Nyugati Magyarság, 1982 (1. évfolyam, 2-9. szám)
1982-09-01 / 9. szám
NYUGATI MAGYARSAG The monthly publication of the CORVIN PUBLISHING LTD. I. évfolyam, 9. szám 1982. szeptember KIADÓHIVATAL — EDITORIAL OFFICE: 44 Deerview Way S.E. Calgary, Alberta, CANADA T2J 6K2 Tel: (403) 278-4958 Canada Posies Post____Conodo Third Troi*i*m* class class* PO80 Calgary, Alberta Üdvözöljük a Szabadvilági Magyarok III. Világkongresszusát! sítették: mindenkit, aki ezeken a külföldi magyar értekezleteken részt vett, „fasisztának”, „nyilasnak”, „ellenforradalmárnak” nyilvánítottak, újból igazolva azt a régi, sajnálatos tapasztalatot, amely szerint egy moszkovita kommunistának, úgy látszik, mindenki „fasiszta”, mindenki „ellenforra-A Kanadai Magyarok Szövetsége a torontói (első) és a hágai (második) Világkongresszus szellemében hívja egybe a szabadvilági magyarok harmadik nemzetközi találkozóját. Nagy általánosságban fogalmazva, e fontos Világkongresszusnak kettős célja van: (1) megvitatja a magyar sorskérdéseket és (2) meghatározza az emigráció politikai célkitűzéseit. Hogy mit jelent az „emigráció” szó, hogy mit értünk „magyar emigráció” alatt, — már e szavak is sok vitára adtak okot a múltban is, a jelenben is. Bizonyos hazai sajtóhangok általában igyekeznek a dolgot úgy feltüntetni, hogy lehetőleg széles ösvényt vágjanak az „emigráns” és a „politikai emigráns” fogalma közé. A „politikai emigrációt” elszigetelt, viszonylagosan kislétszámú csoportként igyekeznek bemutatni, amely — létszámánál és potenciáljánál fogva — elenyésző a gazdasági vagy „más okok” miatt kivándorolt magyarság többszázezres soraiban Elgondolkoztató, hogy vajon fennakad-e ezen az önkényes meghatározáson az efajta ködösítést olvasó hazai vagy idekinti olvasó? Vajon gondol-e arra, hogy — egynéhány kalandvágyon kívül, egynéhány nem-politikai bűncselekmény elkövetőjén kívül — mégis, mi késztethette a határon átlépetteket az emigrálásra? Vajon miért is él a Kárpát-medencén kívül oly sok százezernyi magyar? Ha elismerné Magyarország orosz megszállását, ha elismerné az egypártrendszeres diktatúrát, ha tudomásul venné pusztulásnak odavetett erdélyi, felvidéki, délvidéki véreink feláldozását, — akkor aligha élne idekint! Ilyen értelemben véve, úgyszólván az egész magyar emigráció politikai emigrációnak nevezhető, — jobb szóval: nemzeti emigrációnak! Ilyen értelemben véve: kanadai, amerikai, ausztráliai, európai federációink vezetői, emigrációs egyházaink, egyesületeink küldöttei, a Világkongresszuson megjelenő legkiválóbb íróink, költőink, tudósaink, művészeink mind-mind bennünket, az önkéntes számkivetettségben élő magyarokat képviselnek. Igen fontos tárgykörök kerülnek megvitatásra, határozathozatalra. Eldöntendő, hogy mi legyen a szabadvilági magyarok viszonya az óhazai magyarsághoz. Tárgyalandók a magyar kisebbségek jogsérelmei és érdekA SZABAD MAGYAR ÚJSÁGÍRÓK SZÖVETSÉGÉNEK KÖZGYŰLÉSE ELÉ A kelet-európai emigrációk súlyos belső és történelmi nehézségekkel küszködnek. Mégis, legsúlyosabb a magyar emigráció helyzete. Míg a többi emigráció csupán saját otthoni rendszerével áll szemben, addig a magyar nemzeti emigráció ezen túlmenően óhatatlanul szemben áll a győztes nagyhatalmakkal, de a környező államok emigrációival is. Nemzeti emigrációnk helyzetét még az is súlyosbítja, hogy a szocialista országok közül Magyarország „nyitott” a legügyesebben a Nyugat felé, szimpátiát és jóindulatot ébresztve maga iránt, — és megnyerve ezáltal az emigráció bizonyos részét. Az idő sem nekünk kedvez; a kommunista rendszernek jó lehetőségei vannak arra, hogy egyszerűen „kibekkelje” a nemzeti emigrációt, vagyis kivárja annak kiöregedését. Emigrációnknak nincs — nemzeti törekvéseinket tekintve talán nem is lehet — egyetlen megbízható nagyhatalmi szövetségese sem. Történelmünk folyamán még soha nem volt ennyire magára maradt emigrációnk! Keressünk úgy „nagy” szövetségest, hogy hallgatunk az elszakított magyar területekről és csak a kommunista rendszer ellenzékét képviseljük? Legszen-FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Megrendelő szelvény a 12. oldalon tebb nemzeti kötelességünket nem teljesítenénk . . . ! Miben bízunk tulajdonképpen? A Szovjetunió belső összeomlásában? Számunkra az is csak részmegoldás. Hazánk szabaddá válik ugyan, de még mindig csak csonka ország marad. Egy nagy „szövetségesünk” azért mégis van, akiben bízhatunk, akire számíthatunk: Ceausescu! Műit minden élnyomott népet, a román népet is szánjuk, de szívből drukkolunk azért, hogy a sztálinista diktátor rendüleüenül haladjon továbbra is ezen az úton, mert akkor előbb-utóbb „eljátssza” Erdélyt. Van-e hát küldetésünk, létjogosultságunk? Igen, van! Egységes, szívós, következetes munkával el fogjuk érni célunkat. Igazságunk kétségbevonhatatlan, bár, sajnos, nem sok köze van a világpolitikai realitásokhoz. Ne is áltassuk magunkat. A magyar nemzet a történelme során nem külső segítséggel lett naggyá. A Nyugat verejtékünk és vérünk árán kulturálódott és civüizálódott. Nem hálálta meg, ... és ezután sem fogja! Emigrációnknak tudatosan, tervszerűen, csodavárás nélkül, de meg nem szűnő hittel hosszú távra kell berendezkednie! Ez pedig ifjúságunk, gyermekeink nélkül megoldhatatlan. Felbecsülhetetlen értékű ebben a tekintetben a Rákóczi Alapítvány ifjúságpolitikai programja. Igen biztató az MHBK ifjúsággal kapcsolatos tevékenysége. (Folytatás a 7. oldalon) védelme. (Ha a „hivatalos” hazai kormányzat ezzel nem törődik, nyilvánvaló, hogy ez is a „Nyolcadik Törzs” feladatává válik . . .) Tisztább képet akarunk látni abban a tekintetben is, hogy vajon melyek a szabadvilági magyarok feladatai a külpolitikában? Javaslatokra van szükség a magyar emigráció intézményeinek (egyházak, iskolák, cserkészet, kultúra, sajtó, könyvkiadás, szakmai egyesületek, jóléti intézmények, stb.) fejlesztése tekintetében. A Rákóczi Alapítvány szimpóziuma foglalkozni fog a külföldi ifjúság magyarságtudatának megtartásával, stb., stb. A Világkongresszus szervezőinek, levezetőinek nem lesz könnyű dolga, — nemcsak a feladatok, programpontok sokrétűsége, de a résztvevők egymástól eseüegesen eltérő filozófiája miatt is. Az előző Világkongresszusok alapvető politikai tónusát bizonyos hazai bértollnokok leegyszerűdal már”, akinek eltérő véleménye van az időszerűen deklarált „hivatalos” kommunista ideológiától és az orosz nagyhatalmi érdektől. Valljuk be: sokan vannak saját berkeinken belül is, akik csodálatosan hasonlítanak éppen azokra, akiket legnagyobb politikai ellenlábasaikként tartanak nyilván. Idekint még mindig vannak — bár gyérüló számban — olyanok, akik hajlamosak arra, hogy úgyszólván mindenkit „gyanúsnak”, „rózsaszínűnek”, „ultra-liberálisnak”, stb. nyilvánítsanak, akiben van bátorság arra, hogy nyíltan szembeszálljon a zöldinges diktatúrára emlékeztető kijelentésekkel. Szóval: a szélsőjobboldal megint csak hasonló karakterbeli sajátosságokat mutat fel, mint a szélsőbaloldal; — nem először a legújabb kor történelme folyamán. (Folytatás a 8. oldalon) STIRLING GYÖRGY: RABNEMZETEK HETE Huszonhárom esztendővel ezelőtt, 1959 júliusában fogadta el az amerikai kongresszus a 73/212. számú törvényjavaslatot, amely — Eisenhower elnök indítványára — a „Rabnemzetek Heté”-vé nyilvánította július harmadik hetét és az Egyesült Államok mindenkori elnökének feladatává tette, hogy ez alkalomból megemlékezzék a szabadságuktól és függetlenségüktől megfosztott népekről. A „Captive Nations Week” eszméje azokban az években született, amikor a második világháború befejezése után kezdődött expanzív szovjet politika már teljes méreteiben kibontakozott és nem hagyott kétséget senkiben végső célja felől. Ekkorra az Egyesült Államok már elveszítette az atommonopóliumot és nyilvánvaló volt, hogy katonai erő fenyegetésével nem képes megállítani a szovjet terjeszkedést. Eisenhower elnök ekkor határozta el, hogy ha már Amerika nem tud gátat vetni a kisnépek leigázásának, legalább a reményt éleszti bennük, hogy a szabad világ nem feledkezett meg sorsukról és számon tartja őket. Az első években e szellemben fogantak az elnöki proklamációk, de később, ahogy a békés koegzisztencia jelszavával az oroszoknak sikerült félrevezetniök az Egyesült Államokat és a „detente” langyos szellője elaltatta a szabad világ gyanakvását, úgy váltak egyre óvatosabbakká, semmitmondóbbakká a Captive Nations Week proklamációinak mondatai. Az utolsó években Ford és később Carter idején például annyira kerülte a szöveg lényegét, hogy egyetlen szó sem szerepelt abban a leigázott kisnépek sorsáról, vagy éppen a szovjet agressziókról. Az egész nem volt más, mint frázisokkal tűzdelt mellébeszélés. A proklamáció megfogalmazói kínosan ügyeltek arra, nehogy megbántsák Brezsnyev érzékenységét. Az idei Captive Nations Week alkalmából kiadott elnöki nyilatkozat — amelyet angol eredetiben pár héttel ezelőtt első oldalon közölt a Vasárnap — ismét őszinte: nem kertel és számos olyan időszerű utalást tartalmaz, amiért érdemes részletesebben is foglalkozni vele. De a proklamáción túl még azzal a beszéddel is, amit Reagan elnök a Fehér Ház nyári „fogadótermében”, a Rózsakertben rögtönzött a Rabnemzetek Hete kihirdetési ceremóniájára egybegyűlt meghívottak és újságírók előtt, akik közt a rabnépek és a nemzetiségi sajtó néhány képviselője is jelen volt. Az elnök szívélyesen köszöntötte a megjelenteket, majd bevezetőül elmondotta: hat héttel előbb Európában járt és Berlinben látta a kőből s acélból épített szürke, félelmetes falat, amely az elnyomásra és a rabszolgaságra emlékeztet. Korunk tragédiája — mondotta —, hogy a Baltikumtól Kelet-Európán és Ázsián át Afrikáig és Latin-Amerikáig a mindenütt szabadságukat vesztett népek jelzik a kommunizmus előretörésének útját. Miként a proklamációban, a Rózsakertben elhangzott beszédben is többször hivatkozott az elnök a lengyelországi eseményekre, a lengyel nép megpróbáltatásaira. Legjobban mutatja a marxi-lenini rendszer csődjét az a tény — mondotta —, hogy harmincöt év után csak a katonai kormány tudott úrrá lenni a helyzeten, és hogy a kommunisták harmincöt évvel hatalomrakerülésük után sem mernek nyílt, szabad (Folytatás az S. oldalon)