Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 1-144. szám)

1931-04-19 / 88. szám

1931- áprih's 19. JMyíryidéic A harminckettes ház REGÉNY. 14 Irta: Tartaüyné Stima Ilona. Boriska látva, hogy mennyire figyeli a férfi, most már nagyobb hévvel beszélt. — Majd egyszer maga is megérzi, hogy itt kell lennie, hogy valamiért született. Talán érte... a kicsikéért. Mit gondol Kotsis úr, vannak az életben véletlenek? Nem hiszem. Olyan tökéletes rendszert érzek a nagy természetben, hogy az ember élete is kell, hogy belekapcsolódjék. Talán ez a gyermek viszi majd előre a maga lényét a tökéletesedés útján... Valamiért ő is jött... Kotsis Imre furcsán, gúnyosan nevetett, de sokkal nyugodtabb volt, mint előbb. Látszott, hogy csak azért nevet, mert szégyelné a leánytól elfogadni a megnyugtatást. Szégyelné, hogy neki, aki annyit tud, más mond élet-igazságokat. Hol tanulta? — Tudom mindezt, Kotsis úr, mert nekem is szükségem volt rá. Az élet tanított... A férfi ránézett. — Megérezte a gondolatomat? — Hiszen azért mondom, amit mondok, hogy olyan gondolatokat váltson ki magából, ami célja beszélgetésünknek. Ha nem így volna, hiábavaló lenne minden törekvésem. Nem merném őket visszaküldeni magához. A feleségét a kicsikével. — A férfinek újra egy bőszült villanás lobbant a szemébe. Majd lesütötte szelíden és megadóan azt a két furcsa, örökké új és új kifejezések tolmácsolásában elfáradt szemet. — Én magam megyek értük... Szegénykék!... — Milyen boldog vagyok, Kotsis úr, hogy megértett engem! Szólok Lőrinc főkönyvelőnek, hátha ő tudna valamit tenni a maga érdekében? — Az én érdekemben?... Köszönöm, Boriska kisasszony. Szép, hogy törődik velünk. — Szomszédok vagyunk s ki tudja? Még nekem is lehet szükségem a más bölcsességére. Tudja Kotsis úr, mindég bölcsebbek vagyunk a más dolgaiban. Boriska már ment is. Szemében meleg fény világított, mely belülről támadt érzés folytatása volt. A kis sovány asszony ott szöszmötölt az ajtó előtt. Biztosan hallgatózott. — Nem is olyan rossz fiú ez... higyje el Boriska kisasszony. Inkább szerencsétlen... — Minden jóra fordul — mondta Boriska banálisan, jóformán nem is figyelve szavai nak értelmére. — Mint a mesében... — bólongatott az öregasszony. És kikísérte Boriskát az ajtóig. A Vajdáék konyhájában egész kis családdá melegedtek ezalatt: Vajdáné, Vidovich, meg a két jövevény. A kicsit kibontotta az anyja s lábacskáival boldogan rugaggodalmas-sóhajos hangulatnak, felolvadtak a rossz érzések, gehenizélődtek a nyugalom és tisztaság fészkében. Vidovich dicsérte a kicsike fejlettségét. — Nagyon vigyázok rá mondta suttogó meghatottsággal a fiatal asszony. Az életének jó íze volt e percben. Milyen emberi és természetes, amit tesz és mégis nagyszerű dolog. A királynők is ezt érzik és ugyan így, mint ő most. Boriska megsimogatta a kis gyerek rózsaszínű combját. Most Kotsis Imre lépett be. Szeretettel és alázattal. Más valakivé lett. Kicsit legörnyedt. Talán vállaira lendült a jövő gondja. A Jövőé, ki a pólyából kinyúlt és érthetetlen jeleket írt a levegőbe két apró kezével. 7. Boriska és Vidovjch együtt haladtak a Körút felé. Nagyon lassan mentek, boldog ;tavaszi arccal és élettel tele szemekkel. Nem önmagukról beszélgettek. Kotsisékról és az élet egyéb furcsaságairól, melynek hiába bogozzuk szálait, mind zavarosabb és rejtelmesebb lesz. Kotsis Imrének Lőrincz pénzt adott kölcsön, hogy ruhát vegyen magának. Boriska kérelmére tette. Kotsis megvette a ruhát, felöltözött s most egy előkelő zenekarban kapott helyet. Bizony még egészen kis szerepet, kevés fizetést, de most már benn van s tagja a zeneszövetségnek is. Kis leányának jut új ingecskékre is. Feleségének tejre, hogy a gyermeket jobban táplálhassa... Sőt kilátásuk van, hogy egy lakást kapnak, igaz, aranybérért, (1925) de lelépés nélkül. A nagykörúti üzlet elé értek, ahol Boriska már néhány hete, hogy elfoglalta állását. Lőrincz Armand csemege-üzletében. — Ne menjen még be! Még csak háromnegyed kettő, Még mondjon valamit. — Ugyan mit? — Akármit. A hangját halljam. — Ugyan. Már mondtam, hogy ne beszéljen így velem. Nem szoktam meg magától. S nem is fogom. — Nekem is különös. Csodálom érte magamat. — » És márványhegyeket talicskáz a feje fölé« — nevetett a lány. Vidovich is nevetett. Az expressionista költő egy sora, aki Kassán egy füzetben hét verset adott ki. »Csodálom magamat és márványhegyeket talicskázok a fejem fölé.« Ezt együtt olvasták az elmúlt este. Vidovich úgy érti, hogy a költő oly hatalmasnak tartja költői egyéniségét, mellyel nem csak egy márványszobrot érdemel majd. hanem egy egész márványhegyet. Mégis elköszöntek. Boriska az üzletbe lépett. Vidovich cigarettára gyújtott s elindult a klinika felé. A Boriska kis fülkéjében vendég volt. Lőrincz Elek, a Franck cég főkönyvelője. — Vártam magát Boriska kisasszony. Olyan nyugtalan voltam, mert két napig nem láttam. — S miért nem jött el? — Sok a munkánk. Egy új nagy német gyárral léptünk bizományi viszonyba. — Ügy? Érdekes. — Elég jó dolog. Nagy haszonrészesedésünk lesz. S ezt én hoztam be a cégbe. Külön percentet fogok érte kapni. Olcsóbban adhatjuk sokkal, mint az amerikai gépeket. — Ez természetes. — De ne beszéljünk most már a gépekről. Inkább valami másról. — Igaz! Én is köszönöm magának, hogy jót tett Kotsis Imrével. Azóta egészen megváltozott s oly boldog az az ártatlan aszszony. Higyje el, olyan jó érzés a más öröme. Azt egészen zavartalanul érezheti az ember. A magunk öröme soha sem olyan teljes, mert mindég van valami mellék-íze. De a más örömét egésznek és egyedülvalónak érezzük. — A magunk örömét is egésznek kell érezni. Addig harcolni érte, míg tökéletes lesz. Jól esik nekem is, hogy elősegíthettem a boldogulásukat. Érzem ilyenkor, hogy nekem még van szívem. Mert tudja ugy-e, hogy minél nagyobbak a házak, amelyek között lakunk, annál kisebb a szív! Sőt végül egészen elenyészik. Kőházakban: kőemberek. Virágok, madarak és temetők vannak ott, ahol szív van. Itt tülekedés, józanság és akarat van; azután: pénz, éjszaka és embervásár. — Igen. Tudom, a tömeget ilyennek érzi az ember. Mégis, mikor megismerjük az egyéniségeket, mind különváló s ha volt valaha, nem veszhetett el karrakteréből a szív és a jellem. — A kőszívet csak mutatják sokan, hogy úgy parírozzák a mások kőszívüségét és ri degségét. Sokszor így állanak szemben az emberek hónapokig, sőt évekig, míg egyszer csak valami véletlen megmutattatja vele a szívét a másiknak s akkor amaz is leveti a kőálarcot s megismerik egymást. Akkor látják, hogy van szívük, eleven és igazi, mely tele van írva titokban gyöngéd érzésekkel. — Ezt szépen mondta Boriska... kisaszszony. Én is a nagy tömegben a kőházak és kőszívek mellett is megláttam a maga különvalóságát. Más volt a mosolygása, a tekintete és a mozdulata, mint a többieké. Szinte féltettem tőlük. Bennük a sok szó és kacagás mögött nem éreztem semmit; a maga szemében a kevés szó és kis mosolyok mögött mélység és melegség áradt. Azért akartam, hogy ide jöjjön, hogy nélkülök lássam s hogy ne töltsek időt az összehasonlítással, hanem zavartalanul érvényesüljön a maga finom lénye, könnyed s mégis értékes szavai. — Lőrincz úr, ez a túláradó ^dicséret meghat... és nem is vártam. Olyan készületlenül ért, zavarba hoz vele. Eddig is hálát éreztem maga iránt s most még jobban lekötelez; vigyáznom kellesz, hogy ne csalód jék bennem. — Az lehetetlen. Jó emberismerőnek tartom magamat. — Mondta Lőrincz s látszott, hogy gondolkozik egy kicsit. — Még az is cserben hagyhatja, az emberismerete. Soha sem árt az óvatosság. — Felelte a leány mosolyogva, hogy enyhítse a szavak komolyságát. — Lőrincz is mosolygott. Beszélgettek még. Lőrincz Armand is odajött. Pár szót szólt fivéréhez s a leányhoz is hűvösen, főnöki gesztussal. Mintha figyelmeztetés is lett volna benne. Boriska kinyitotta ai könyvet és tollat vett a kezébe. A főkönyvelő elköszönt. A kereskedő az ajtóig kísérte. Az ajtóban megállt és kutatva öccse szemébe nézett. — Ez a leány... hm... talán... s hunyorított. A főkönyvelő a homlokáig pirult. — Semmi. Uri leány. Kellemes a társasága. — Ü-úgy? — felelte a kereskedő és köhintett hozzá. Egészen bizonytalannak s kitérőnek találta a választ. De öccse elköszönt és elsietett, meg kellett elégednie ennyivel. A fülke felé nézett, ott a leány szép nyugodt arcát látta, amint fehér komolysággal a könyvek felé hajolt. Kezdte érdekelni a leány. Odament hozzá. — Egy pár levelet diktálnék, kisasszony. — Parancsoljon. A leány az írásról föl sem nézett, nem láthatta Lőrincz kutató tekintetét. — Csakugyan van valami vonzó ebben az arcban, — gondolta a kereskedő. — Munkában komoly és gyors. — Már több nem lesz? — kérdezte Boriska. j — Nem. Még volna ugyan, de talán inkább zárás után, akkor több időm lesz. — Megbocsát főnök úr, de édesanyám vár... — Még eddig minden alkalmazott szívesen maradt — mondta a kereskedő ridegen. — Máskor én is szívesen megteszem, de ma édesanyám nem tudná mire vélni... — Ejh, kérem, A kisasszony önállóan intézi sorsát, nem tartozhat felelősséggel. Amint látom kérem, kinőtt a gyermekcipőkből, nem szorul anyai gondozásra. — Megbocsásson főnök úr, ez az én magánügyem, hogy mennyire vetem alá magam édesanyám akaratának, s hogy félek-e aggódásaitól. — Mondta a leány még mindég nagyon nyugodtan és komolyan. — Nálam pedig a munka üzleti érdek, kisasszony. Az üzleti érdek mindennél előbbvaló. S ezzel már mient is, hogy Boriska ne válaszolhasson. Nem is akart. Érezte, hogy az »alkalmazottnak« hozzá kell ehhez szokni. Öntudatosnak és erősnek kell lennie. Hogy védje érdekeit, ehhez joga van s hogy fegyelmezze önmagát s ne szóljon többet a kelleténél, ez csak hasznára lehet. (Folyt, köv.) "7 , f