Nyugati Magyarság, 1983 (2. évfolyam, 4. szám)
1983-04-01 / 4. szám
6. oldal Nyugati Magyarág — Hungarians of the West 1983. április A modern magyar képzőművészet előzményei és kialakulása FISI JUTKA: A „próféta" festő: CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR Csontváry Kosztka Tivadar a magyar festészet egyik legérdekesebb és legtragikusabb sorsú, de egyúttal a legnagyobb művészegyénisége is. Művészetét nem lehet egyértelműen semmilyen ismert művészeti irányzathoz kötni. Festői elvei szerint naturalista lenne, akit a plein-air festészet foglalkoztatott, a plein-air, amelyet ő ,,naput”festésnek nevezett, különleges, mitikus-panteisztikus hangulatot adva e szakkifejezésnek. Képeit szinte kivétel nélkül a motívum előtt festette, de mégsem a látványt ábrázolta, hanem az arról támadt vízióját festette meg, s e vízióból csodálatos költői látomásokat varázsolt a vászonra. Ugyanabban az évben született, mint Van Gogh (1853), — és ugyanúgy megjárta az emberi lélek poklát, mint Van Gogh tette. Mint ember, Don Quijote-szerű alkat volt, testi és lelki tulajdonságaiban egyaránt, gyermekien naiv, aszketikus, rajongó lélek. A lelki nagyság és a zsenialitás keveredett benne az eszelősséggel. Észak-Magyarországon, Kisszebenben született. Családja, amely Kosztka Szaniszló személyében egy szentet is adott a katolikus egyháznak, lengyel eredetű volt. A család egyik ága a XVII. században származott át Magyarországra, s 1693-ban magyar nemességet kapott „posztupici’ előnéwel. A művész apja posztupici Kosztka László, gyógyszerész volt, aki idős korában az orvosi diplomát is megszerezte. Népes családot kellett eltartania, így Tivadar fiát, aki a hat gyerek között második volt a születési sorrendben, gyakorlatias pályára szánta, szintén gyógyszerésznek taníttatta. 1875-ben fia meg is szerezte a budapesti egyetemen az oklevelet, majd ezután beiratkozott a jogi karra is. 1879-ben, a szegedi árvíz idején Tivadar is ott volt az egyetemi hallgatók közt, akik részt vettek a mentésben. Innen azonban betegen, komoly meghűléssel tért vissza Pestre. Orvosai tanácsára a Tátrába ment pihenni, Iglóra, ahol egy gyógyszertárban MISKOLCI PANUUCS LAJOS: ANYÁMNAK AZ EGEKBE Frontra indulva, így búcsúztattál azon utolsó tavaszi napon: könnyek gödültek a szemeidből s a szívem nekem fájt, nagyon-nagyon. Ott állottunk mi a kis udvaron, együtt volt akkor az egész család: Te, testvéreim könnyes szemekkel, csak én nem sírtam és édesapám. Huszonkét éves, vidám fiatal... Látod, az idő gyorsan elhaladt. Akkor még ifjú, erős gyermeked ma, törve a sors csapásai alatt. Negyven esztendő, mit adott nekem nem volt más, csak könny és fájdalom. Cseppjét sem kaptam a szeretetnek, de volt gúny, kacaj, és volt rágalom. Vágyódtam mégegyszer Veled lenni, öledbe sírni forró könnyeket, hogy áldott, drága, dolgos kezeddel töröld szememről, Anyám, ezeket. Vágyam nem tudott beteljesülni, mert földi pályád a végére ért. Hófehér lelked, nagy égi úton, Istennek áldott kebelére tért. Csillaglámpások fénytengeréből figyeled utam, zajos életem. Angyal-hírnökök repülnek hozzám, az üzeneted így hozzák nekem. Közéig az idő s éltünk végére valahányon egyszer pontot teszünk. Találkozunk majd Isten kebelén s ott mi örökké boldogok leszünk. Virágszirmokból veted ott ágyam, így vársz reám a szép égi tanyán. Az égi kertnek pázsitos ölén ismét karomba zárlak, jó Anyám. vállalt állást Itt érte életének az a nagy élménye, amely azután döntő fordulatot adott sorsának. Ez a kulcsélmény egy hallucinációs sorozat volt s egyúttal pszichózisának első jelentkezése. A hallucináció egy általa „isteninek” vélt kinyilatkoztatásból állt amely arról győzte meg Csontváryt hogy ó lesz a világ legnagyobb festője, nagyobb Raffaelnél! így aztán 1881 tavaszán el is utazott Rómába, megnézni, hogy ki is az a Raffael, akinél neki nagyobbnak kell lennielA Vatikán műkincsei azonban hidegen hagyták, és egy feltételezhető újabb hallucináció után, minden kétsége megszűnt a saját képességeit illetően, és küldetésének isteni célja felől. Gacs községben nyitott patikát ahol több mint tíz évig dolgozott, minden garasát félretéve, majd bérbeadta a patikát és elutazott Münchenbe a Hollósy-iskolába tanulni. Ekkor azonban már túl volt az első festői kísérleteken, mert már évek óta készített rajzokat és táj-, ill. figurális tanulmányokat Hollósy iskolájában, ha rövid ideig is, nagy intenzitással tanult művészi fejlődése páratlanul gyors iramú volt 1896-ban Párizskozott a Julian Akadémiára, amit viszonylag rövid idő után otthagyott és ezzel tanulmányai véget is értek. Az akkor már 40 éves Csontváry előtt nem egészen húsz esztendónyi alkotóperiódus állt ami alatt mániákus hévvel dolgozott Életműve java részét külföldi utazásai alkalmával festette, és mint Gauguin, — ó is ugyanúgy menekütt Keletre, hogy megtalálja a földi paradicsomot a stílust teremtő ősi egyszerűséget. Elindult tehát a Szentföldre. A tengeren hajóját vihar kapta el. Csontváry magához kötötte a festőládáját nehogy baja essék, és úgy várta a sorsát. Amikor a hajó végül is baj nélkül befutott Málta kikötőjébe, akkor tudta meg, hogy a rakományban dinamit és MEGJELENT! Miskolci Panulics Lajos „THE LONG ROAD” című könyve a CORVIN Kiadó gondozásában. A magyar „úttörők” sorsát feldolgozó munka megrendelhető $6.- (plusz 1 dollár postaköltség) beküldése ellenében: Mr. L.M. Panulics, P.O.Box 317, Stirling, Alta, Canada, T02 2E0. lidit is volt A tengeri vihar élményét a „Hajótörés” c. kompozíciójában örökítette meg, amely ha nem is tartozik fő művei közé, mégsem lehet elvitatni tőle expressziv drámaiságát. 1905-ben és 1906-ban festette panteisztikus ihletettségű, hatalmas méretű vásznait, a posztimpresszionizmus elveit monumentális vásznon összegező „Taorminai görög színház romjai”-t és a misztikus élményt sugalló „Baalbek”-et A Szentföldön ecsetje alól csodálatos szépségű és szuggesztív erejű művek kerültek ki, amelyek egyáltalán nem kötődtek reális látványhoz, hanem kizárólag a művész belső víziói formálták őket. „A fohászkodó Üdvözítő” c. mű közepén a Krisztus-alak köpenyborította, felemelt nagy karjával, hosszú, vékony kezével, minti valami madár repdes a vásznon, arcából nagyság és fájdalom sugárzik. Különös pátoszú, megdöbbentő mű! „A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben” c. alkotása, amit 6 7 életnagyságú alakkal festett meg, a panaszfal látványa által inspirált mű, félig támaszkodott csak a motívumra, a többi a nyomorultak, az elesettek tömege, az emberi lélek végtelen fájdalmának a víziója, amit a panaszfal képe váltott ki. Az alakok itt szinte patalogikus jellegűek — mint ahogy a többi vallásos témájú képein is —, különösen az arcok és a kezek mind erre vallanak. „A Mária kútja Názáretben” gyengéd hangulatú kép, a szent hely keltette áhítatot őrzi. Középen a kútkáván ülő, ölében gyermeket tartó nő alakja Máriát idézi. Mellette ott van a festő alakja is(!), amint nem merít a kútból, hanem ellenkezőleg, vizet önt bele! ő nem elvesz, hanem hozzátesz az életet jelentő forrás vizéhez! Ezután a Tátrába sietett, hogy megfesse a legmonumentálisabb művet „A nagy Tarpatak a Tátrában” címűt A „Taormina” és a „Tátra” elkészültével foglalkozni kezdett a gondolattal, hogy ezekkel a művekkel már „meglepheti a világot”, és 1905 szeptemberében aztán meg is rendezte első kiállítását Budapesten, a városligeti Iparcsamokban. Katalógus nem készült a kiállításról, amelynek különben alig volt visszhangja! Ezután kétévi kemény munka következett, újabb külföldi utazások, majd 1907- ben Párizsban mutatta be képeit, aminek eredményével és kritikáival meg volt elégedve. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy inkább csak ámította önmagát, mert a dicséretek eléggé langyosak voltak.) Párizsi kiállítása után visszatért Libanonba, és itt készült két csodálatos. cédrust ábrázoló képe, a „Zarándoklás a cédrusokhoz” és a „Magányos cédrus”. E képeiben szimbolikus önarcképét festette meg. A „Zarándoklás”-ban önmagát, amilyen szeretett volna lenni, körülrajongva és szinte szent tisztelettel övezve, a másikban pedig, amilyen a valóságban volt, magányosan, meg nem értetten. A „Zarándoklás” a koronáját égbe fúró faóriással, amelynek törzsét fehér ruhás nőalakok táncolják körül, Csontváry életművének kiemelkedő alkotása. A „Magányos cédrus” utolérhetetlenül gazdag színharmóniáját csak nagyon nagy művész festhette meg: csodás árnyalatai a kéknek és liláknak, rendkívül finom és sejtelmes az ég kékjének zöld lazúrozása a narancsszínű felhők felett. 1908-ban ismét bemutatta képeit Budapesten, most is az Iparcsamokban. Katalógust is adott ki, amelyben előszóként egy rövid életrajzot közölt, amiben nagy önkontrollal írt Hallgatott például az 1880-as élményéről, mert tudta, hogy úgysem értenék meg, s csak nevetségessé tenné önmagát. 1910 tavaszán ismét kiállított Budapesten, most az Egyetem Múzeum körúti épületében, ahol régen a Műegyetem székelt. Most több kritika foglalkozott már kiállításával, mint eddig, s a gúny és meg nem értés mellett akadt már elismerő szó is művészetéről. De a várva várt vüágraszóló siker, a nagy diadal elmaradt... A „Tengerparti sétalovaglás” után — e képet már teljesen be sem fejezve — letette az ecsetjét. Talán mert úgy érezte, hogy küldetését befejezte, vagy talán mert bántotta a siker elmaradása. A legvalószínűbb ok azonban pszichózisának súlyosbodása lehetett Egyre inkább elszakadt a valóságtól, hogy önmaga világába zárkózzék, és amikor 1911-ben valami újabb sérelem érte, földrengéssel fenyegetőzött, s oly biztos volt a dolgában, hogy gyorsan el is utazott Münchenbe előle. Másnap aztán valóban nagy földrengés volt Kecskeméten! Ez is csak megerősítette prófétai hatalmának s a felsőbb erőkkel való kapcsolatának tévhitében. A világháború kitörése különösen felizgatta Csontváry képzeletét és újra kezdte foglalkoztatni az alkotás. Most természetesen a témát a háború gondolata adta, a csataképfestés, és ezért írt is egy eszmefuttatást arról, hogy ki lehet és ki nem lehet csataképfestő . . . Több vázlatot készített a tervezett nagy kompozícióhoz, ,,A magyarok bejövetelé”-hez. Hiába voltak azonban a látomások, és hiába az Istennel való összeköttetése, a háború egyre inkább vesztésre állt, és megtakarított pénzét, 60.000 koronát — ami nagyon nagy összeg volt! — hadikölcsönbe fektette s elvesztette. A háború végével, 1918 novemberében aztán Észak-Magyarország cseh uralom alá jutott; erre a részre esett Gacs is, ahonnan addig a gyógyszertár bérét kapta. A legnagyobb nyomorba került, egészsége leromlott, az állandó éhezés kimerítette és legyengítette. Nyers káposztán és szilván tengődött hónapokig, amíg végül is 1919 júniusában a Szent János kórházba vitték, ahol még e hó 20-án meghalt a magyar festészet e nagy — és ne tagadjuk meg tőle azt a rangot, melyet maga adott magának — zsenije. 1930-ban az Ernst Múzeum rendezett egy nagy Csontváry-kiállítást. A kiállításnak olyan nagy sikere volt, hogy egy kisebb anyaggal, egy 42 műből álló válogatással a következő tárlat alatt is állt. A siker jele volt az is, hogy csakhamar megindult Csontváry műveinek hamisítása. A második világháború utolsó éveiben a nagy képek a Képzőművészeti Főiskolára kerültek. A fiatal festők egy nemzedéke ezek alatt a festmények alatt dolgozott a Főiskola termeiben. Csontváry művészete a magyar valóságból sarjadt, de túlnőtt annak körén. Az időtlen idő, a történelem és az örök lét perspektívájában élt és gondolkozott, feladatvállalása, az ősi szimbólumok ébresztése mind egyetemes érvényűvé és mértékűvé avatta festészetét. Öntépó tusája nem vezethető vissza csupán a társadalmával való pörlekedésre, hanem az emberi lét egyetemes kérdései, szorongásai, az emberi lélek és a külvilág antagonizmusa fokozódott kozmikussá művészetében. így pörlekedett nemcsak korával, hanem az egész emberi nemmel az isteni megszállott, szent örült Csontváry . . . Következik: A magyar posztimpresszionizmus és a szecesszió. — Rippl-Rónai József. Csontváry: „Baalbek” (részlet)
