Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 145-295. szám)

1931-09-13 / 206. szám

1931. s«plM»b»r 13. mm A harminckettes ház REGÉNY. Irta: TartalFyné Stima Ilona. 34 — Köszönöm- köszönöm édes Boriska... £ lehajolt, száját a kis párnán nyugvó ujjak­hoz érintette. Az asszony arcán valami sápadt mosoly-, féle vergődött- A mély, sötét foltok a szeme alatt ijesztő formát öltöttek­Hozták a hordágyat és ráfektették a be-* tegei. Egy félóra múlva már nyitva volt a? asszony melle. A professzor sovány arca meg sem moz-i dult, némán és gyorsan cselekedett- A véM telenitett seb mélyén tisztán látszott a go­lyó utja. Az asszisztens égő pillantása rátapadt a, professzor kezére. Nem érezte önmagát- Tiszn ta akarat volt minden feszült idege. Rohanó i áradással működött benne az élet, melynek 1, elevenségét a professzor kezére irányította,, hogy a kézen s az acélok tiszta fényén áM az asszony testébe vetítse. A golyót a röiíígen-kép pontosan meg-i mutatta. Á negyedik bordát súrolta, lehor-j­zsolt belőle egy szilánkot s meggyöngült; erővel fúródott tovább a szív fölött. A szív ott dobogott vékon y izom rétegek, hártyák) mögött a bordák rejtekében- Látszott, amint egyforma ütemben mozdul. Egy finom csiepsszel a professzor ki­vette a goiyót. Lőrincz már várta a professzort, aggo-f dalmas arca bízón fordult felé- ; — A műtét sikerült kérem — mondta koH molyan és mégis nagyon könnyedén a pro-! fesszor­Lőrincz hálásan fogadta a kijelentést* Könnyek gyűrődtek a szemében. — Remélhetőleg nem áll be semmi kom-* plikáeió — mondta tovább a professzor. A férj most már nem értett semmi mást a beszédből, csak, hogy: sikerült« és »kom~ plikáció.« Zavarodott összevisszaságban zsongott benne ez a két szó- Megvigasztaltál és kétségbeejtette egyszerre. Meggörnvesz­tette és súlyokat rakott az agyvelejére. J^ szíve a torkáig dobbant s egy lángfolyam hömpölygött ereiben. Futott föl a tarkóján, rohant az agyba, beléömlött az arcába s fé­nyes izzadságkoszorút teremtett a homlok kára­Milyen szegényen, zsibbadtan állt s mintt-, ha nem ő lett volna. Idegennek, roskadozó) koldusnak érezte magát. A folyosókon ko­pogtak, a lépcsőn futott valaki, egy vidám hang verődött hozzá s egy ápolónő sietetj( el mellette. A kezét még mindéig úgy tar-* totta, ahogy a professzor megszorította s, elengedte. És állt és nézett maga elé üresen r a tegnap mérhetetlen távolságban volt tő-i le... egy gyerek... igen .. az ő saját gyerekei ott feküdt az ágyacskájában- s játszott kis; ujjacskáival- az anyja... azaz a felesége.j ült az ablaknál. Varrt valamit... A haján ott égett a nap- Künn borzongva álltak a fák' az ablakhoz közel látszottak, pedig az utca; másik oldalán voltak- Az első hic'«eg szél tép­deste fonnyadt lombjukat. Ma nincs ősz,' nincs szél, nincs fa és égbolt... semmi sinc£, csak lépések hullanak a szívére és semmit sem lát - csak a lépcső karfáját — — hosszan elnyúlik fölötte... s hogy a folyosó kőkockái hogv ugrálnak előtte színesen-? Talán az előbb volt itt egy ember, mondott valamit és elsuhogott. Fehér kabátja volt és fekete haja... Ennek valami köze van őhozzá, aki itt áll és néz a semmibe. Valamit tett neki; amiért köszönet jár. A professzor... igen, prov J fesszor... ! Újra egy fehér kabát derengett elé: — Elek­Igen- Ö volt- Ismerős. Jól esett... hogy, jött Vidovich. — Beszéltél a professzorral? Sikerült, tu­dod? — Ah-, oh... nyögte Lőrincz- Véletlerf volt- véletlen lehetett. , véletlen szerencsét­lenség... minek is tartottam ott... az éjjeli­szekrényben... < — Véletlen... — mondta utána Vidovich is és megszorította Lőrincz kezét- Mj|yen fur­csák voltak most ezek a kézfogások Valami súly zuhant belőlük a mellére s érezte foly­ton, hogy a kezét fogták's a belőjük zuhanó súly mindég nehezebb lett. Gépiesen ment le % lépcsőn. Nem tudta, hogymiért, hova s hogy miért nem maradt még itt. Csak ment. Már többet úgy serrf tudhat meg- Valahol kell lennie... miért is kell—? A kicsike... mi is van vele...? A nagy­anyja... igen, az ott van... vele... 23. Vidovich a szobájába ment­Pihennie kellett- Ugy érezte, hogy min­den idegszálát, lényének minden energiáját fölhasználta, mig az operáció tartott- Látta az asszony szíve mozdulását, azét az asszo­nyét, akit oly mélyen szeretett. És aki meg akart halni íná'ért. Milyen groteszk formák közé készteti az embert az élet: egy asszony, akit három férfi szeret-.. Az egyiket ő nem szereti szerelem­mel, csak barátsággal s hozzá megy felesé^ gül; a másik szerelmét nem tartja illendői­nek, mert nem érez benne semmi célt, még csak nem is küzd efllene és alig veszi tudomár sul; a harmadikért, aki hűtlen volt: megöli magát. Logika nélkül való képződések az érzés világában. Most a kis párnát látta meg, amit néki adott az asszony. Volt gondja rá, ideküldte. Ezzel támasztották fel a karját, mert a fáj­dalom a karra is kisugárzott. Ledült a fehér ágyra. Hosszan nézte a iiimzés színes mintáját, s szinte látta a rózsa-' szín ujjakat, amint fölötte elhullámzanak könnyedén s a kis tű villanva öltöget- A színek formás rendszerben egymáshoz si­mulnak és selyem fodrok hullámozzák körül az egeszet- Az illata is olyan, mint annak a kéznek illata. Hosszasan beszívja az illatot és behunyja a szemét... ...Az asszony szívét látja, ahogy dobogj és semmi más nem takarja, csak egy vékony fehér hártya, melyen át kékesen piroslik. .' ideroda lendül a szív és suttogó hang lobban belőle... Most kinyílik a szív és vércsóppeket hul­lat- tovább folytatja lendülő munkáját, mig benne egy férfi képe izzik fehér világosság-' ban- A férfi mosolyog és boldogan behunyja a szemét- Jóf érzi magát az asszony szívében, majd meg is szólal: — Én laktam itt a kezdet-kezdetétől sí most ismét elfoglalom helyemet. Pompás kis telefonkészülék van a szív­ben, a huzalok hajszálnál is vékonyabbak; ragyognak és remegve viszik föl a hangot az agyvelőbe. Az agyvelő friss és rugalmas; szövete tele van az emlékezés árkaival s ezeknek mélyén is mindenütt a férfi képe vonaglik elfeledten, most ébredezve- Uj és friss árkocskákban egy másik férfi — a férj, — szomorú arca vergődik elevenen s a kis szőke baba rimánkodva nyújtja apró kezecs­kéit. Egy helyen az öregasszony arca köny­nyező szemekkel s mellette ő maga, Vido­vien, arcán egy gúnyos mosol}' fájdalmas torzulása s ujjaival egy patkányra mutat- A patkány a hátán fekszik, mind a négv lába megmerevülve fölfelé áll, üveges apró sze­mei kidüllednek s szájából csurog a vér. A legfőbb helyen pedig ott trónol az ön­tudat. Lábai előtt alázkodva hever minden érzés. A kis telefonhuzal a szívből idáig ér. Az öntudat visszatelefonál: Ön régen elhagyta s helyét s azóta azt más töltötte be. Menjen ki onnan azon-' nal! A parancs erős volt és határozott, de a; ragyogó kép a szívben meg sem mozdult^ — Ha más töltötte volna be helyemet,', hogyan térhettem volna ide vissza? Az én helyem itt állt üresen, itt fájt és várakozott azért, hogy méltóságod odafönn nem akarta; tudomásul venni. Persze, önben az impresz­sziók dolgoznak, csak epizódok juthatnak 11 önhöz s a józanság nyújtózkodik mindenen átal. De: ítélőképesség, józanság, törekvés,, a jövő kérdése: idelenn mind megbukik! A szív, melyben lakom, örökre az enyim! Ha az öntudat kivet innen, a szív is megszűnik dobogni. — Miután ön uram, többszöri felszólí­1 tásomra sem volt hajlandó a szívből távozni, hogy ott helyet adjon azoknak, akiket az ön mostani helye illet, kénytelen vagyok önnek hadat üzenni. Csendőreim kezében villog c fegyver s egy intésemre eltüntetik önt * szívből­Vidovich most az asszony kezét látta,, a fehér-rózsaszín ujjak valami fekete tárgyat fontak át... remegtek az ujjak... az egész kéz remegett s Vidovich egy csattanást hallott­és látta az asszony mellét bezárva, a szív' táján kis véres, kerek nyílással- Behunyt szemmel feküdt az asszony és pihegett a melle- Élt. A szíve tovább dobogott. ? Kopogtattak az asszisztens ajtaján. Felriadt. Széjjelnézett... A kis párnára esett pillantása- lám, elaludt s keze a kis párnán-. Tisztán érezte most az álomképek való­1 ságát... Az asszony ujjain át a párna himzé^ sébe szövődtek s ott élnek a gondolatai, me-t Iyek az örök rezgés törvényénél fogva az idegszálakon átvezetődve, ahimzés szálain át sugározódtak a himzés szövetébe. A rez­gés most átvetítődött a fiatal orvos pórusain át idegszálaiba, onnan az agyba s az örök) rezgés törvényeinél fogva ebből szövődtek a zavaros álom képei... Alig birt magához térni kábultságábóR Az ajtón újra kopogtak. ( — Ki az?! — A hármas számú különszobás nagyon rosszul van! Eszméletlen... Most ráemlékezett mindenre. Rohant a lépcsőn a hármas szoba felé­Egyszerre ott állt- S az ápolónők, kettem hárman is talán­— Menjenek kérem! Ön pedig siessen Edelényi professzor úrért — szólt egynek kör" ziilük s azok elmentek­Az asszony tágult orrlyukakkal lélek­zett, hörgött s verejték lepte el a homlokát­Most különös érzés lepte meg- A ha^ dokló asszony keze az ő kezét fogja... Enyém- enyém ő utolsó pillanataid ban... az én lelkem issza fel vergődéseit, mo2fc dulatait— én... csak én... vagyok vele... Nézte az asszonyt. Nem érzett most fáj­1 dalinat, kétségbeesést, csak valami nagyösz­szetartozást a haldokló asszonnyal... — Enyém— enyém... — gondolta egyre s szinte kegyetlen nyugalommal hajolt a szenvedő fölé A nagy, lázasan elvihar-; zott akarás és kétségbeesés döbbenetét ki­élte ott fönn a műtőben, most megfojtva he­vertek dult érzései valahol, csak hallgattak és elsúlyosodtak a lelkében. Összeomlott minden. Volt — nincs! Átlendült a térben s visszazuhant égy élet- A szerelem, a vágy, a titkok £>ábele- im összeomlott. Az asszony ránézett. Öntudatrfény lobbant a szemében. 1 Megismerte őt­— Doktorkánk— drága jó doktorkánk... ne hagyjon meghalni.. — Most érzem— hogy senkit... senkit seiqi szeretek... csak őt... a kicsikét... a... gyerme-i kemet... — És- őt. - Eleket... — És magát-., a maga áldott kezét.-J mellyel az én kezemet fogja­— Az életét— a halálét. — Győzze le- győzze le... suttogta q a szeme bezárult. Egy pillanatra fölemelke­dett a párnáról, a szemei kimeredtek üre­gükből, az arca izzó-vörös lett s aztán össze­omlott minden tagja­Más lett. Egészen más. \ keze verei^ékes volt s hidegülő- •: Vidovich nézte a nyugodt, sápadt arcot Az előbb még ember volt: szenvedett-, ; Most: anyag, tárgy... emlék. Halott- f (Folyt, köv.)

Next

/
Thumbnails
Contents