Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 1-144. szám)

1931-04-05 / 77. szám

1931. április 5. jrtfKYIDÉK. A harminckettes ház REGÉNY. 10 Irta: Tartallyné Stima Ilona. A tömegek lassan oszladozni kezdtek munkások, kocsisok, házmesternék, varrólányok, suhancok; s az ablakok is becsukod tak. Kora tavasz volt még, az este hűvös és rosszindulatú. Titokban betegségeket lehelt az emberekbe. Az égboltozat pompája egy csíkban szaladt a házak fölött, az Üllői-út felé széttárult s a hold fehér világossága ömlött szét rajta. Ezt csak az emeletről lehetett látni, az utca mélyén ide-oda sietők csak a villanyfény világosságában éltekFeljövet Kotsisné betekintett Vajdáékhoz. <5 mondta el, hogy a tizenheteséknek, a Gomboséknak van egy nagy fiók- Szorgalmas emberek, de a fiók egy dologtalan, haszontalan fráter. Csak bajt hoz reájuk. Pedig milyen szépen járatják. Perzsa-galléros, finom télikabátja van, meg gyönyörű tavaszi felöltője van! Ha az én fiamnak lehetne olyan! Nem ülne az itthon, dolgozna! Az a Gombos fiu, a Jenő, az meg beállott színésznek azzal a mamlasz képével. Kóristának. S most valami kis szinészlány jött el utána, valami kóristáné, az csinálta ezt a cirkusztAzt hazudta annak, hogy négyszobás lakásuk van a Körúton, de az megtudta, hogy hova való! A harminckettesbe! Az úrfinak bizony csavarja az orrát ez a proli-szag! Én sem tudtam erről odafenn a Bodrogközön! Verje meg az átok! Belefulunk itt mind ebbe a szagba, vergődünk eleinte, kapálózunk, s egy darabig sikerül a tisztaság, de aztán befog és magábaránt örökre a szenny. Még magok, kedves, csak kezdik! De az ember soha sem tudja, hogy hova kopik le! Elavul a ruhája? a bútora, az edénye, a kívánságai, a bore, az ifjúsága és a lelke is- Minden kopott és rossz szagú lesz itt a harminckettesben, most valami kis szinészlány jött el utánnai rosszindulatú. Titokban betegségeketjehelt az szagb, vergődünk eleinte, kapálózunk, s egy De mennyit lotyogok-kotyogok! Az emberem meg várja a vacsorát. Egy tojást holtam venni a Rumpáknénál s akkor tört ki a kraval! Ilyesmi is csak a harminckettősben lehetséges. Akárkit meglőhetett volna az a kis perszóna. — Mi még nem vagyunk benne semmi ben, ami itt történik. A lelkünk még egészen az otthoni. A butorunk, a ruhánk szaga. Ha kinyitom az uram kis éjjeli szekrényét, on nan illatozik a meggyfapipaszára. Jó szagú, otthonról való, — dicsekedett Vajdáné. Most Vidovich szólalt meg: — Az ura nem szólt azután semmit, nénikém? — Semmit. Hallgat. Gondolkozik. Nem merem megkérdezni, hogy mire gondol. Talán a holnapra, talán arra, hogy elvesznek nyugodt éjszakái. — Talán másra. Talán arra, hogy friss élet jön magukhoz a fiatal asszonnyal. Hi szen unt, régi egyhangúság ez a mostani. — Nem tudom. Öreg ember. Néha még talán a halálra is gondol. Boriska felnézett. Kotsisné a halálról beszél. Az előbb itt tréfáltak vele a földszinten. Most egy bömbölő hang dübörgött át az udvaron. — Maris! Anyám! Kotsis Imre hivta az anyját. A kis sovány asszony fürgén s ijedt arccal ment kifelé, már onnan kiáltva vissza a jóéjszakát. Vidovich a megcímzett levél után nyúlt. — Feladom én. — Nem. Magam adom postára — lelelte Boriska. I I Az öreg asszony lopva reá pillantott. — Mintha nem is volna szomorű Boriska — gondolta. A nagy bizonytalanság helyébe megérkezett a bizonyos semmi! Az élet újra kezdődik. Vidovich sötét arcában forró nyugtalanság ébredt. Egy leány egyedül. Ifjúsága és szépsége teljében. Nem vár többé másra. Vidovich a szája tiszta pirosságát nézte. Arca vonalait. Haja dús omlását. 5. Vidovich szokatlan időben tért haza. A napsugarak hívták és vezették. A permetező nap alá, a tavasz illatába, jó lesz kimenni Vajda Boriskával. A leány friss arcába, felcsillanó szemébe pillantani s a járása ritmusát figyelni, amint megfürödve a napban, édes, önmagát is újnak érző frissességgel megy előre a tavaszba, vele Körültük suhog és hullámzik az ébredés, amint minden és mindenki felfigyel az életre, mely erőt, dalt és virágot hoz s zengve szárnyal át mindenen. A harminckettős ház most is sötét, kormos és rossz szagú volt. Vidovich nem figyelte, hanem kettőt-hár. mat ugrott a lépcsőn. Vajda Boriskát menti innen, a gondolatok karmaiból s valami gör nyesztő kézimunka mellől. A romok még ott hevernek a szívében s elmúlt örömek sóhaj tásokban foszlanak el, kis elfojtott sóhajok ban, melyek megállanak a bezárt száj falá nál s visszalobbannak a szívbe. Ahogy belépett, meglepődéssel látta, hogy egy férfi ül az asztal mellett, Boriska vele szemben s az édes anyja is. Mind mosolygósak, derűsek, folytatásai a lent zuhogó tavaszi hangulatnak. — Jó, hogy jön Vidovich úr! Legalább megismeri az én kedves pártfogómat, Lőrincz Elek úrat, a Frank cég főkönyvelőjét. Lőrincz felállt, meghajolt. Elegáns, ma gas alak, már túl a negyvenen, de minden áradtság és unottság nélkül való. Jó arcú, karcsú férfi, csupa finom vonalakkal, az örök udvariasság mosolyával és pózaival. Most kirívó a vele ellentétes Vidovich, nyers modorával, csontos orcával, összehúzott szemöldökével s két mélyre rejtett szúrós szemé vei. Erő, lendület, akarat, amit elárul. Jól megrázta Lőrincz felé nyújtott kezét. Azt hihetné az ember, hogy dühösen. Talán valóban dühös volt. Minek jött ez ide? El akarja rontani a tavaszt? A mai nap tavaszát? Hátha nem lesz több tavasz ebben a tavaszban? — Beszélgethetünk tovább Lőrincz ur, hiszen Vidovich úr jó barátunk, mondhatnám: testvér-számba megy. Ugy-e Vidovich? — Mondjuk, ha így akarja — felelte Vidovich, nem valami barátságosan, ami az idegent kissé zavarba ejtette. Tartózkodóbb és kimértebb lett, hangja és mosolya egyaránt. Hűvös áramlat lendült a beszélgetők közé. Vidovich megállt az ablak előtt, hosszú árnyékát végignyujtva így a szobán s a benne ülőkön. — Mint mondtam is már, a legjobb növendékünk volt a kisasszony. Kitűnt szorgalmával és szerénységével, ami nem kerülhette ki a Franck cégfőnök figyelmét. Én pedig azt ajánlom a kisasszonynak, hogy fogadja el inkább az én ajánlatomat. Higyje el, jobb lesz, mint valamely állami irodában, melyet a cégfőnök szeretne magával betöltetni. Ott kevesebbet fizetnek. — De azok nyugdíjas állások — vetette ellent Vajdáné. — Ügy látszik, hogy ön nagyon tájékozatlan! Mily nehezek ma az elhelyezkedési viszonyok! Ez páratlan ma, hogy valakinek állást kínáljanak fel és még hozzá az illető húzódozzék azt elfogadni! A szelid embert kihozta a sodrából ez a fordított helyzet. Ilyesmit igazán nem remélt. Azt hitte, hogy ez a szegénységben vergődő vénasszony kezet csókol neki az ajánlatért. S ez a leány! Minden szerénysége ellenére... — Ö, Lőrincz úr, ne értse félre édesanyámat! — sietett a leány a válasszal és arca piros lett, gyöngén mosolygó szája erő-* sen megremegett. Magán érezte Vidovich sűlyos tekintetét. — Nem lehet félre érteni... — Engedje meg Lőrincz úr, hogy én megmagyarázhassam. — Kérem szépen. — Anyuskám vidékről való s a boltokban lévő leányokról nincs valami jó véleménnyel. Nálunk a jobb családok leányai, ha rászorultak, hogy kenyeret keressenek, a megyéhez, a városhoz, a postához s a tőr vényszékhez mennek, vagy más ilyen helyre. Bankba is. S a nyugdíj is határoz. — Egy ilyen leánynak nyugdíj? Mire való az? Ön, Boriska kisasszony, férjhez megy... Az öreg asszony mosolygott. Megértette a helyzetet. Anya-szíve megsejtett valamit. — Belátom, igaza van Önnek is és a leányomnak is. Nagyon köszönöm, hogy reánk gondolt s hogy éppen a kedves bátyja üzletébe juttatja Boriskámat. A legfőbb oka ellenvetésemnek nem is annyira az volt, amit Boriska emiitett, mert hiszen feltétlenül meg-* bízom az ön jóindulatában, hanem arra gondoltam, hogy most Boriskának egy pár heti pihenésre van szüksége. Ez magyarázza, hogy nem örültem úgy az ön ajánlatának, mint illett volna. — Anyuskám téved, ha azt hiszi, hogy nekem pihenni kell. Én nagyon jól fogom magam érezni a munka mellett. A munka: esemény, jó érzést ad, ha elvégeztük. És esemény utána a pihenés is, vagy a séta. Dolgozni, csak dolgozni! E sürgetésben van valami jó, ami eltereli az ember figyelmét minden egyébről. Anyácskám nem érti ezt. Azt hiszi, hogy elvagyok fáradva. De hiszen mitől? " i ; | i — Igaz, igaz — mondta Vajdáné hitet

j lenül, de megadással. Ugy van — mondta Vidovich is egy kis gúnnyal a hangjában — jobb is ilyenkor irodában, a tavaszi naptól szeplőt kapna a kisasszony, s kár volna a szép arcbőréért. És nagyon jól érzi magát. Csak rá kell nézni. — Igen, a kisasszony viruló szinben van — mondta most már kis éllel a hangjában Lőrincz. — Mind ez nagyon mellékes. Szegények vagyunk és kenyeret kell keresnem. Hálásan köszönöm, hogy reám gondolt, Lőrincz úr. Mikor menjek el a kedves bátyjához? Talán holnap reggel? — Holnap délelőtt tizenegykor. Én is ott leszek. | Lőrincz menni készült. Vidovich nézte sötéten és ellenségesen. A főkönyvelő köszönt és ment. Csupa nyájas és vidám arcok. Valami Végig fájdult Vidovichban. Ennek az em

j bernek simasága, csinossága s tiszta moso

j lya. Könnyed és hajlékony, az évek meg nem görnyesztették. -| De lám jön Boriska vissza, a jóleső nyájasság még mindég ott van a száján s a szemében. Megmaradt rajta attól az embertől. Vidovichra nézett s mintha kissé megrettent volna annak komolyságától. — Most jut eszembe, hogy maga soha sem szokott ilyenkor hazajönni. Azért is mertük a szobájában fogadni a vendéget. — A sors kegyes volt hozzám s engedte, hogy meglássam azt az embert, aki olyan nagyon jó magához. A leány nem akarta a gúnyt megérteni. — Igen, ő az, aki jó én hozzám. Nagy köszönettel tartozom neki. Ha jó fizetésem lesz, talán nem sokára el is mehetünk a harminckettes házból. — És akkor elhagyja a harminckettős házat és Vidovichot örökre. — Ó, dehogy! Maga is velünk jön, — mondta a leány vidáman — ha ugyan kedve lesz hozzá. Maga most már úgy hozzánk tartozik. —Mint a petróleumlámpa s az ócska szekrény. (Folyt. Itóv^ (