Nyírvidék, 1930 (51. évfolyam, 274-296. szám)

1930-12-12 / 282. szám

1930. december 12. •KVíryidík. ütazás — Turisztika Három nap a Dolomitokban Dr Gatzterné dr Csegezy Noémi feljegyzései: IV. Passo di Falzarego! Nem bántuk meg, hogy hozzád feltörtettünk. A tetőn a fehéren tündöklő, fenséges Marmoladoban, a Pala-csoport tornyaiban, a Sella-csoport impozáns csúcsaiban újra egész közelről gyönyörködhettünk. A bizarr cinque torri, mint egy régi vár 5 tornya mered az ég felé. A lecsúszott finom sziklatörmelék messziről mint hatatoas 3 kifeszített cserkészsátor fehéren világit a szines fantasztikus sziklacsoport előtt. Itt is a tetőn kis temető. A Passo di Falzarego is nagy csaták szomorú emlékeiről tanúskodhatKözelben a Castelletto, melynek •csúcsát az olaszok 1916-ban szintén lerobbantották. Ilyen helyen csatát átszenvedni, védni és támadni, szinte emberfelettinek látszik és mégis megtörtént. Az élelmezés, az előretörés, az utánpótlás, csaták után az életmentés elképzelhetetlen nehézségek elé állíthatta katonáinkat. Mi még csak viszontagságosnak sem nevezhetjük utun kat, mi, akik a kényelmes autóuton értünk fei ide. De mit mondhatnak a katonák, akik a hegyoldalon, kiugró sziklafaladon, hevenyében megásott ösvényeken másztak, ezer veszedelemmel dacolva. Sohasem lehettek biztosak afelől, hogy honnan /eselkedik reájuk a halál? Mi fogja hamarább megkínozni? A természet eme csodás alkotásai taszítják, rántják a halálba egy roszszui választott lépés után, vagy pedig az emberi békétlenség gyilkos szerszámai? Milyen jó is az isteni GondviseI

lés, hogy az embert a feledés képességével'megáldottaü Hány katonával beszéltem már a háború óta, olyanokkal, akik itt hosszú hónapokig küzdöttek. S most évek múlva a szörnyű csatát 1—2 mondatta, elintézik, a helyről, a Temető munkájáról azonban sok szépet és szívesen beszélnek. Igy van az jól. Elhibázott emberi lépések veszedelmes sebeket támasztanának, ha elfelejtem nem tudnánk azokat. Békével menjünk mi is tovább. Gyönyörködjünk a természet csodás alkotásaiba, melyekről azt lússzük, hogy a jó Isten mind nekünk szánta, ami lelki gyönyörűségeinkre alkotta. Mégegyszer felülről megcsodálunk mindent és azután indulunk lefelé. Bucsuznunk még nem kell a Dolomitoktól, mert a leszállásnál is ma egész nap még köztük járunk. Gyönyörű leszállás. A kedves alpesi "rétek, a különleges formájú völgyek, a kisebb-nagyobb alpesi tavak, háttérben az éles konturu, színekben gazdag Dolomitok különböző oldalai a nap minden szakában más-más látvánnyal szórakoztatnak. A veszélyes helyeket már megszoktuk. Egykedvűen olvassuk a lavinára figyelmeztető táb Iákat: Attenti "I eleierica. Észre sem vesszük és 1224 méterre ieszáltunk. Megérkeztünk Cortina d Ampezzoba a Dolomit ut végére. Cortina d' Ampezzo, a Dolomitok királynője állítólag már a római időkben is megvolt, a háború előtt az osztrákoké, Apezzo vö'gy közepén, virágzó alpesi mezőktői körülvéve épült. A legfonI tosabb alpesi á'lomások egyike. — i INyaron mint üdülő helyet, télen mint sportoló helyet népesitik be az idegenek. Itt is túlnyomóan angolokkal találkozunk. Az anglikánus istentisztelet is bizonyítja, hogy elég sokan vannak. Sok és elegáns szállója messziről hirdeti közkedveltségét. — A Hotel Miramonti (300 ágyával) pazar kényelme, bridge-, zene stb. terme, külön tennisz és golf pályája csak egy a sok közül, mely az idegenek kényeztetésére van s amely érdemes arra, hogy az ember legalább egy próbakosztolásra felkeresse. A várost a festői Dolomit csúcsok szegélyezik. Az ég ragyogó kék szine, az erdők zöldje, köztük a pompás sziklaalakulatok, lent a völgyben az alpesi mezőbe ékelt város oly csodás panoráma, melyhez hasonlót nem sokat találtunk. Megcsodáltuk jövet a Dolomit útról és másodszor a Belvedere di Monté Crepa-ról. Cortína d' Ampezzoból indul ide függő vasút. 319 m. emelkedtünk 2 km. hosszú uton 20 perc alatt, kötélpályán. Mint kis madarak a kalitkában, ugy néztünk ki mi is a függő kosarakban. De az utazás kellemes volt. Csak a tartóoszlopoknál éreztünk nagyobb hullámzást, egyébként egyenletesen gurultunk. És fent újra reácsodálkoztunk a fenséges Dolomitokra. Megebédeltünk és mentünk tovább mint a Dolomitok elvarázsolt utasai! Harmadik napja bolyongunk már e felejthetetlen hegyvidék között és még nem untuk meg. Alig várjuk a szürkületet, hogy e fantasztikus sziklacsodák silhouette-jei-; ben, izzó színjátékában gyönyörködhessünk. Lassan megyünk. — Húzzuk az időt, mert a nap nyugtát még itt akarjuk bevárni. — Utolsó benyomásaink a világító kövek legyenek a szürke éjszakában. (Vége.) w^mKBaammmmmmmmmamammVégre 24 százatókról 12 százalékra szállítják le a társadalombiztosítói dijak késedelmi kamatát A társadalombiztosítási "törvény módosításáról szóló törvényjavaslatot a Ház elé terjesztették. A javaslat az érdekeltségek több régi panaszán segít. Az első szakasz felhatalmazza a népjóléti minisztert, hogy a késedelmi pótlék mértékét havi 2 százalékról havi 1 százalékra mérsékelhesse. A második szakasz arról intézkedik, hogy amennyiben az intézet a biztosítottat orvosi kezelésben részesíteni nem tudja, a biztosítottnak készpénzsegélyt ad, ha gyógyszerekben nem tudja részesíteni A segély a táppénz negyedrésze, illetve ha sem orvost, sem gyógyszert nem tud adni az intézet a biztosítottnak, ugy a táppénz fele. ' A harmadik szakasz a • készpénzsegélynek a járulékokkal való aránybahozatala tekintetében intézkedik. A negyedik szakasz régi panaszt akar orvosolni, nevezetesen a szakasz kimondja, hogy az önkormányzat egészben, vagy részben elengedheti annak a mulasztó munkaadónak orvosi költség fejében megállapított összeget, aki bejelentés f" kö t elez e 11 ségének általában pontosan szokott eleget tenni és a mulasztást megelőző hárcan éven belül nem adott okot arra, hogy vele szemben bejelentési kötelezettség elmulasztása miatt intézkedés történjék; a teljes megtérítés viszont aránytalanul'súlyos gaz dasági hátránnyal járna számára. — LEVÉLPAPÍR újdonságok nagy választékban a JÓBA-nyomdában. (Regény.) Irta Péchy-Hdrváth Rezső. 46 Hiszen a népek milliói talán boldogan villantják össze mosolyra a tekintetüket éppen ebben a pillanatban, egy erős férfi duzzadozó izmokkal emeli ütésre a tizenötkilós kalapácsot, egy szerelmes kis feleség játékos csókra adja oda ajkát az urának, kisgyerekek óvodába baktatnak komikus öreg lépésekkel, egy nőtlen fiatalember női látogatót les izgatottan a legényi szállás füstös illatú függönye mögül... és egyik sem sejti, hogy ebben a pillanatban már munkára kész emberek ülnek a külön távírógépek előtt, hogy hadüzeneteket, mozgósításokat, titkos parancsokat és statáriumokat lobogtassanak meg a játékaival öntudatlan boldogsággal játszó emberek feje felett... Ő, akkor ébrednek majd csak tudatára ezek, amikor már szállófelhő alakjában repül el felettük a boldogságuk, hogy milyen boldogok voltak! Szerette volna, ha valami távhallgatókészüléke lett volna elrejtve a tanácskozók szobájának valamelyik alkalmas zugában. Hogy mindent halljon és kiérezze a hangok csendüléséből is, ki akarja határozottan a rosszat, a bűnt, kinek acélos és kinek remegő az emberi orgánuma, amikor a nyugodtan kerengő földgolyóbis íflá odatartja a lobogó szurokfáklyát! De nem volt semmije! Semmi egyebe, mint a puszta ökle és a feldúlt lelke, amelylyel súlyos átkok özönét zúdította a tanácskozók fejéhez. Csak a lelke járt közöttük, mialatt a mérgeket kavarták, vegyitették és csak az élénk fantáziájával sorakoztathatta maga elé az annyira látni kívánt képek és jelenetek sziluettjeit. Es ezzel a mindenhová akadálytalanúl befurakodó pillantással tisztán látta, hogyan ültek az asztal körül, hogyan bujdosott a kaján mosolygás az ajkuk szögletében és hogyan pislogtak egymásra amaz emberek, elégedett emberek pillantásával, akik — noha véres gyilkosságot követtek el éppen — nem ismerik a bűntudat érzését... Tehetetlen dühe csak még inkább növelte testének forróságát. Izzadtan és elfulladva fogott bele valami bosszú monológba: — Hiú vén ember, vén gazember, — mondotta, és ez alatt valószínűleg Bimbala Edo grófot értette, — hát ha már neked az élet annyira elszaladt, hogy a szépségei és az ifjúi frisseségei bántanak és vad irigység fog el minden iránt, ami él, virúl és mosolyog: hát miért nem mégy el csöndesen és férfiasan pihenni és nyugodni, mit lázitasz véresszájú beszédekkel és mit uszítod egymásnak az emberek millióit, ósdi és hazug, értelmetlen és léleknélküli, ostoba és értéktelen frázisokkal? Ha neked mit sem ér már az élét, ha mi szépség és gyönyörűség se vár reád, hagyd élni és élvezni azokat, akiknek gyönyör és muzsika ez az élet és ne bosszúid meg őket hatalrpaddal, puszta irigységből! Csak azért, mert ők fiatalok, üde lelkűek és csilingelve kacagok, holott te vén vagy, zörgő csontú, aszottképű és tehetetlen! Hiszen csak annak van joga a halálról beszélni, harcról, öldöklésről szónokolni, csatákat és népkiirtásokat rendezni, aki mindezekben maga is résztvesz és nemcsak mást és másokat úszit ezekre! De aki már jóelőre tudja, mint te is, vén gazember, hogyha a legvadabb harcok folynak is, nyugodtan élhet odahaza: az fogja be a száját!... Majd meg ezt gondolta (mert tehetetlenségében mindig a legsúlyosabb fogalmakkal labdázik az ember): — Törvényt kellene ohzni minden államban, hogy ötven-hatvan éven felüli ember soha többé ne vehessen részt az ország sorsának irányításában, és nem volna szabad megengedni, hogy ezek, akiknek a szíve erre a korra már réges-régen megfagyott, érzéstelen és könyörtelenül rideg, ezek igazgassák a fiatalok, az életörömmel bélelt emberek sorsát... Odabenn, a két deszkaszálból álló ajtón túl, mit sem tudtak ezekről a gondolat-kitörésekről, hanem folytak a dolgok a maguk régen kivájt medrében, zökkenő és hiba nélkül. [ Jóltáplált milliomos urak ültek ott a zöld asztal mellett, széltől védett, selyemmel-bársonnyal kibélelt fedezékben ülők, jólétben haló emberek, akiket a sors kegye kiválasztott, a születésükkor jó sorszámot adott a kezükbe. Emberek, akiknek egyik része kevesellette azt a pár milliárdocskát, amit személyesen vagy a vállalatával évente keresett és most ezért akart »külpolitikai irányváltozás«-t. A másik részük pedig unatkozott a békés esztendők egyhangúságában, amely semmi tevékenységgel nem terhelte meg őket és amely, oly kevés alkalmat adott ahhoz, hogy a nevük emlegetett legyen, sőt — ah, mely boldogság! — belekerüljön a történelembe. Ezek' az urak most mind szörnyen vérszomjasok voltak, természetesen anélkül, hogy az ő vérük megcsapolása is szóbajöhessen. Az első rész azért, hogy tüzelje, buzdítsa és bátorítsa a másik részit, amely azonban tüzelés, buzdítás és bátorítás nélkül is eléggé vérszomjas volt. Minden szavuk csepegett a friss, párolgó embervértől... Mert az ősök vére dolgozott bennük, és a vér tudvalevőleg nem válik vizzé! Azoké az ősöké, amelyek zsoldosaik és csatlósaik hadával ütöttek rajta a nyugodtan alvó békés falvakon, le-lecsapván sasfészekszerű ódon lovagváraikból, várkastélyaikból és úgy szerezték meg a ma is épségben meglevő félvármegyényi birtokaikat, hogy nem vesződtek telekkönyvi bírtoklapkiigazitásokkal. Meglepő egyszerűséggel jelentették ki az illető birtokról: »Ez a föld az enyém! Es akinek ez nem tetszik, beszéljen a katonáimmal...« ; j (Folyt kőv.)