollyal.

— Hát maga hol járt? — kérdeztem.

Nagy boldogságában anyam is mosolyra

derült.

— Moziban.

— Moziban? — amult el anyam.

— Megnéztem az Arcad-ot. Színes film. Teljesen elkápráztatott.

— Miről szólt? — kérdeztem a larsalgas kedvéért.

Apam vallat vont.

— Szentimentális kislányokról.

— Kérsz egy csésze teat? — kedveskedett anyám.

— A filmnek tizenegykor vége volt — mondtam.

Apám ismét vállat vont.

— Utana elmentem vásárolni Walgreenhez.

— Főzök egy forró teát — mondta anyám. — Biztos kimerített az a szines film. azzal a sok szerelmes lannyal.

— Érzelgős vacak — legyintett apám. — A mozik mit sem változtak. Csupán nagyobbak és zajosabbak lettek. Nesze ...

S átnyújtotta a kis csomagot anyamnak. Egy üveg bőrkenőcs volt benne, amely garancia mellett oly puhává varázsolja a női kezet, mint a spongya. Apám lesütött szemmel, irulva-pirulva odaadta az üveget anyamnak. Megható jelenet volt.

Anyám sugárzott a boldogságtól. Szeme ragyogott a sok dioptrias szemüveg mögül.

— Oh, de gyönyörű üveg.

— Azt mondjak, ettől mindig bársonyos marad a kezed — mondta apám.

Hát az anyám keze igazában dolgos kéz volt; hosszú éveken at mosott, főzött rank, s néha masokra is; takarított utánunk, a kertet ásta. . . Bütykös kéz volt az, duzzadt erekkel, az évek munkájától keményre aszott kéz. S mégis, az apam képzeletében annak a nőnek a keze volt az. azé a nőé, akit ö nagyon szeretett, s aki az emlékezetében megmaradt ugyanannak, a bársonyos kezűnek, akit ő mindig ugyanolyannak vélt látni.

Anyámat ismét elfogta a sirás, de ez mar a boldogság és szeretet sírása volt.

— Na. én mar sietek is — mondtam. — Pihenjenek le.

Aztán magukra hagytam őket. a béke és mosoly pillanatóban. Olyan pillanat volt az, amelyben kellemesebben érezték magukat kettesben. (Ford.: Miska János)

Magyarok számára különleges élményt nyújt egy keleti hangulatú szórakozóhely. Érdemes egyszer ellátogatni a város egyetlen észak-indiai éttermébe — a TÁJ MAHAL-ba!

ÉTKEZZEN NÁLUNK!

Ebédidőben óriási választékú büfé, a kívánt mennyiség fogyasztásával. — Este étlap szerint mennyei indiai ételkillönlegességek. — Nagy italválaszték, keleti zene!

Don’t Miss It!

★ TAJ MAHAL IS THE ONLY GENUINE NORTH INDIAN RESTAURANT IN CALGARY.

(Reservations necessary)

epöi*»**

$7.95

Mimmm

11 All

GTAJ MAHAL

* Introducing for the 1 at Time in Alberta Real Clay Oven (Tandoor)

4816 Macleod Tr. S. 243-6362