Nyugati Magyarság, 1982 (1. évfolyam, 2-9. szám)
1982-09-01 / 9. szám
1982. szeptember Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 9. oldal MISKA JÁNOS: A magyar népi zene sorsa — Dubrovay Lászlónak — A kozmopolita szellem és a jelen élet sokrétű integrálódása gyökereiben megváltoztatja a magyar falu szerkezetét és társadalmi életét. A régi szokások, normák, dalok, hangszerek átadják helyüket újaknak, idegeneknek. A harmincas évek népi írói, népdalkutatói, szociológusai fájdalommal vették tudomásul, hogy a magyar falu leveti magáról a hagyományosat és ellenkezés nélkül átveszi mindazt, amit a kultúra giccslovagjai a szájába tömnek. Ez a folyamat nem szűnt meg a háború után sem. Az államosított iskolákban a népdalokat kiszorították az idegen mozgalmi dalok. Voltak ugyan néptanítók, mint a mi Dubrovay Lászlónk is, akik szinte fanatikus féltéssel próbálták átmenteni számunkra a népdalokat, amelyektől mi elfordultunk, mint ló a keserű útilapútól. Akkoriban a rabló imperialistákról, az áruló Rajk-Szónyiről, a rettegő kulákokról szóló dalok járták falun és városban egyaránt. Nem megnyugtatóbb a népi zene sorsa napjainkban sem. Bár a Tudományos Akadémia, Bartók és Kodály nyomdokain haladva, igyekszik megmenteni a magyar népdalokat és népszokásokat, a magyarság továbbra is előtérbe helyezi az idegent A hajdani fonókat, kenderdörzsölóket kultúrotthonok váltják fel, a cimbalmot kiszorítja az elektromos gitár, a népi kórusokat a mop-fejű, blue jean-es trubadúrok, s a békés téli estézőket a Bécsból sugárzott televízióműsorok. Veres Péter szomorkásán állapította meg egyik tanulmányában, hogy a magyar nép évszázadokon át nemes muzsikán, népdalon és egyházi énekeken élt manapság viszont rabja lett a triviálisnak és a zenei blöffnek. A megváltozott életforma, amelyet „haladás”nak neveznek, a falu struktúrájának gyökeres felforgatása, az „ingázás” nemhogy segítené a népi kultúra megmaradását, de egyenesen aláássa azt Míg a harmincas évek arató-csépló munkásai, s a távoli WEÖRES SÁNDOR ALTATÓDAL Csíja, csicsíja, rózsa, csicsíja, mályva! Hold-lepte úton, csillag-lepte úton két kutya kullog, köves, széles úton. Csíja, csicsíja, rózsa, csicsíja, mályva! A nagyfülü kutya kérdi: Rózsa-rózsa mit csinál? A nagy orrú kutya kérdi: Mályva-mályva mit csinál? Rózsa-szál, mályva-szál kék gyöngyöt tesz bársony-tokba, addig jó, míg szundikál. Csíja, csicsíja, rózsa, csicsíja, mályva! földekről hazatérő kiszolgált katonák a félkezű hadnagyocskáról, az aranytükrös kávéházakról, a Schneider Fánikról szóló dalaikkal traktálták kedveseiket a mai trubadúrok a nyugati tömegkultúra zenea könnyem” — írja. „Nemcsak a gyermekkor felidézése volt ez, hanem felismerés is: nem egy közönséges parasztnóta ez, hanem valóságos ének, pásztorének...” Sajnos, a magyar nép keserves közte rmékeivel, a beat-dalokkal térnek haza szülőfalujukba Veres Péter nem kis nosztalgiával idézi a debreceni diákok által az ó tiszteletére énekelt „Kiszáradt a tóból mind a sás, mind a víz” című népdalt. „Bizony Isten, kihullott delmeinek és sorsának szinte történelmi hitelességet adó népdalok lassan kiszorulnak még a hajdan nemzetfenntartónak vélt parasztság ismeretköréből is. Megkapó Füry Lajos „Forgószél” című regényének idevágó gondolata. Az amerikai magyar bányász-gettóban született s gyermekfejjel iskolázni hazatért fiatal hős első nagy csalódása az volt, hogy Magyarországon nem talált egyetlen lelket sem, aki ismerte volna azt a szép dalt, amelyet amerikai magyar környezetében, apja és földijei, nagy nekibúsulásuk vagy elérzékenyülésük pillanataiban százszor is ajkukra vettek: „Ha én aztat tudnám, melyik úton mégy el... ” A hajdani nemzetiségi értelmiség, írja Veres Péter, azért fordult a népi kultúrához paraszt-mitizáló igyekezettel, mert az idegen befolyás alá került munkásosztály uralmának veszélyétől akart menekülni. Ma azonban Veres Péter is nehezen találná meg, ha élne, ezt az ősi elemet, mert a magyar paraszt, akit Németh László kisemmizett „nemzetalatti”-nak nevez, elsőnek veti le magáról mindazt, ami hagyományos a zenében és népszokásokban. Mindezt nem hanyagságból, az idegen kultúra tudatos majmolásából teszi, hanem tudatlanságból. Nemrég egybekeltünk Ottawában, földiek, régi és új ismerősök. Éjfél tájban felengedett köztünk a hangulat, szárnyra keltek a régi, elfeledtnek vélt, az ember vérét átjáró népdalok. Ekkor éreztem először, életem delén, e távoli, fagyos városban és honos hontalanságban, a magyar népdal elévülhetetlen varázsát. Szerencsére nem túlkésón, mert erre, Veres Péter szerint, sokaknál még pátriánkban is egy egész életre van szükség. Hungarian Poetry in Canada by János MISKA Part 2 Of the many talented authors writing in Hungarian perhaps Ferenc Fáy is the most exciting poet At 56, Fáy has authored several volumes of outstanding poetry, including The Writing will be Discovered, A Song of Indebtedness, The Lamentations of Jeremiah, Crying for Myself, The Flood, and Petrifaction. (3) He also contributes regularly to leading Hungarian literary periodicals published outside Hungary. Writing in the tradition of the “Occidentalists” (Nyugatosok, Mihály Babits, Dezső Kosztolányi, Árpád Tóth, and Attila József) Fáy occupies the void existing between two worlds: the world of rural existence, experienced in his childhood, and the urban way of life. His wide scope extends from the parched land of Pécel, his hometown near Budapest, to the asphalt-milieu of his acquired home, Toronto. The land and its people constitute the main themes of Fáy’s poems together with a personalized, anthropomorphic God and the image of a subjective universe in the background. But these concepts appear to be only tools wherein Fáy provides the most suitable metaphors through which to project his image of the world onto a canvas larger than life. In the poem Batár bácsi (Uncle Batár), an old man with bearded wheat growing over his eyes rocks the sun on his knees, while the trees sit intent, like amused dogs, in a circle around him. In another poem, Isten (God), the Lord ripens fruit of the field in his huge peasant palms and treads on the earth with unseen footsteps. In the poem Pécel, Fáy-s father sticks the sun to his hat as one would a rose, and cheerful stars shine on his sun-tanned forehead. In his earlier poems Fáy appears to nurture an almost compulsive homesickness for Pécel, a town he describes in his poems as a speck of dust that he was at one time eager to shake off his shoes. His self-inflicted torture is somewhat more comprehensible in the light of his personal tragedy. Here is an educated person who, having given this country thirty of his best years, is compelled still to support a large family by scrubbing the floors of Hungarian churches and prosperous community halls in Ttronto. But the main reason for Fáy’s devotion to his native town Pécel is his awareness of the historical role played by the Hungarian rural society in general. The Hungarian village has been regarded as the source of national consciousness over the centuries. The Magyar language and cultural heritage have managed to survive — in a homogeneous peasant society — the systematic onslaught of Latin, Turkish, German, Russian and other alien influences. The impact of a dynamic népi kultúra (folk culture) has resulted in a national revival through the work of such authors as György Bessenyei, Mihály Csokonai, and Sándor Petőfi or through the work of our contemporaries, Gyula Illyés, László Nagy and Ferenc Juhász, in addition to the influence of such composers as the nationminded Ferenc Erkel, Ferenc Liszt, Béla Bartók and Zoltán Kodály. In this country, the countryside plays a minor part in the development of Canadian identity. This may be attributed to the fact that the relationship to the land tends to be an economic one without much emotional attachment Farming in Canada, unlike that in Hungary, is regarded as only an occupation, rather than a vocation. Occupations as such lack any meaningful permanence as far as social or national continuity is concerned. In Fáy’s poetry the images of Pécel, of Uncle Batár, and of the parched land of the town are regarded as symbols of Hungarian identity, without which no meaningful poetry and, consequently, no worthwhile human existence can be posited. Some of his reviewers note Fáy’s emotional inclinations. The fact is, however, that the Fáy approach is based upon the personification of the universe and — sis Fáy has demonstrated time and again — the most effective way of implementing that technique consists in presenting a subjective world in emotional terms. NOTES (3) Ferenc Fáy, Áradás, “Flood” (Toronto, 1972). Ferenc Fáy, Az írást egyszer megtalálják, “The Writing Will Be Discovered” (Toronto: Magyar Kultúra, 1959). Ferenc Fáy, Jeremiás siralmai, “The Lamentations of Jeremiah” (Toronto: Magyar Helikon, 1956). Ferenc Fáy, Kövület: versek, “Petrification: Poems” (Toronto: Vörösváry Publishing Co., 1977). Dust jacket includes letters by Gy. Határ, P. Ignotus, and Gy. Rónai. Ferenc Fáy, Magamsirató, “Self-pity” (Toronto: Magyar Helikon Társaság, 1967). Ferenc Fáy, Törlesztő ének, “Reducing My Debts with a Song” (Toronto: Magyar Figyelő, 1963). (To be continued) Magyarországon is csak nehezen beszerezhető, új kiadású könyvek érkeztek: SZAKÁCSKÖNYV — Horváth Ilona A PESTI VICC Száz év humorban feldolgozva KÖNYV! Teleforr:* *249-/9031 KÖNYV!. SÁRGA MAGYAR PAPRIKA a régóta ismert termelőtől (szeptembertől szőlő és must is!) FRANK TURKOVICS Glencoe Rd. Westbank Tel.: 768-7474 Calgary-ban állandóan kapható, ill. rendelhető: BALOGH Delicatessen Tel.: 324-4557 Westbrook, Mail
