Nyírvidék - Szabolcsi Hirlap, 1940 (8. évfolyam, 275-298. szám)

1940-12-24 / 294. szám

VIRÁGH REZSŐ ÍRJA: KARÁCSONYI ÉNEK A betlehemi éjjel mér ott kocogott a falu alatt. Sietve jön, mert (fenn a kápolnában azóta összegyűlt «z áhítatos falu s a gyermek gömbölyű szemmel kutatja az angyaljárt eget. A kápolnából zsolozsma halkai, végig síklik a höcsillagokon, körül öleli az útszéli feszületet. Művészin faragott k©krisztus ifiügg rajta. Száraz, havas .virágcsokrot rezget láíbáinál a fuvallat. Félénken jut idáig a hang, ahogy a kunyhók szoktak panaszkodni. Á ísoltánhang lehajlik a kőisten füléhez, glóriát fon aszott homloka köré. Az ember megmozdul, az Istenben lelket rimánkodik a kőbe. Hisz karácsonyeste van, .ajándékozás éjszakája, mikor zsoltárhangok verdesik az eget és örömfák gyúlnak mindenfelé. Egyszerre szomjas vágy két a kőszívben azután, a rég elfelejtett emberi sors után. Mert ez a nap a® ö ünnepe! Ügy érzi, jó volt ezért élni, érdemes volt születni, gyönyör volt meghalni. Szolid mosoly játszik az ajkán, amint karja megrándul a kereszten, sebet szakít a két tenyerén s otthagyja a szeget. Valami megmaradt derekán abból, amit elkockázott' a világ, azt most dideregve wéllára hiúzza, s végig tántorog az úton. — Szeretnek, szerebnek! — újjong és meleg szerelemre gyullad azok iránt, akikért szenvedett. Botladozvi siet fel a lépcsőn és belép a kórustól zengő templomba. Ünnepi fény, mi mellé lángot gyújt a megszentelt áhítat. Itt-ott szentek aranyba foglalt képei. Az Ür széttekint az ünnep varázsától pirosra gyúlt arcokon. Szeretné magához magához ölelni valamennyit, de csak lázas kiáltás hagyja el az ajkát: — Béke! Béke! Világszabadítás! — •s két látó emberi szemét aranykönny futja be. Mert ime, bevált a második zálog, amit nem is ígért. A templom botránkozva morduk az iinnepronjtóra. — Menjen másfelé! Ne rángasson te mást lábánál fogva a mennyből! — Menjen, a paphoz! — súgja egy ártatlan lélek. !Az Ür riadt várakozással keresne leiismerést az arcokon. Hisz két ezred óta szívbe, szembe bele van vésve a képe, s most mégsem hiszik, hogy ő az, akit vártak. A templomban csend lesz. Az ostyát most csillogtatják a gyertyák bágyadt világában. Körül alázatos homlokok koppannak a kövön. A szenvedő istenszemből kiperdül egy könnycsepp s kitámolyog az egyházból. Valami kegyes ember utána lép s iemutat a faluiba. — Ott lakik a pap! Soktornyú nagyképűsködő épületeit húzott ide a szeretet, meg szegr g-el díszített kaput... Ketten ülnek a szobában, amikor belép, a vén pap, meg valami meredtszemü diákónus féle. A Mester szelíd mosolylyal megy feléjük. — Világszabadítás, mi beteljesedett! Vagyok, aki vagyok, Ég az égben, világ a világban! Ezentúl veletek leszek örökké és tó, akik hirdettek, imádtok, lássátok meg az örök békét, örüljetek! — Miket beszél? — botránkozik meg a pap. — Ja persze!... Itt van valami alamizsna, fogja! A szelíd Krisztus reménykedve mosolyog. Századok lettek semmivé azóta, nem emlékezhet mindenki ráSzép karácsonyeste Szép karácsony este, szállj le a világra, Szegényes kunyhókra, jényes palotákra! Legyen ma békesség az egész világon, Az élet terhe ma senkinek se fájjon! Gazdag a szegénnyel ossza meg kenyerét, Legyen ma boldogság a földön szerteszét. Puha meleg otthont találjon az árva, A jövevény sehol ne legyen kizárva! Mennyei fényesség hirdesse az égen S zúgja az emberek szomorú szívében, Hogy megjött immár az idők teljessége, S a borongós sötét éjszakának vége. Szép karácsony este, szállj le a világra! Szállj le a mi drága, szép magyar hazánkra! És hogy legyen benne boldog ünneplésünk, Jövel áldott Jézus, légy a mi vendégünk! Vencsellő OROSZ TAMÁS ja. De talán így...! Kinyújtja kezét. A két ember irtózva nézi a megváltás eme zálogát. Hosszú, döbbent csend vain, de utoljára is a vén papból kifakad a keserűség. Szemrehányással szól: — Miért kellett ezt a születés-komédiát végig játszani, éppen ma, a béke naipján? Látja... — veti szemére. — Mosít egy olyan nimbuszt tett tönkre, aminek milliárd rabszolgái voltak. És mivé válik a kétezredes munkánk? ... Kemény léptekkel méregeti a szobát, azután újra kicsattan: — Tessék! Most csináljunk, ha úgy tetszik, útijelzőket a keresztekből, hányjuk számiét re a lerombolt templomok drágaságait, csak azért, mert újból születni akar, meg szenvedni! Nem érti, mi lesz itt akkor? ... Fel kell fordítani a világ gyökeres rendjét. Erek maradnak kenyér nélkül, akik mind etbből táplálkoztak, más ezrek, akik oda törekedtek, remlény nélkül... S ezt nevezi maga szeretetnek? Van püspök, aki átadná trónját, csak hagyjon mindent a régiben. A szelíd fej szomorúan tagadja a szót. — No és világ lelki urának lenni, kormányozni vagy még azt sem! Csak üínii és élni... ? Eh, bolondság! Szenvedés, kigúnyoltatás magam sem sejtem, miért! Két ezred dolgozott azon, hogy Istent adjon pórnak, nemesnek egyaránt. Filozófia, metafizika, mind meginduljon alapjában? Két ezred nagy gondolkodóit csak ügy kitöriiljük a történelemből? ... Nem lehet! lássa be, hogy magának vissza kell menni arra a krisztusfára, odaszegezve bevárni a végítéletet, mosolyogva fogadni a bókokat, helyeselni a világ rendjét. Boldogítani jöttem! — dacoskodik az istenember. Csapzott, hótól csepegő haja repked, mint a felriasztott madár. — Megnyergelni a világot! Nemsokkal igazabb így, hogy a föld nem sejti valódi arcát? Menjen csak viszsza, minek ide világüdvözítés? De mit is szól ehhez a presbitérium? Ha ők nem bánják, ám legyen! Szülessen újból és faragjon más világot. A Mester sóhajtva vonja meztelen testére remegő rongyait. — Én küldve lettem, megyek az után, aki akar akarni. — Szörnyűség! — dühöng a pap. — Hát lángba gyújtaná a világot. A meredtszemű diákonus elmegy felverni az esküdt-tnépet, a Mester mögött becsattan az ajtó. A téli este didergésre rángatja minden ízét. A szürke égből puha vigasztalást hoz a lehulló hó. Odább valami kúria-féle sárga világot hint a hóra. Reszkettve csillog ott, mintha aranykrajcárt hintettek Volna rá. A Mester betekint az üvegen. Csillogó szeretet-fa áll a sarokban. Énekelnek a ma születdtt Krisztusnak. A kivert, megkorbácsolt isit anszív megmozdul. — Áldott a ház, ahol szeretettel fogadják a vándort. — Mi? — mereszt nagy szemeket az úr belülről. — Menjen dolgára, kaphat máshol valamit. — Én? ... Hisz minden az enyém, sorsok, mik vannak, világok, mik nincsenek, de bennem élnek, születnek, pusztulnak. Báránykodni jöttem, egyen,est a keresztről. — Mi? ... Maga ezzel a tövissel

1 a fejtén csak nem Istent akar játszani? Az ilyen bolondságok rég meghaltak már. örült! Menjen a dolgára, mert kidobatom! A gyermek felsír a karácsonyfa alatt. Hánman is vigasztalják. — Hisz a Krisztus nem ilyen, hanem csillogó, fénykoronás, mint a szentképeken. A Mester összébb .vonja vállán rongyait. Hideg a szent este, ártatlan hit él mindenben az után, aki ma született. De aki ma szállt le a keresztről, hiába keresi magát ebben a hitben. Nincs se szolgában, se úriban. Lassú, ingatag léptekkel megy neki az életnek. Már akkor a falu közepén hangok kelnek, itt-ott az ajtókat is kicsapja egy-egy vad kéz. A piacom rakásra gyűl a nép Messiást kergetni. Az Ür a csillagokat vigyázza sorba, azután a földet kutatja. Rettenetes csendesség remeg felette. Az Istenember felveti tövissel glór.iázott fejét. Hatalmas hang kél keletről, dörgő „quo vadis", amint lépteit a megtagadott keresztnek irányítja. — Arra még hallgat az istentagadó világ. Ám a kereszt előtt a kövön már ül valaki. Csapzott hajú, merengő ember, bámulja a keresztet s hogy közelebb ér a Mester, rákiált: — Maga falubeli! Nem látta, hová lett a Krisztus erről a kőről? Az Ür szeliden mosolyog. — Elment, leszállt, hogy akik igazán várják, ünnepet üljenek. Szeretetet áhított. — Ne beszíj en,! — rőkönyödik meg a másik. Aztán a felismerés beragyogja az arcát. — Mester! Az én két kezemmel faragott élő kőcsoda! Az Ür áldva simítja végig sebes kezével a művész homlokát. — Kerestem szeretetét azoktól, akikért oda kerültem. Világnyomorúságböl felmagasztalást, állatból újra embert akartam gyúrni. iBenn a faluiban ismét lármázik a nép. Valami demagóg sejteti ott magát, aki most esküszik ő ellene. — Kivertek, — folytatja a megkezdett beszédet. — S te nem dobsz rám követ? A művész megfogja az istenkezet, mintha nem hinné, hogy meleg. Pedig lázasan zajong abban az élét. — Szíved van a szívemből, vagy énbennem van belőled egy darab. Egy biztos: Krisztust sohasem faragok többé. Megnémult hozzá a vésőm ... — Vár j, egyet még... A hó világánál ünnepi tömeg kanyarodik elő. Észreveszik a művészszel alkudó urat. Az istenikergető nép dühösen taszigálja egymást. Az Ür irtózva ragadja meg a művész kezét: — Szegezz vissza a fára, mielőtt újra vétkeznék. Elég volt! Legyen ez a második kálivá riám utolsó stációja. — De Uram! Végezetlen még dolgod! — Csitt! — A szelíd Krisztus-arc lehajlik a fára, a művész kalapácsa lecsap a szegre. A (Krisztus-képen kőbe merevedik a mosoly. A művész sóhajtva veti el kezéből a megszentelt ütleget. A Megváltó arcán meg mégegyszer felragyog egy halvány fény s kihullik szeméből a szeretetnek két igazgyöngye s ráperdül a művész fejére. A benne küzdő isteni szikra utolsó lángolása ez s győzelme az ember ifelett. Az apostolok lankadatlan hite úgy sarjad, mint a tavasz első bimbaja. A lázas tömeg rohanva Jön, körülíhömpölygli a feszületet. — Hová lett?! — ragadják durván vállon a művészt. Nem kell pedig őt keresni. Ali, két fejjel magasabb mindeniknél, szelíd kőarccal mosolyog, hogy a tömeg megenyhül, mint a könyörgő pogányábrázat. 'A templomban meghúzzák a harangokat. Hogyne, hisz dupla az ünnep. Karácsony van, béke öröm-estéje, mikor az ember kibékül az Istenei. Csak a feszület alatt áll rir adttam összebújva a megrökönyödött tömeg. Keresik az életet, rimánkodnak egy pillantásért a kőhöz. De az nem mozdtul. Csak a művész emeli magasra a kalapácsát, mintha a megbomlott világ fejéhez akarná sújtani, hogy így egyszerre kipattanjon belőle a megszentelt hit csirája ... Erdély néprajzi térképe Kárpátalja térképe Shell uj autó térkép KAPHATÓ: JÓBA papirüzletében