Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 1-144. szám)

1931-03-29 / 72. szám

1931. március 29. jfttKYlVÁlL A harminckettes ház REGÉNY. 7 Irta: Tartallyné Stíma Ilona. — Hagyjuk most már, hagyja abba Vidovich, — mondta a leány. — Hűségesnek lenni még sem bolondság. Érzem s örökké érezni fogom fönséges izét lelkemben. Én, én voltam a hü! Én voltam az erősebb, a gazdagabb, mert több és erősebb igazsága im vannak, mint másnak. Két év — szép volt a várakozásban, élmény volt és nem múlt el vele az életem. Felvértezve állok elébe mindennek és a sebet, melyet hordozok, nem mutatom meg senkinek. Hogy ő vissza jön? írja. Nem kételkedem benne, de nem is várom. Ha visszajön, lehet, hogy el fog késni. És meg fogja érteni, hogy elkésett. Bele fog nyugodni. Az öreg asszony hallgatott. Hallgatta az ő okos kis leányát, aki ilyen megnyugtató szavakat kapargál elő összetört szíve roncsaiból. Vidovich még mindig sétált, arcizmai taktusra rángatóztak. Vájjon szerelmes Vajda Boriskába, hogy sorsa ilyen hatással van reá? Ki tudná azt megmondani? Mindenről a legkülönösebb nézetei vannak, Boriskának mindig a patkányok jutottak eszébe, valahányszor Vidovich a házasságról beszélt. Egy csatornába hajtotta a végzetük. És tagadhatatlan, akármilyen rettenetes volt az a patkány teória, most Walter László és miss Qundel — mit törődnek ők a harmadik utca patkányaival? Megrázkódott. Mintha testé re szaladtak volna a kis szörnyetegek. Milyen messze maradt hirtelen minden Walter Lászlóval együtt. Hogy is lehetne itt Walter László a harminckettős házban, ahol füst, sötétség és rossz szag van csupán?! Ha a pompából és fényből ide vetődnék, elhomályosulna a szeme s Vajda Boriska ikét szeme nem elegendő, hogy fényeket lobogtasson e boldogtalan környezetére. Walter László, aki egyszer kiemelkedett, nem élhetne ott, ahol a szegénység a föld felé ráncigálná! Milyen gúnyosan vihognának benne az elmúlt pompa emlékei miss Gondel'H élükön. S hogy rábámulnának arra az előkelő úrra itt Rumpák néni, a manikürösné, meg a bábaasszony? Vidovich mind gyorsabban mérte a szo bát, száguldozott, mint egy fékevesztett motor. Végre mégis megállott Boriska előtt: — Arra kérem Boriska, hogy ne válaszoljon semmit Walternek. Milyen megnyugtató lenne, ha egy szép levélben megírná szívfájdalmait s azt, hogy igyekszik elfelejteni. Ha nem ír, egy szörnyű kérdőjel igazodik el a lelkében, mely nőni Tog, eleven lesz és ébren tartja Walter úr 'igéretét. Kérem, tegye meg ezt a kedvemérti A kérdőjel benne fog égni a lelkében, a húsában, a vérében s mikor édes szókat kíván mondani, torkon ragadja s fojtogatni fogja. Benne lesz miss Gondéi csókjában és mosolyában. Ne írjon neki drága kis Boriska. Oly szenvedélyesen kérte a fiatal leányt, hogy az alig tudott ellentállni. Még soha sem beszélt így vele. Mi van ezzel a Vidovichcsal? Kicsit gondolkozott is mielőtt felelt volna. Vidovich tűz-sötét pillantása reá tapadt a várakozásban. — Én nem vagyok bosszúálló, «Vidovich. Én nem akarok Walter László szívébe nyugtalanságot ültetni. Én sokkal jobban szerettem őt, semhogy megkínozni akarnám. — Pedig talán igaza van Vidovich úr- . nak, Boriskám. Fontold meg — mondta az ; anyja. í — Nekem elég volt egy perc a gondol- j kozásra. Itt benn — s a szívére mutatott — másképen határoztak. Nem fogom megbán tani Walter Lászlót. A nőiségem fellázadna, ha nem szívem szerint cselekednék. Én js jobban megnyugszom, ha írok. Kotsisné dugta be az ajtón kis, sovány arcát. Reszkető hangon szólt be. Megbocsátanak ugy-e? A doktor úrat kérném. Haza jött az uram. Ö, Istenem, Atyáin, ha Vidovich úr segítene rajtunk! Vidovich végignézett önmagán. Egész bátran kérhetne ő is ilyenformán egy nagy úrat. Rajta, Vidovich Félix orvostanhallgatón is lehetne segíteni. — Megyek. Megyek már nénikém! Vidovich elől ment, a kis sovány asszony utána lihegve, szorongva s kezeit tördelve. — Mi lesz velünk, mi lesz? Hogy egy sírós porontyot hozzanak ide a nyakunkra, vénségiinkre, s küzködjek. Meg az a vén ember! Nappal robotol s aztán elvenni az éjszakai nyugalmát. Én Máriám ne hagyj lel! Nem hogy keresne magának valaki mást, az a rongy asszony. Egy ilyen nyomorult gyermek kell neki, egy gyermek, aki soha sem lesz felnőtt. Vidovich nem is figyelte az asszonv beszédjét, csak ment, még telve az előbbt lendülettel s gúnyos szavak áradatával. Csak akkor hőkölt meg egy kicsit és gondolt a friss s egészen más beszéd témára, miix>r ott állt az öreg Kotsis előtt. Szép, vállas öreg ember volt, kinek duzzadó erejét a nehéz munka megroggyantotta, azonban meglátszott két széles tenyerén, nyakán, s egész alakján a régi nagy erő. Vonásaiban volt valami nemes és előkelő, amit talán századok előtti őse hordozott magán s reá hagyta egyetlen örökségül. E szép vonalak rajza megvolt Kotsis Imre arcán is. — Jó estét Kotsis úr! — köszönt Vidovich — talán nem is emlékezik rám? — Ha jól tudom, nem is volt eddig uraságodhoz szerencsém — mondta az öreg ud variasna, de kissé éreztetve is, hogy az orvostanhallgató bemutatkozás nélkül, mint ismerős lép föl. — Bocsanat, azt hittem, hogy a szomszédság itt ismeretség, mert itt mindenki ismeri egymást. — A nappalosok, uram. De aki csak hálni jár haza? Vacsorázni, meg hálni? Mit jelent nekem az otthon? Reggel rántottleves, melyet az asszony este elkészít, hogy reggel felmelegíthessem magamnak. Délben szalonna-ebéd a gyárban, este aztán egy kis főtt étel és lefekvés. Azt hiszi, úram, ismerem én ezeket? Hüvelykével a felesége felé bökött — Nem ismerem. Tudom, hogy jó asz szony, ennyi az egész. A fiam? — gúnyosan nevetett, félrefordult és megmozgolódott a széken. Idegesen, méltatlankodva, mintha valamit leakarna názni magáról. — Hát én mondanék valamit Kotsis úr nak. Ennek a jó asszonynak segítségre volna szüksége, mert vérszegény s pihennie kellene. Szívesen adok neki arzéninjekciót, hogy hízzon is egy kicsit s étvágya is legyen. A segítséget is én ajánlom, egy szegény árva teremtést, aki éppen elférne itt maguknál, Kotsis bácsi. Eddig is feljárogatott segíteni, csak maga mit sem tudott róla. Most engem kért, hogy szóljak az érdekében hiszen csak hárman vannak Kotsis bácsiék s ő a kony hában fog lakni, aludni. Mit szól ehhez Kotsis bácsi? — Hát hiszen nem is tudom, hogy kiről van szó? Hogy hívják? — Hogy hivják, nénikém? - Fordult Vidovich Kotsisnéhoz. — Enyedy Eleonóra. Rokonunk is távolról. — Soha sem említetted. — Ha nem jött szóba. — Hát én nem bánom, mit is bánnám... Igaz, van egy kis gyereke is — mondta Vidovich egész egyszerűen, mintha ez a dolog természetéhez tartozna. — Gyerek? — ugrott fel az öreg ember — nem kell! Akkor nem kell! De apukám, édes öregem, jó emberem nekem, ne taszítsd el őt! Ne küldd el őket, ne pusztuljon el a kicsike, — kérlelte a felesége. I ; ; i — Hát mi az ördög! Nem vagyok én menedékhely, adja be a porontyát a lelencbe, ha nincs apja. — Van annak apja öregein, van! Isme rem az apját... i j Hirtelen elhallgatott s gyáván össze ; húzódott Megriadt a saját szavától. Többet ! mondott, mint szabad lett volna. Én majd elhelyeztetem a gyermekmenhe lyen, csak pár napi türelmet kérek. Az aszszony reggel jön a gyerekkel, — mondta j Vidovich. — Reggel... reggel... suttogta az öreg asszony s a semmibe, maga elé nézett- Előrémlett neki két rózsaszín kezecske, tiz apró | ujjal, melyeken nagyon picikék a körmök. Az unokája. j Mig Vidovich Kotsiséknál volt, Boriska levelet íit Walter Lászlónak Nem vacsorázott aznap. Belsejét kimondhatatlan érzés feszítette. A szíve táján égő nyomást érzett, mintha egy kis tüzkorong forogna ott s széle egyforma súrlódással vágná a szívét. Forog és éget. S furcsán szúr néha. Riadtan odakap, mintha meglehetne fogni a gonoszt. Valami i sejtelem lobban meg benne egy pillanatra. A szíve a halált kívánja. Tisztán és világosan érezte, hogy jól esnék neki, ha megfogná egy kéz és meg állítaná. : | Azután pihenni kellene. Semmi mást, csak pihenni. Nem volna gondolat, nem volna érzés, nem vinné le többé reggel ezt a törött szívet a harminckettes ház lépcsőjén, hogy este újra vissza hozza. És nem emlékeznék Walter Lászlóra. Miss Gondéi — egy messze ország leánya, aki nem is gondolja, hogy ő tőle, a szegény kis Vajda Boriskától vette el min denét. Hitet és reménységet. Mindent, j Milyen gazdag ő ott s a szegénytől meg ; sem kérdezte, hogy szabad-e elvenni kincsét? A fehér lapon ott voltak már Boriska hosszúkás betűi, j »Kedves László!« Vájjon jó lesz e így? Milyen idegenül ' néz vissza rá a kedves és felejthetetlen név... Ha Vidovich diktálná a levelet, biztosan : nem engedne megszólítást írni. De miért ne? Érezze László, hogy nem j csak azért szerette, mert neki igérte magát, i de szereti így is, hogy nem remélheti többé ; mellette megtalálni exlsztenciáját. | Dolgozni fog. Hátha az élet kárpótolja még. Kell lenni egy nagy kiegyenlítődésnek. Ezekben a gondolatokban mintha megnyugodott volna. Nagy kiegyenlítődés! Sors! Rajtunk kívüli titokzatos erők, melyeknek hatalma uralkodik bennünk. Bennünk. Mert mintha valahonnan belülről jönne minden, a saját lényünkből, anélkül, hogy tudnánk róla. Véletlenül semmi sem történhetik. Minden kis idegszál a bennünk rejlő Istenség eszköze. (Folyt, köv.) FUTÓ ÉS NAGY 5ZŐNTEQEK ÁTVETŐK, FÜGGÖNYÖK ÉS 5TOROK i

. r PAZAR VÁLASZTÉKBAN ZOLDfIELTINEL