Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 1-144. szám)

1931-05-24 / 116. szám

1931. május 24. jsfríryidék. A harminckettes ház REGÉNY. Irta: Tartallyné Stima Hona. 17 Vidovich jött haza­Köszönt s lassan mondott valamit Vaj­dánénak, aztán szótlanul leült, kissé távol 9 családtól. Most olyan fájón érezte, hogy ezek itt egy közös érdek tagjai s hogy ő felesleges itt. Talán zavarja is bizalmas beszélgetésüket Boriska megérezte Vidovich árvaságát s kedveskedőn hárította el­Milyen jó lesz, Vidovich, hogy maga anyuskámmal marad helyettem­— Azt hiszem, nagyon kevés vigasztalás anyuskája számára­— Nem kellesz anyánknak vigasztalás, hiszen nem veszti el Boriskát- A nő sorsa, ami beteljesedik — mondta Lőrincz, szavait egyenesen Vidovich-hoz intézve. A nő sorsa... a nő sorsa... — ismételte Vidovich kétszer is Lőrincz szavait. Mert sablonos volt, most nevetségesnek tünt föl előtte. Hogy Vajda Boriska sorsa is olyan, mint a nőé: a nő sorsa általában! Ez szinte groteszk volt — Vannak egyéni sorsok — mondta han­gosan, de inkább önmagának­Boriska nagyot nevetett: — Persze! Mindenkinek van a női sorsán kívül egyéni sorsa is- Ez természetes. Én azonban nem kívánok valami egészen külö­nös és meglepően egyéni sorsot- Egyszerit boldog asszonyi életet. Nem is provokálok mást az élettől­— Néha az élet provokálja az embert, — mondta Vidovich s látszott, hogy nem tréfál. — Doktor úr! Nem gondolja, hogy ez a furcsa, jóslatízü fejtegetés most nem a mi szánk ízéhez való? Inkább mondja már, mit látott künn. Valami szépet és érzéseinkhez il­lőt. — Szépet? Én? S a maguk érzéseihez illőt? Amit mondunk, az csakis saját érzése­inkhez illő. Én őszinte ember vagyok. Május vége van, a sarkokon és a boltokban piros cseresznyét árulnak. Én ennyit látok most a tavaszból. — Pedig fiatal, többet kellene látnia be­lőle. mint amennyit nyújt. — Vannak emberek, akiknek tavaszát más éli át. — Ö, kedves doktor úr, maga rébuszok­ban beszél, azonkívül mindég ellent mond. — Vitákban érik az igazság. — felelte Vidovich. — Vidovich úrnak ma rossz kedve van, — mondta elnézőleg Vajdáné. — Csodálatosképen, ha velem találkozik, mindég ilyen rossz kedvű a doktor úr. — Mondta Lőrincz. — Igazán kérem, ne haragudjon, ez csak véletlen lehet. — Mondta Vidovich, de ez a mondat is tele volt epével. Most Kotsisné lépett be, karján a kis unokával s egy kezébe fogva a két parányi lábát, előre nyújtotta és selyp hangon di­csekedte: — Nagyapó vette a babának. S áradó örömével mosolygó bámulatra késztette a jelenlevőket. Egyszerre édes, naiv szók lebbentek min­denki szájára, derús, fehér csoda éledt a lelkekben. A pufók arcocska s a nagy sze­mek riadt nézése betöltötte az egész szobát. A pici lábakon két kis horgolt cipő volt, piros, bojttal, mint amilyenek a bazárok ki­rakataiban láthatók. Ezt vette a nagyapó a babának. Ez volt olyan nagy eldicsekedni való esemény a har­minckettes házban és amint látszik, nem is olyan nevetséges, mert mindenki örül, hogy cipője van a babának. Igy lépeget lassan emberré: leveti a pólyát, kap cipőcskét, ru­hát s így veti le tehetetlenségének minden nyűgét, hogy felöltözze az új holmival apró tudományait az életnek. Lőrincz az óráját nézte és sürgős üzleti ügy miatt elköszönt. Kotsisné is ment a kis Amálkával, hogy másoknak is eldicsekedje: mit is vett nagy­apó! Vajdáné, Vidovich és Boriska a szobában maradtak. Valami feszültséget éreztek. Visszatért a régi hangulat, amint a gyermek eltávozott. Az öreg asszony aggódva nézegetett rá­juk. Egy pillanatra a konyhába ment. Boriska felhasználta ezt a pillanatot s g szólt Vidovichnak. — Mondja, miért beszél úgy Lőrincz Elekkel? — Mert gyűlölöm, azért. — Hogy engem boldoggá akar tenni? — Igen. Azért. — S hogy megszabadít a harminckettes házból? — Azért. — S hogy elveszi gyötrő emlékeimet, os­toba reménykedésemet? — Azért... Hogy elveszi magát az életem­ből. Boriska lehajtotta a fejét. Talán ő is gyűlöli Miss Gondéit? Az anyja visszatért a szobába. 10. Csodálatos, hogy a regényhősökkel min­dég történik valami, ami kiragadja őket ba­jaikból és segítségökre siet, hogy fenyegető veszedelmeket elhárítsanak az imádottjuknak életét megmentsék; vagy hirtelen nagy örök­séghez jutnak, amely elveszi gondjukat s megmenti már-már tönkrement boldogságun­kat. Csak vele nem történik semmi Vidovich doktorral. Július 7-ike. És július nyolcadikán lesz Vajda Boris­ka esküvője Lőrincz Elekkel. És ő, Vidovich doktor nem tesz semmit, ődöng tétlenül az utcákon, a klinika folyo­sóin, előadóteremben s kivihetetlen tervek lobbannak agyába- Például az, hogy oda­megy a templomba és megmondja a papnak, hogy Vajda Boriska mást szeret s most ha­zudik. Milyen ámuló arcok merednének reá, Bo­riska sírna s nem merné mondani, hogy: de ő igenis, Lőrincz Eleket szereti, hanem sirna és az öreg édesanyja elájulna és Vidovichot gyűlölve lökdösnék el az oltártól, mintha ördög lenne, aki megrontotta az ünnepet. A fehér ünnepet, a kíváncsiság ízét, a menyasszony szép nyugalmát, a vőlegény boldog arcát s helyette botrány omlana szer­te a szent falak között. S őt meggyűlölné Boriska is. Talán nem is beszélhetne vele többé. Vagy egyszerűen bolondnak hinnék s ki­vezetnék a szent helyről. Csak egyetlen-egyet tehetne, ami meg(­akadályozná az esküvőt... A gyűlölete egy mély forró sóhajtásban kínlódott. Megkellene tennie, hiszen úgy is mind­egy­Még sohasem érezte, hogy ilyen vad el­lenállhatatlansággal, ilyen egész lényében re­megő szent imádással szereti Boriskát. Érte mindenre képes lenne. Képzeletében ott vonaglott vetélytársa.­Igen, megöli őt! A Nemzeti Múzeum előtt megállott-i Bement a kertbe. Képzeletében eltűnt a harminckettes ház s megjelent előtte Vajda Boriska mosolygó fehérségében, ifjúságának sugárzása körül­koszorúzta, mint egy aurolea s a fényesség­ből neki intett és egy mozdulatával elvette szenvedésének rikitó-bünös fájdalmát­E mozdulatban őt szerette a leány. Hátha őt szereti? Hátha lelkének e képe eleven valóság, csak ő nem tud róla? Hiszen a leányoknál a férjhezmenés leg­többnyire existencia kérdése. A menyasszonyi ruhában fehértestú áru­cikkek, hivalkodó árucikkek vannak, míg a selymek alatt a szív valaki másért remeg. Vajda Boriska képzelt fehér mozdulata ellágyulást dobott a szívébe. Nem ölheti meg Lőrinczet. Úgysem vehetné feleségül Vajda Boris­kát­Egy padra ült a Múzeumkertben. Az uta­kon mindenütt gyermekek ugrándoztak, a padokon a kis nevelőnők regényt olvastak elmerülten, melyekben szép szerelmek éltek küzdő életet és diadallal teljesültek való­sággá a betűk rengetegében. Mennyi elme, mely mind benne él ez érzésben s nem unja meg az ember millió nyelvben, millió formá­ban kifejezni. Vidovich huszonnégy éves volt s körü­lötte leányok, fehér arcok, eleven szívek és életvágyak... ő huszonnégy éves volt, de nem látott belőlük semmit, ami ifjúságát figyelmeztet­te volna. ö csak Vajda Boriskát látta fénylő auro­leával és megközelíthetetlen távolságban. Ezalatt a harminckettes ház tovább élte avult, rossz szagú életét. Az udvaron verkli szólt s a félszemű verklis, mialatt valami megszokott egyéni rángatózással forgatta a verkli fogantyúját, fel-felnézett a libegő, ronf­gyos bankók esésére. Elámulva és a közöm­bösségéből kigyúlva kapott egy bankó után. Tizezer korona! Ilyet nem osztogatnak. Ta­lán tévedés... Vajda Boriska nézte, hogy örö­met okozott. Komolyan és szomorúan állt s a saját lelkébe kutatott. Vájjon póz-e a nagy­lelkűsége, vagy valóban jóleső áldozat? Valóban örömet érzett. Igazi nagy örömek pótlására kell az ilyen kis öröm narkotikumnak. Az elmúlt éjszaka nem aludt. Walter Lászlóra gondolt­Nem szerelemmel, hanem emlékezéssel. És valami egész nyugodt megfontolással* Nem tehetett másként, mint ahogyan tett^ Erezte, hogy mily nagyrabecsúli vőlegényét s a hozzátartozását, az állandó közelségét va­lami természetes nyugodtsággal veszi tudo­másul. Néha szinte úgy érzi, hogy Walter jelenlétében is ezt cselekedné. Mégis-mégis: a másiknak lelke árad a lelkében... Ez. amit Lőrincz iránt érez, bizalom csu­pán. Mintha egy kedves tárgyat bizna vala­kire, akiről tudja, hogy megőrzi azt és gon­dozni fogja- A barátság szokott ilyen nagy lenni, telve bizalommal. Tehát barátság?... A barátság sokszor nagyobbértékü a sze­relemnél, mert tartósabb és őszintébb. És Vidovich?... Vidovichtól tanult. Önfegyelmet tanult a Vidovich cinizmusából és egy csomó isme­retre tett szert, amire szüksége lehet az élet­ben. Milyen különös: most olyan szögből né­zi az embereket, hogy mennyire vannak hasz­nára az életben. Mintha ez a néhány embejr érte lenne a világon, hogy bennük mindent átéljen. Szerelmet, barátságot és jövőt. Most a jövőt is bennük látja. A jövőt? Walterben? A' szíve hangosan vert. Igen, most megérezte őt is a jövőben. Pedig Walternek egészen el kell múlni az életéből. S mégis érzi őt, valami bzionytalaa távolságban a mostani életétől, de nem úgy, mintha abból örökre eltűnt volna. E gondo­lata nyugtalan s mikor felbukkan, igyekszik: a tudat alá rejteni s eltüntetni. 1 (Folyt, köv.)

Next

/
Thumbnails
Contents