Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 145-295. szám)

1931-08-15 / 184. szám

1931. augusztus /5. JWVÍKYIDÉK. 11 A harminckettes ház REGÉNY. Irta: Tartallyné Stima Ilona. 30 Nem tudott az Istenhez elérni, úgy jött ki a templomból, ahogy bement- Csupán egy pár képpel nehezült a lelke. A fehérhom, Ioku pap és a fehérruhás asszony. Ezek képe társult a többihez, a többi forrongó, és' dult képhez, melyek felmerültek és visszabuktak; beszéltek, gúnyolódtak; rémitették s átszúrták a szívét. 1 Nagyon fáradtan ért haza. * A gyermek aludt csöndesen. , Kis keze az ágy szélén pihent. Letérdepelt a kis ágy mellé és ajakát a rózsaszín ujjacskákra zárta. Behunyt szemmel, gyöngén. Az érijjtés édes, hűvös ízét s a kis kéz illatát minden idegében érezte. Megfürdette lelkét az ártatlan csókbanSokkal nyugodtabb lett. . j — Őrültség az egész. Nem akarok vele; törődni! — gondolta - akárkié volt a profiig ^z illat és a hang. És nem törődöm többé az órával. Megállítom. A némasága nem fog, zavarni. i i Ha ő volt, akkor sem törődöm vele! Nem! ) És mégegyszer odalépett az alvó gyermek mellé. Az angyalarc mosolygását a lelkébe teregette. 1 Délben, ahogy jött az ura. nagy szere1 tettel fogadta. 'Egészen szokatlan melegséggé

1- . ' És érezte, hogy őszinte érzés ez a mélegseg. ! Ebédnél beszélgettek. Boriska elmondta, hogy Kotsisék milyen .szerencsések, a külföld érdeklődik az operett iránt s hogy reggel a templomban volt. Azután, hogy a kicsike egész délelőtt aludt s egy nap alatt hét dekát hízott. Vidovichról is beszéltek. Régen nem volt itt. ^ i — Valami nagyszerű társaságot talált. Nők, tudod szívem, nők kerültek elébe. Jók, rosszak, de nők! — mondta Lőrincz — nem töltheti az életét hiába való epekedésben. És mosolyogva nézett a felesége arcába. Az asszony visszamosolvgott,: — Mire gondolsz? — Judod te! »A Nagyságos Boriska« tudja! — mondta Vidovich modorát s hangját utánozva. — Soha sem hittem volna — kacagott Boriska vidáman — hogy te megláttad a Vidovich... hogyis mondjam... — Hogy is mondjam., inkább ne mondd! Te nem is tudtad, hogy tudom! Te kis ártatlan, te kis nagyságos Boriska«. Vidovich is azt hitte. Milyen naivak az emberek! Persze, megtévesztette őt, hogy én annyira bízom benned. De a te lelked nem játékos lélek, te szeretsz engem és a Kicsikét, te nem vagy ingadozó asszony. Amit érzel, azt bizonyosan érzed! Egészen könnyedén mondta. A Boriska lelkét felkorbácsolták a szavak. ' — Ha tudna mindent — .gondolta — öszszetörnének benne ezek a szép sima szavak, ez a nagy, nyugodt boldogság. Micsoda zuhanás volna, milyen nagy égő tűz ebben a férfi-lélekbenNem is szabad neki megtudnia semmitSoha! | (Folyt, köv.) 19. A szokott két leány ott ült vele a kávéházban. Semmit sem adott nekik, néha kifikifizette az uzsonnájukat s nyers, gúnyos szavakat mondott, ha kedve telt benneAz egyik a szemébe nevetett; olyankor a másik, a kis szőke, érzelmes volt s köny-( nyezni is szokott, ha Vidovich megbántotta. Most nagy füstöket fujt s már vagy tiz perce ült szátíanul. — Babuka! — mondta a barna a kis

; szőkének — oly unalmas ma a doktor, mint egy két esztendős toalett- Jöhetnének már a többiek. Még csak nem is gorombáskodik. { — Valami történt vele — mondta Babuka szelíden s a doktorra pillantott. í — Biztosan egy nő után törtet — gúnyoskodott a barna — akit nehéz megfőzni. — A doktor?! — csodálkozott a szőke s egészen elámuló arckifejezése volt— Azt hiszed, hogy ő fából van? Öís* várja a saját esetét« De lehet, hogy volt is, vagy most van készülőben. — Azzal nem fog gorombáskodni —> mondta a kis szőke szomorúan— Dehogy! Arról azt fogja hinni, hogy szent, pedig az is olyan, mint más. A dok-tor azon ábrándozik, hogy ha több pénz^ vofna, akkor... — Ostobák vagytok... — mondta Vidovich egész csendesen, de a hang dultsága, és a szeme villanása egy kiáltásnál is erősebbé tette a szavakat. A barna cigarettázott és felé fújta a füstöt, a kis szőke megszeppent. Belehaiolt egy újságba, mely előtte volt. — Nem kell azért megenni minket,; doktor ur! — mondta a barna — csak már jönnének a többiek! c — Én megyek és küldöm őket, —í mondta nyersen Vidovich s a pincért szólította, hojgy fizessen. __ '< A szőke szemrehányóan mondta a másiknak: i { ' ' — Látod, elmegy. Megharagudott— Nem bánom, — mondta a barna dacosan. — Igaz, a Babuka szerelmes a doktorba, azért nem bántja, ha csonkát törné is. — Én? — Jól van, de azért teteiondoi mindég a többieknek, hogy semmit sem érnek a Vidovich nélkül. — Az erejét mondom, Babukám Ha | egyszer — mondjuk — verekedni kellenevagy- 1 • — Hát nem igazam volt, hojyy ostobák; j vagytok?! Miket beszéltek! — Ma ebben merül ki a doktor mindért szellemessége, hogy a mi ostobaságunkat veszi észre. Hála Istennek! Jönnek márjött az egész társasig. Hangos fiuk,; nagy-kedvüek- A leányok élénken fogadták őket s ugy igazodtak, hogy elkerüljenek Vidovich mellől. — Harap — súgta nevetve a barna — a többieknek s fejével Vidovich felé intett. Babuka kacagott. i i Várta, hogy Vidovich is nevetni fogDe Vidovich nem is hallotta. , A szomszéd asztalnál két idegen beszélgetett. Egy szóra felfigyelt Vidovich: — Az órát megtaláltam, tudom, hogy hol van, de nekem most már nem is az óra a fontos... ( Ennyit hallott. Oly halkan beszélgettek, hogy nem értett meg egyebet. Csak szófoszlányok értek hozzá- ( Az órát- i Hátha arról az óráról van szó? Eszébe jutott: az asszony és az óraEgy hónapja, hogy nem látta őketFelejtett. És ez a szó elég volt, hogy teljes, frisséséggel maga előtt lássa. I, Hogy lássa a tavaszban. Ahogy egy^ szer a Liget felé sétáltak Mintha az egész tavaszt az ő lányságá hordozná — 1 Látta diadalmas-sápadt arcát, mikor asszonyisága gyönyörű Bábelét építette... i Aztán, ahogy- egyszerre összetört. Az emlékek, amelyeket elkergetett, visz-* szatértek s mint a kiéhezett kutyák megrohanták és ki habzsolták a lelke vfriss életét. Vájjon mi van vele...? Az óráját nézte. i t Hat óra. ^ { Még elmehet. Félnyolcra kell a kór

J házban fennie. ^ Sietve ment föl a lépcsőn. v — A nagyságos asszony itthon van — mondta a szolgáló és kinyitotta előtte aá ajtót. f Az asszony az ablaknál ült s valamit kézimunka volt az ölében- Egy bársonypárnán pihentek kis papucsos lábai. — Isten hozta kedves doktorkánk, azt hittük, hogy elment valamerre. PárisbaJ vagy Berlinbe valami messze-csodákat látni. Különben az uram mondta, hogy sokat szórakozik és még többet dolgozik. Mi sem munkát, sem szórakozást nem jelentünkEz a vidám bőbeszédüség egészen meglepte Vidovichot, mert ellentétben volt az árnyékos-szenvedő szemekkel. — Engem is meg akar téveszteni — gondolta — Szórakozás? Munka? — Ja-ja, egészen könnyű esetek, amiről az ura beszélt mondta most már az asszonynak. — Az olyan, mint mikor az ember nagyon fáradt s egy korty langyos vizet iszik valahol, amelytől még jobban ég a torka... A munka? Igaz, az inkább... Az szép. Az a végtelen birodalom, mely pillanatokra Istenné emeli az embert! Milyen engedelmesen odafeküsznek a kés alá s mily véghetetlenül szent történés, mikor az Élet és Halál fut végig egy kéz idegeiben, a szem, a száj s minden izom megfeszül, az öntudatba kapcsolódik és a műtét — kész... Edelényi professzor hűvös, merev olyankor és halovány. Az arcán Krisztus képét érzem. Mindannyiszor megcsodálom őt— De maga, nagyságos kis Boriska, elfárad a kézimunkában. Ilyen későnl Már nem is lát! Most nem is kézimunkáztam. Az ölembe felejtettem. — Aztán mi ez? — Kis gobelin kép. Azaz virág. Kis diványpárnát csináltatok belőle. Pár öltés és készen is van— Nagyon szép. Mennyit csinált ma? Boriska megnyugtatta. Nem értette a ravasz szándékot. — És tegnap? Tegnap? — Tegnap... semmit... igennem voltam itthon. A mamánál voltam. És... — És? Mert mintha láttam volna... Budán? — kérdezte hirtelen a fiatalasszony és nagyon elpirult. Budá n — felelte most már Vidovich határozottan, pedig sehol sem látta. Csak tudni akart mindent. Igen- Ott voltam, Egy jósnőnél voltam. Vidovich érezte, hogy nagyon komolynak kell lennie és meglepődni sem szabad. Mondják, hogy érdekes egy ilyen jósnőnél... — Nemcsak érdekes, de... megdöbbentő igazságokat tud mondani. Mindent elmondott rólam. Ami volt és a mi lesz... — A mi lesz? — Igen. És a kis leányom jövőjéről is akart beszélni ,de nem engedtem. Nem. Azt nem akartam. Nem akarom tudni — hadarta és remegeftt! a szája. — fis magáról mit mondott? — Nem mondhatom meg- Nem jót. Boriska! — kiáltott fel Vidovich |S ahogy kiejtette az asszony nevét, teljes lelkét küldte szeméből az ő szemébe. — Az a jósnő szuggesztív hatással van magára! Most maga azt hiszi, hogy úgy kell történni mindennek, ahogy ő mondta. Ébredjen! Rázza föl magát a gonosz hatás alól! Boriska! Ne higyjen semmit, édes gyermek-asszony, ne higyjen neki! Magában egy művihar tombol, amit érzékeny lelke megindított s most minden apró momentumot tragikusnak érez! Mondjon el mindent az urának és éljen a maga szép életében! Megfogta az asszony kezét és megráztaGyöngéden és mégis erőteljesen, mintha ébresztgetnéDe a szemek fanatikus zavarossága nem tűnt el. , (Folyt köv.) J