Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 1-144. szám)

1931-04-12 / 82. szám

1931. áoriííi 12. JNÍYÍRYIDÉK. 11 A harminckettes ház REGÉNY. Irta: Tartallyné Stima Ilona. (Kimaradt rész a 6-ik s 7-ik folytatás között.)• — Áldott vagy én kicsi asszonyom! Mind átkozottak ők, érted, miattad, akik a nőt alázni merték! Átkozottak a bölcsek és tudósol>; akik szent lényedet megbántották! Te közülük való vagy és engem szeretsz! Hallod, Maris?! Ő, ez "az asszony, ez a kicsi, ez szent közöttük s értük mindnek megbocsátok Ez engem, a te rongy fiadat, a koldust, a Királyt, a senkit szereti! Fogadd el őt! Fogadd el kicsi Ellikémet! Fogadd el az ő kicsi Amálkájával! Megígérték, egy hét múlva már játszom az üllői-úton a moziban s keresek. Meglásd, nem hazugság. Ezt a kész szenzációt találta otthon Boriska, mikor délben fáradtan hazatért. Rum pákné ezt tárgyalta a házmesternével, a maníkürösnő a bábaasszonnyal. Hamar elment mindennek a híre a házban. Jő szimatjuk volt, tömegszimat. Vajdánénak maga Kotsis né mondta el kidagadt szemekkel, könnyhullatások között. Aztán megtanácskozták, mi képen kellene az öreg Kotsisnak tudomására hozni. Mert már holnap reggel jön is az asszony a kicsikével. Vajdánénak Vidovich jutott eszébe. — Talán Vidovich ur... ő beszélhetne Kotsis úrral. — Ez jó lesz — hagyta helyben Boriska s a kis gyámoltalan asszony arcán megenyhült a félelem. Megmondlak apádnak — csendült a lelkébe. Most az egyszer kellett volna megtennie s most is másra bizta. Ez a szenzáció, más emberek nagy élménye, talán egészen betöltötte volna Boriska napját, ha még nagyobb szenzáció nem tör ténik vele. Levél jött Amerikából. Hiszen ez nem lett volna olyan nagy dolog, mert minden két hétben jött egy, néha gyakrabban is. Azonban a levél tartalma... És Boriska él még! Szemei ki vannak sirva, két keze erőtlenül nyugszik az ölében s Vidovich dühösen rohan át a szobán. Az ablakig, meg vissza. — Nem hitte nekem! A hűséges, az örökké igazi, az ártatlan! A kis mérnököcske karriert csinál! Pompás ötlet! Eljegyzi magát Harry Gondéi leányával. De hiszen csak kényszer az egész, Walter László nem fog ott maradni, az első kedvező alkalmat felhasználja, hogy a Gondéi gyárból kilépjen és Gondéi kisasszonyt a faképnél hagyja! Ez érthető! Mister Gondéi ráerőszakolta a leányát, husz autóját, egy palotáját s fiókgyárának vezetését! Hogy az embert ilyen malőrök is érhetik Amerikában! Másnak csak elvágják a lábát a gépek, vagy a bánya agyonzúzza, de azt a szegény Walter Lászlót ennél sokkal nagyobb szerencsétlenség érte. Az öreg asszony az asztalra hajtotta fejét s újra sirni kezdett. — Mit sir édes néném? Maga a legjobban hitt Walter úrnak! Két év alatt igazán nem is sok, ha csak ennyi baj ér valakit! Mister Gondéi vejének szemelte ki. Walter László csak nem mondhatta neki, hogy: Mister Gondéi, nekem nem kell a szépséges miss Gondéi brilliáns keze, van otthon, Magyarországon egy kis Hamupippőke, aki gépen ír, hogy megéljen, mert reám vár. Férfi vagyok, megígértem néki, hogy hozzá visszatérek. Ajánlja fel tehát miss Gondéit minden tartozékaival együtt másnak. — Na, majd olyan bolond Walter úr! — Pedig, meglássa — szipogta az öreg asszony náthás hangon — úgy fog tenni! Én hiszem, hogy ő nem fog elfeledkezni Boriskámról. — Óh nem, nem fog! A kincses palotában Vajda Boriska fényképe lesz a legfőbb helyen. Majd miss Gondéi megnézi az »exotikus« képet s úgy fogja mondani: — Egészen szép ez a lány! Semmi »vad« nincs benne, talán maga szeliditette kedves? — Igaz, igaz, már akkor mrs. Walter lesz miss Gondéiból. =0=0: =0=0=0= >2 — Walter... mondta a fiú s aiföld felé hajtotta fejét. Nem is szólt sokáig. Mentek egymás mellett, saját gondolataikkal érző szívükben. Mennyi hiábavalóság az életben. Egymás mellett és egymástól mégis távol. S a mérhetetlen távolságokig röppen a gondolat. Egy pár jött velük szemben, szorosan összesimulva, töredezett, kuncogó szókat és kacagásokat hallatva. Nem voltak szépek, sem elegáns gazdagok, de fiatalok. A tavasznak ízét ízlelték itt künn. Vidovich utánuk pillantott. Ügy érezte, hogy felé a tavasz csúfolódva öltögeti nyelvét. Boriska most már lehajtott fejjel ment a harminckettős ház irányába. A kapuban Vidovich elköszönt tőle. A kórházba ment• '. ;. í i 6. Sikoltás verte fel a harminckettes ház nyugalmát. Rohanó lépések zaja, elfojtott káromkodás s feltépte Vajdáék ajtaját a Kotsis Imre felesége. Reszkető térdével nekifeszült az ajtónak, majd félig aléltan tán torodott a falnak. Vajdáné elvette tőle a gyermeket és letette az ágyra. A pólyás baba édesen aludt. Két kis rózsaszínű keze az álla alatt pihent. Üjjacs kár szétnyitva, mint apró virágok. Pelyhes haja a homlokához és halántékához simult. — Meg akart minket ölni! — lihegte a szerencsétlen fiatal asszony s elfehéredett ajkai reszkettek a kiállott izgalomtól. Vajdáné egy székre ültette. — Igyék egy kis vizet fiam Az asszony egy korty vizet vett a szájába. — Istenem! Egy őrült felesége vagyok. — Nem ismerte őt jól, ugy-e? — Egy férfi volt, aki szeretett engem. Azt hittem, hogy szeret és nem törődtem egyébbel. Nem hallgattam senkire. És ő jött, beszélt, sokszor előttem ismeretlen dolgokról. Okosnak hittem őt, mert nem értettem egészen. Olyan öröm volt nekem, hogy ő, aki sokat tud, engem szeret, az én egyszerű nőiségemet, mint ahogy mondta. — Még tegnap kezdte. Először önmagával vitatkozott. Hogy a nő kislelkü és méltatlan a férfi érzéseire. Hogy a nőben csupán állati ösztönök fejlődnek és milyen hiábavaló dolog őt emberré magasztositani. — Gyermeke táplálása is: állati tevékenység. Ma aztán dühödten reám támadt, hogy milyen felelőtlenül hoztam a világra gyermekemet és hogy élünk minden haszon nélkül. Mit érünk mi a társadalomban s mi helyünk van a világban? Van-e szükség arra, hogy néki, vagy nékem folytatásunk legyen? Pusztuljunk el, hiszen sem nekünk örömünk nem lehet a világban, sem a világnak nem lehetünk mi örömei. Beszélt még sok furcsaságot, értelmetlen és ocsmány dolgokat, melyekből az következett, hogy nekünk el kell pusztulni. Le akart dobni az emeletről. A kis baba felébredt. Kis szájával kereste az élet édes forrását. Az anyja az ölébe vette. Boldog tudatlansággal nagyokat nyelt a kicsike s rózsaszín ujjai belemélyedtek az anyja fehér hu sába. Boriska lépett be és meglepődött a furcsa jövevények láttán. — Ó, a kis gyerek? — Ne haragudjon kérem, idemenekültünk, tudtam, hogy irgalmas szívűek. Az anyja röviden elmondta Boriskának a történteket. — Talán menházban kellene elhelyezni a kicsikét s úgy maga szabadon dolgozhatna. A fiatal nő kétségbeesett mozdulattal tárta kezét a kis gyermek fölé. — Istenem! A szívem megszakadna! — Nem olyan könnyen szakad meg az asszony-szív, ne higyje. — mondta Boriska keserűen. — Az anya szíve, leányom? szólt közbe az öregasszony szelid, szemrehányó hangon. — Az anyai szív, az egy külön élő csoda, egy semmi máshoz nem hasonlítható, kiapad hatatlan szeretet-forrás. — Tudom, anyuskám. — Tudod. Ez kevés. Majd egykor, ha Isten megengedi, érezni fogod. Meglátod, milyen más, mint ahogy elképzeled. Mérték nincs hozzá. Kifejezést nem termett emberi száj reá. j A fiatal asszony hálásan nézett Vajdánéra. 'I - I i Boriska egészen közel ment és hozzáhajolva nézte a szendergő gyermeket Valahonnan új és egészen különös érzés áradt lel kére, mely nagy gyöngédséghez volt hasonló, de amilyet még eddig soha sem érzett. Sejtelme támadt, hogy a másik asszony su galma benne ez az érzés, melyet finom idegei pillanatok alatt felfogtak. Az anya édes érzéséből egy lobbanásnyi, mely átsuhant rajta. Sokszor megérezte már igy a más lelkében élő emóciókat. Ezért titokzatosnak és több lelkűnek hitte magát, sokkal többnek a szimpla embereknél, akik saját kis dolgaikat sem tudják teljességükben átélni. Az talán jobb is, mert kevesébb munkát ad az 'idegeknek és az agynak. i MM -v Most e sugallat nagyszerűsége élt benne; s nyomában vágy támadt, hogy bár egészen és valóságosan érezhetné a nagy asszonyi boldogságot. Milyen félember asszonyok azok, akiknek ebben nincs részük, akik földi hivatásuk szépséges csodájában nem része sednek! A kicsike elaludt és félrebillent kis feje. Az asszony arcán angyali ragyogás áradt külön szépsége a női arcnak. Boriska bámulta azt a fehér mosolyt. Majd a kicsikét elvette az asszony ölébőlSzáját a rózsaszínű kezecskéhez értette. A finom érintés a lelkéhez simult. Valam.i kedves illata is volt a gyermeknek, melegillat, melyet behunyt szemmel szívott magába Az ágyra tette a gyermeket, ő Tnaga pedig kilépett a konyhából. A fiatalasszony szorongva nézett utána Vajdáné arcán büszke mosoly támadt — Az én leányomat ne féltse, kedves. Ő bátor s megtalálja a szavakat. — A jó Isten segítsen minket! Vajda Boriska kopogtatott a szomszéd konyha ajtaján. A szennyes csipkefüggönyt félrehúzta egy csontos kéz és kutatva nézett ki Kotsisné Szigorú, bizalmatlan arca volt. Boriskát beengedte. — Csak lassan jöjjön kérem. Csöndben legyünk. — Itt nincs kímélet. Kotsis néni. Magukra felelőség hárul. — Én reám?! — súgta az asszony éles tekintetét a leány nyugodt arcába mélyesztve. — Miért jött ide? Minek kellett neki ez a rongy ember, ez a magával tehetetlen sen ki? Mit nézett ki belőle? S ha mégis jó volt neki akkor, most érezze és szenvedje a kö vetkezményeket. — De Kotsis néni miért nem nevelt belé más lelket? Miért engedte, hogy ilyen féj ember legyen? Kotsisné kemény arca egy pillanat alatt más formát öltött. Szelid görbülésre hajlott a szája s nagyszemei megteltek könnyel. (Folyt, köv.)