Nyugati Magyarság, 1983 (2. évfolyam, 4. szám)
1983-04-01 / 4. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1983. április HARASZTI ENDRE: A gyilkos húsdaráló Szokás szerint együtt ültünk Tóbiás barátunk lakásán, régi barátok Budapestről. Beszélgettünk a régi jó és rossz időkről. Álmodoztunk. Még mindig azt próbáltuk meg bebeszélni egymásnak, hogy rövidesen hazakerülünk s az egész emigráció nem lesz más számunkra, mint afféle kínos emlék. Örömmel állapítottuk meg, hogy Tóbiás barátunk egy kissé „megtollasodott”. Kitűnő rádiója mellett most már egy meglehetősen nagy televízió is ácsorgott a sarokban. Ez új szerzemény lehetett. Pár héttel ezelőtt, mikor itt jártunk, még nyoma sem volt a televíziónak. A kedves Olvasó számára — magyarázatképpen — megemlítem, hogy ezidóben még meglehetősen „újkanadásoknak” számítottunk, azaz — mint mondogattuk — otthon még „nem hűlt ki a helyünk” s tán még őrizgették lábunk nyomát a határon Ausztria felé vezető ösvények. A televízió nagy dolognak számított még a legtöbb menekült család lakásában. Itt azonban ott állt a sarokban — fényesen, büszkén. Összenéztünk és csodálkoztunk Tóbiás barátunk hirtelen „feltörésén”. Hallottunk róla, hogy Tóbiás valami húsüzletfélébe keveredett, de úgy tudtuk, hogy belebukott vállalkozásába. Ebben nem volt semmi meglepő. Tóbiás — ahogy mi ismertük — sokmindenhez értett, de a hentességhez nem sok fogalma volt Az lett volna csodálatos, ha kezdeményezése sikerrel járt volna Honnan van akkor a televízió? — Hát tudjátok — kezdte kissé akadozva, és enyhe pír lepte el az arcát —, a televízió éppen abból van, hogy megbukott az üzlet Közelebb húzódtunk. Még a Tóbiásné asszony által felszolgált illatos feketét is elmulasztottuk kortyolgatni. Ekkorra már hozzászoktunk a szinte mindennaposán megdöbbentő emigráns históriákhoz, mellébeszélésekhez és „nagyotmondásokhoz”, de azt is tudtuk, hogy még sokat kell tanulnunk, sok tapasztalaton kell átjutnunk, míg végre megértjük, hogy hogyan lehet valami lehetőséghez jutnunk a „korlátlan lehetőségek hazájában”. Eddig még bármihez nyúltunk, lehetetlenségnek bizonyult Korlátlanul. Nos, vajon hogy lehet Uyen szép televízióhoz jutni — egy megbukott üzleti vállalkozás eredményeként? Tóbiáson látszott, jólesik neki, hogy enynyire a figyelem középpontjába került Ültében kihúzta magát és olyan arccal kezdte el beszámolóját, mint mikor egy idős hadfi tart előadást harctéri hőstetteiről szájtáti csimuták előtt. — ügy kezdődött a dolog, hogy egy gondterhes napom mikor éppen azt számolgattuk itthon, hogy hogyan lesz lehetséges a heti munkanélküli segélyből kijönni, egyszercsak beállít hozzánk közös ismerősünk, Borissza Nándi bácsi. munkád már hetek óta, a feleséged meg a két gyerekkel bajlódik. Azt is tudom, hogy van 400 dollárnyi megtakarított pénzecskéd. Látod, itt, ebben az új országban az embernek fel kell találnia magát. Neked pénzed van, de nem értesz a hentes mesterséghez. Itt, ennek a Pityke Lajos úrnak pedig nincsen semmi pénze, de elsőrendű hentes és mészáros. Illetve az volna, ha volna üzlete. Nosza, a megoldás kézenfekvő. Társuljatok! Nyissatok valahol — egy mellékutcában — valami kis kócerájt, töltsétek meg egy pár kolbászt, hurkát. Mindjárt fog akadni egykét szállingózó vevő. Nőni fog az áru, nőni fog a forgalom. Ez az amerikai szellem! Meg fogtok gazdagodni. így tesz mindkettőtökkel jót a ti Nándi bácsitok. — Egymásra néztünk Pityke úrral —. folytatta Tóbiás barátunk. — Őszintén szólva, nem sok bizalomgerjesztőt láttam rajta. Az, hogy ahány ruhadarabja volt,anynyiféle színben pompázott, még nem lett volna baj. Elvégre az ő ruházkodása is főleg még a bécsi és helybeli „ruhasegélyakciókból” került ki, — mint legtöbbünké. A problémát inkább ott éreztem, hogy egyszer sem nézett a szemembe. Állandóan másfelé pislogott. — A „sanda mészáros!” — futott át agyamon a gondolat. Aztán eszembe jutott a régi mondás is: „Közös lónak túrós a háta.” Aztán eszembe villant az a pesti mondás is, hogy ha társulásnál az egyiknek pénze van, a másiknak meg tapasztalata, akkor könnyen úgy fordulhat a dolog, hogy végül is akinek tapasztalata volt, azé lesz a pénz, akinek meg pénze volt, annak marad — a tapasztalat... De hát valamibe csak bele kellene kezdeni! Hátha igaza van Borissza Nándi bácsinak. Előbbutóbb el kell sajátítanunk az „amerikai tempót”! Aki mer — az nyer. A feleségem kiment a szobából. Tudta, hogy segélykérőén rá fogok nézni, hogy legalább vele megosszam a felelősséget. Jobbnak látta a kockázatvállalást teljesen rám bízni. Még haboztam, mikor Pityke úr máris elém tartotta azt a húsos lapáttenyerét. Belecsaptam a tenyerébe, a megegyezés jeléül. De a tenyémyújtogatásnak más oka volt. Pityke úr le akarta egyszerűsíteni a dolgot Tenyerét azért tartotta elém, mert azt képzelte, hogy oda mindjárt illedelmesen elhelyezem megtakarított dollárocskáimat. De volt eszem! Nem adtam neki oda a pénzt. Azt mondtam neki, hogy csak írja össze a legszükségesebb vásárolnivalókat és nézzen megfelelő üzlet után. Majd én kifizetem, amit kell. Borissza Nándi bácsi és Pityke Lajos úr széles mosollyal távoztak. Két nap múlva már együtt súroltuk Pityke úrral a kis mellékutcai kóceráj jéghideg padlóját, falát, mérlegét, vitrinszerű pultféleségét. Feleségemet otthon hagytam; neki elég volt a gyerekekkel való elfoglaltság. Pityke úr neje velünk tartott a takarításban, még az üzletecske előtti járdát is alaposan letisztította Hórihorgas, sovány kérkedett hatalmas tapasztalataival — már üzlettisztítás közben is. Kezdtem virágosabb színben látni a dolgokat — Kifizettem a legszükségesebb dolgokat — folytatta Tóbiás barátunk. — Az első havi üzletbért, a disznóhúst marhahúst miegyebet. Pityke úr vett egy hatalmas kést is. A felesége — aki egy hatalmas szatyorral jött — lelépett. Mintha a szatyor — távozáskor is — kissé domborodott volna Elhessegettem feltörő, rosszmájú gondolataimat. Egy igazi „amerikai üzletembernek” nagyvonalúnak kell lennie. Inkább azt figyeltem, hogyan kezdi vagdosni, szeletelni Pityke úr a húst. Elvégre a magamfajta „zöldfülűnek” tanulnia kell. Furcsálltám, hogy remegett a keze és minduntalan csontba vágott. Úgy képzeltem, hogy egy szakképzett és tapasztalt mészárosnak értenie kellene az állatanatómiához. Nem baj — vigasztaltam magam —, biztos kijött a gyakorlatból. Majd belejön. Engem is megtanít majd. Fog az menni! Pityke úr folytatta a húsokkal, csontokkal való kínlódását és közben olyanokat káromkodott, ami növelte bennem az iránta való bizalmat. Úgy véltem, hogy a zsíros káromkodások szerves alkotóelemei a mészárosmesterségnek. Tán előbb-utóbb e káromkodásokat is meg fogom tanulni. „Üzletember” vagyok. Gazdag hentes leszek! Hamarosan! Pityke úr befejezte a húsokkal való birkózást, s a falon lévő éles húsfogasokon alaktalan húscafatok, -darabok jelentek meg. A vitrines pult is megtelt rózsaszín és piros darabokkal. Most már csak vevőre volt szükség. Vártunk. Vevő nem jött. Néha megállt egy ember az üzlet előtt Bámészkodott, aztán továbbment. Az egyeüen ember, aki betévedt, Nándi bátyánk volt ó is csak azért, hogy elégedetten szemlélje társulásunk eredményét, az üzletet, a csillogó húsmérleget, a fogasokon lógó szegényes húskészletet. Titkon abban reménykedtem, hogy ő fogja felszentelni „birodalmunkat”: ö lesz az első vevő. ő nyilván abban reménykedett, hogy pompás kezdeményezése méltó jutalmaként zsírpapírba göngyölve hazaviheti az egyik pirosszínű marhahúsdarabot. Végigmért bennünket és sóhajtva távozott, — nyilván az emberi hálátlanságot forgatva fejében. Én a küszöbről még utánakiáltottam: — Nándi bácsi, nem leszünk ám hálátlanok! Legyintett és eltűnt az utcasarkon. Mi járhatott a fejében? Még mindig az emberi hálátlanságon filozofált? Vagy a feldarabolt húscsonkokból fedezte fel, hogy azok nem szakember kezéből kerültek ki? Én délutánra már valahogy sejtettem, hogy melléfogtam. Elsősorban is: senki sem tévedt be üzletünkbe. Aki benézett, az — úgy tűnt — borzadva tovasietett. Mikor zárás után lementünk a pincébe, hogy tanulmányozzuk az ott elhelyezett, bérelt húsdarálót, akkor is azon spekuláltam, hogy alighanem súlyos problémába keveredtem. Mint „tőkés társ” elvártam, hogy Pityke úr fölényesen értsen a mészáros mesterséghez. Ahogy óvatosan, minden oldalról szemlélte, vizsgálgatta a húsdarálót, abból azt következtettem, hogy társam alighanem ilyesmit, Uyen közelről most lát először életében. Közben Pitykéné asszonyság ismételten „meglátogatott” bennünket. Hosszú, csontos termetével térült-fordult, az orrán virágzó bibircsók pirosabb volt, mint annak előtte, tán az utca hidege, vagy tán valamely előttem ismeretlen ital következtében. Megdöbbentően nagy szatyra ezúttal is vele volt s kissé később úgy tűnt, hogy lényegesen kevesebb húsunk van, mint amenynyinek először láttam. Pityke úr azonban nem hagyott ezen túl sokáig töprengenem. Ünnepélyesen — és egy oktató csendes jóindulatával — közölte, hogy most mi bizony húst fogunk darálni — kolbászkészítés végett. Pityke úr azt állította, hogy ó már kilométerszámra töltött kolbászt is, hurkát is, azelőtti, hazai élete során. Oly szakszerűen tűrte fel kétes tisztaságú inge ujját, hogy kételkedésem kezdett elmúlni. Azzal bízott meg, hogy lassan kezdjem forgatni a hajtókereket, míg ó elkezdte gyömöszölni a húsdarabokat a daráló fenn tátongó, nyitott torkába A kételkedés ördöge megint felbukkant bennem, mikor azt láttam, hogy Pityke PP túlságosan nagy húsdarábokat akar Nem jött egyedül. Egy kerekarcú, pirospozsgás ember volt vele, akit még sohasem láttam. Kinos udvariassággal hajolt meg és bemutatkozott. Pitykének hívták. Pityke Lajosnak. — Nézd — mondta kedélyesen Borissza Nándi bátyánk —, én azért jöttem, hogy segítsek rajtad. Tudom, hogy nincsen asszony volt, bibircsókos orrú. Akár boszorkánynak is nézhettem volna Kövérképű, pirospozsgás ura a válláig ért Az üzlet — és berendezése — bérelt volt. Itt egyszer már egy hentes tönkrement. Ez nem sok jót ígért, de Pityke úr egyre MARK TRAVEL ltd. Figyelje postán küldött hirdetésünk érkezését. Sok-sok jegtkiárusítási és pénzmegtakarítási cikket hirdetünk. Amennyiben nem kapta meg, szíveskedjen irodánkba telefonálni és szívesen postázzuk a coupon-okat, amelyek érvényesek magyar utazásokra! MARK TRAVEL LTD. 940 - 17 Ave., S.W., Calgary (403) 244-6334 (iroda), 243-8977 (lakás) BÍRÓ SÁNDOR ÉS MÁRIA legyömöszölni a darálógép torkán. Úgy véltem, hogy kisebb húskockákkal jobban boldogulna A szeme sem járt mindig ott, ahol az ujjai turkáltak. Miközben elfojtott szitkokkal kísérte műveletét s előttem ismeretlen hazai megyéből származó ízes istenkáromlásokkal körítetté, szivarcsutkája még mindig ott fityegett a szája szélén s néha hamudarabkák potyogtak a hús közé. Ez a mészárosember napi rutinja? Aggódni kezdtem. — Vigyázzon az ujjára! — Ne féltsen engem az úr! — mordult vissza rám, az ijedező amatőrre, egy professzionalista megvető pillantásával. Megint pár percre megnyugodtam. Ha ujjaival ügyetlenül is kotorászott a gép körül, a rámmordulása egészen magabiztosnak tűnt Pedig — lehet, hogy rémlátás volt, de — mintha a középső ujját már-már a darálógép felső, éhesen nyitott szájában jól látszó fogaskerekek, spirálcsavarok — a jó ég tudja, mi volt ott benn — között láttam volna Szisszent is egyet az én szakértőtársam, — de nem történt semmi. Lassan forgattam a hajtókart. Fáradt voltam. Gondolataim is elkalandoztak. Arra gondoltam, hogy lehet, hogy pár hét-hónap múlva már jómódú hentes és mészáros leszek. Odakint sorban állnak a vevők. Már csak a segédeink szolgálnak ki. Mi csak a dagadó bankjegykötegeket számoljuk Pityke úrral. Aztán — hirtelenül — a legmagasabb egekből a legmélyebb poklokra szállottam alá. A darálógép mintha szokatlanul nagyot nyelt volna Szinte zökkent egyet az egész alkotmány. Megmerevedett kezem alatt a hajtókar. Pityke úr is megmerevedett. Újabb zsíros káromkodás röppent el szivarvége tövéből. Jobbkezét az arca elé tartotta, ujjait kimeresztette. Borzalmas látvány tárult a szemem elé! Éreztem, hogy halottsápadt leszek, — minden vér kifutott a fejemből. Szemeim kidülledve meredtek kezére. Az elém tartott, hústól mocskos kézen már csak négy ujj ágaskodott. A középső ujj helyén rövidke csonk volt A csonk vége sárgás volt nem vérzett — Ejnye, no, az istállóját neki! — dühöngött Pityke úr. — Ez sem esett még meg velem. A fene ezt a piszkos, gyilkos húsdarálót Biztos nem európai gyártmány. Forgassa csak óvatosan visszafelé a lendítókart, Tóbiás úr! Az ujjamra még szükségem van... Kővéváltan, lassan forgattam visszafelé a kereket Bugyogott felfelé a félig darált hús. Aztán, ime, feljött egy viaszsárga középső ujj is. Rajta volt a feketés ívű, piszkos köröm is. — Na jó — mondta elégedetten Pityke úr. — Már megijedtem, hogy egészen megdarálódott! Ezzel ügyesen, balkézzel kihalászta a sárga ujjdarabot Óvatosan becsavarta egy darabka letépett csomagolópapírba Csak úgy egy kézzel rásodorta a papírt, behajtotta a végét és zsebretette. Én megbabonázottan meredtem rá. Megőrült ez az ember? Csodák csodájára a jobbkeze ujjcsonkjából még mindig nem szivárgott semmi vér. Azért rábugyolálta a zsebkendőjét Megkövülve néztem mindeme műveleteket. Pityke úr kezdett oly bizonyos lenni cselekedete megfontoltságában, hogy még fölényeskedni is kezdett. — Na Tóbiás úr! — mondta. — Látja hogy milyen szerencséje van magának? Disznó egy szerencséje van, hogy az ujjam épségben előjött a húsdarálóból! Most szépen elgyalogolok a kórházba alig pár sarokra van innen. Ott egy-két ügyes öltéssel vissza fogják varrni az ujjamat a helyére, belül a csontot persze össze fogják ragasztani. Maga csak váljon itt rám az üzletben, úgyis záróra után vagyunk, nem fog jönni senki. (Záróra előtt sem jött vevő.) Még jó, hogy nem jön már vevő — folytatta —, hiszen maga úgysem ért a hentesmesterséghez. Hiszen az imént még az ujjamat is majdnem ledarálta! (Csak „majdnem”?!) Nem volt sem kedvem, sem merszem vitatkozni vele, nyomorult helyzetében. Megmondhattam volna neki, hogy nem nekem kell „érteni” a darálókar tekeréséhez, neki kellett volna értenie a darálómasina etetéséhez! Azt is megmondhattam volna neki, hogy ne reménykedjen, nem fogják az ujját sem visszaragasztani, sem felvarmi. Ott még nem tart az orvostudomány. Bölcsen ráhagytam tehát mindent Közben — éreztem- ~ még a lábam is reszket, a hátamon (Folytatás a köv. oldalon)
