Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 275-298. szám)

1929-12-08 / 281. szám

1929. december é jtátRYiDÉK. Semmibe ívelő hidak REGENY Irta: Febér G4b*r'. 39 Hadnagy! — Tessék! — Gyere csak közelebbi Az odament. Azt akarom mondani, hogy... most már fcnagam se vlagyok iífeztában vele, jönnigk^e Amálkáék. A fiu végignézett rajta. — Csakugyan? — kérdezte gúnyosan. — Ss most jöttél erre rá? Érdekes. Az agglegény elmosolyodott. — Mit találsz benne érdekesnek? — kérdezte könnyedén. -t Hát az minden esetre érdekes, hogy otthon még egész biztosan tudtad, hogy jönnek, itt pedig rögtön más húrokat pengetsz. A másik tovább mosolygott és nyugodtan felelt. — Azt hiszem, azt akarod ezzel mondani, hogy szándékosan vezettelek félre, hogy hazudok. Ebben pedig tévedsz. Az igaz, én szóiktam hazudni, de sokkal kevesebbet, mint más és.... nem ilyen együgyü módon. Sértő rám nézve, hogy ilyen kezdőnek néztél. Aztán meg tudod, ha én hazudok, annak okának is kell lenni. Ilyen oknak pedig te kevés vagy. Nem sztabad a saját fontosságodat túlbecsülnöd fiam* A katona megszéjgyieinülten hallgatott, a másik folytatta. — Akkor még meg voltam győződve, hogy kijönnek, elhiheted. De most, hogy átgondoltam jobban a dolgot, azt hiszem, otthon fognak maradni. Ha pedig nem jönnek, az a társaság ott kérdezősködni fog. Hát vigyázz a nyelvedre. Aztán jó lesz, ha barátságos arcot vágsz, különben szimatot kapnak. A fiu dühbe jött. — Hallod, ez komédia! Most én menjek' oda . mosolyogni meg locsogni összeí-vissza< (Mondhatom, ezt jól megcsináltad! Kibolonditani engem ide és ilyen helyzetbe hozni! A kis ember lenézően mosolygott. — A helyzetet édes barátom nem én csináltam. Megmondhatom azt is, Amálkával ejgy; perccel azelőtt beszéltem, hogy téged találtalak a kertben. Informálva vagyok. Hm. Látom, pirulni még tudsz. Ez megnyugvással javadra könyveltetik. Szóval: vigyázz magadra és vigyázz a viselkedésedre. Ha okos vagy, befojthatod a pletykát és ez becsületbeli kötelességed. Ez az utolsó szolgálat, amit a lánynak tehetsz. — Az... utolsó szolgálat? — ismételte elképedve a katona. — Na igen. Ugy értem, hogy Katalinnal már nem igen fogsz találkozni. Ez valószinü. Hosszú csend lett. A katona csak nehezen tudta magát összeszedni. —• El akarsz tiltani attól, hogy Katóval találkozzam? — kérdezte. — Én? Eszem ágában sincs. — Dehát... azt mondod, hogy nem fogom többé látni. —- Ez szinte bizonyos. De nem azért, mert én megtiltom, hanem mert Amálka őrzi. Azokkal te mostanában nem beszélsz. A hadnagy beharapta az ajkát. — Na jó — szólott egy idő múlva. — Ezt

1 megakadályozhatjátok. De irni fogok neki, még pedig innen, most rögtön. — A tűzbe kerül, garantálom — legyintett & szolgabíró. -— Igazad van — szólt a fiu sötéten. — Ez se baj. Majd üzenek neki szóval, azt nem foghatjátok el. — Ez igaz. De ajánlom, ne tedd meg. — Feltétlenül megteszem. — Na és... ki által? Egy ember sincs itt olyan, akire ilyesmit rábízhatnál... — Nagyon tévedsz, mert van ilyen. — Cséri Magdát gondolod? — Azt. — Akkor nem tudod, mit csinálsz. Ajánlom, ne nyúlj a darázsfészekbe. Ne üzengess, ennek nincs semmi, de semmi értelme. Ha pedig épen nem birsz magaddal és ujabb ostobaságot akarsz csinálni, akkor legalább csináld okosan. Ha üzenni akarsz, fordulj azokhoz ni, ott ül a társaság nívósabb része. Nyújtott karral egy távolabbi bokor feló mutatott. Ott pedig a cselédek ültek: a kélt kocsis, Zsófi és a pucér. A hadnagy bosszúsan szedte ráncba a szemöldökét. A szolgabíró folytatta: — Voltaképen ajánlhatom bármelyiket, de persze csak nő jöhet tekintetbe. Ott van Zsófi. — A cseléd? Igen. Az egyetlen nő itt, akinek az uri gondolkozását garantálni merem. Százszor inkább ehhez fordulj, mint akár Magduskáho/, akár a mámijához. De legjobban ajánlom, hogy ne csinálj semmit. Aha! Érkezik az utolsó kocsi a Pirosképüvel. Most eredj oda, szimatot n9 kapjanak. Itt várlak a padon. Rögtön gyere^ mihelyt teheted. A hadnagy átment a társasághoz. Ott a tegnapi ismerősökön kivül egy pár idegen arcot, is talált. Egy sovány, tulelegáns, lorgnonos nőben még a bemutatkozás előtt felismerte a Magda mamáját. Egy császárszakállas, szálas úrral is megismerkedett, aki idegenszerű egyénisége és kellemetlen orrhangja révén kirítt a többiek közül. Ez volt a Magda papája. A katona igyekezett beleolvadni a társaságba, ami sikerült is. Nemsokára megérkezett az orvos feleségestől. Velük előkerült Magda is, aki elébefutott a kocsinak, hogy elébb láthassa a drága jó Márta nénit. A lány meg^j örült, mikor meglátta a katonát. Nevetve szólította meg: Ha még emlékszik, tegnap azt mondtia, hogy egyedül csak velem akar foglalkozni. Most örülhet, itt van a becses alkalom. — örülök is —- válaszolt a hadnagy. —' És ha akarja, kezdhetjük. I — Helyes. De ne itt. Meghívom egy erdei' sétára. — Nagyon lekötelez, Magda előbb kikérte az engedelmet a mamától és Márta nénitőL Azután elindultak. Nemsokára elérték az erdei utat. A kislány dudorászott valamit és amikor látta, hogy a part-" nerecsak nem akar megszólalni, elnevette magát. — Hát maga se igy képzelte el ezt a mai sétát az bizonyos — szólt gúnyosan. — Na az igazi r — Na azért ne legyen annyira elszontyolodva. Maga nem oka ennek, hiszen megtett mindent, ami lehető volt. Olyan szépen indult tegnap délután, ahogy csak lehetett. Csakhát persze másnak is van esze és maga végül is lemaradt. Elintézték. Még pedig snájdigan intézték el, az bizonyos. Nem volt már más ütőkártyájuk, hát... kihozták a gavallért, otthon hagyták a lányt. Ez eredeti ötlet, akárki találta ki. Egyszerű, mint a Kolumbus tojása és ami fő, bevált. A lány figyelte a férfit és várta, hogy valamit válaszoljon. De az makacsul hallgatott és a kis hölgy kénytelen volt újra maga venni fel a megkezdett témát. — Kíváncsi vagyok — szólott nem rejt-r hető türelmetlenséggel, hogy mit szól maga ehhez ! Hajfandó-e tűrni, hogy még többször is nevetségessé tegyék? Tegnap délután megkezdték, ma folytatják, utoljára magán fog itt az egész társaság mulatni. — Csakugyan?! — Persze. És igazuk van. Soha életemben nem láttam ilyen pipogyát. A hadnagy megállott és szembefordult a lánnyal. — Mondja, miért akar maga engem minden áron összehozni Katóval? — kérdezte szúrós éles hangon. Magda ajkat biggyesztett. — Észrevette, hogy akarom? — Igen. Meg vagyok róla győződve. — Na ezt nem volt nehéz felfedezni, mert kimutattam az első perctől fogva. A tiszt megütődött. — Persze, hát ez igaz — mormogta. — No és azt hittem, maga lesz olyan gavallér és nem kérdi meg, miért örül egy lány!, ha egy másikat a szomszédból elvisz az ördög. A hang olyan természetes volt, hogy a hadnagy elkacagta magát. — Ugy? Hát erre nem is gondoltam —> szólott nevetve. A

z elővigyázatosság egy kicsit korai, de annál dicséretesebb. Én mindenesetre bocsánatot kérek, mert neveletlen voltam. <' A kis hölgy duzzogva felelt. — Igazán nem volt szép, hogy kiforszirozta ezt a dolgot. És mit érdekli magát tulajdonképen, hogy miért csinálom én, amit teszek 3 Nem elég, hogy segítem? Végre is ha én tegnap nem mentem volna át, maga ma nem volna

1 itt. Hogy rosszul sikerült a folytatás, arról nemi én tehetek. i — Nem. Annak egyesegyedül csak én vagyok az oka — válaszolt elkomolyodva a fiatalember. A lány elbámult. — Maga azt mondja, hogy maga az oka?! Hiszen tegnap még... Történt azóta valami, amit én nem tudok? A katona észrevette, hogy sokat talált mondani. ' — Semmi — felelt némi zavarral — csjak ugy értem, hogy másképen kellett volna ne-i kem idejönni, másképen megcsinálni az egész dolgot. Valósággal erőszakkal rontottam be közéjük és ezzel magamra haragítottam a mamát, Gézát, Amálkát, mindenkit. Hiszen azt se tudják, ki vagyok. — Ugyan! — válaszolt a lány. — Ne veszítse el a józan eszét. Maga a frontról jön, itt; átutaztában meglátogatott egy családot, amelynek egyik tagját már ismerte. Ez olyan dolog, amin a legboldogabb békeidőben sem ütközhetett meg senki. Egészen mással magyarázható ez a hirtelen és egyöntetű magas apprehenzió. Hallgasson csak rám. Tegnap délben én azért mentem át rögtön ebéd után, mert tudtam,', hogy magának sürgős segítőre van szüksége. Biztos voltam, hogy megpróbálják kiszekírozni, bár csak annyit tudtam még magáról, hog>| létezik. s — Igazán? És honnan tudta, hogy ki akarnak szekírozni? Kérdezte a fiu. A másik habozott egy pillanatig, d« aztán gyorsan, energikusan felelt. — Onnan, mert tudtam, hogy ezeknek érdekük bárkit is eltávolítani, aki Katinkához közeledik. A katona fel volt villanyozva. — 'Aha, erről már tegnap beszélt maga valamit. Nagyon kérem, mondjon el mindent, hadd lássak tisztán. Magda bólintott. — Jó. Különben az egész nagyon egyszerű história. Volt a családnak egy nénije, aki nagyon szerette Katinkát. Ez volt a szemefénye, mindig maga körül akarta látni, valósággal rajongásig szerette. — Azon nem csodálkozom — mormogta a katona. Magda egy gyorsan elfutó gúnyos mosollyal vette tudomásul ezt az önkéntelen megnyilatkozást, aztán folytatta. — Öt évvel ezelőtt a néni meghalt és Katinkára hagyta minden vagyonát, azzal a kikötéssel, hogy amig a lány nagykorú nem lesz, vagy férjhez nem megy, a haszonélvezet a szülőket illeti. Katinka most tizenhét éves: a többit érti, azt hiszem. Ha férjhez talál menni, fuccs a haszonélvezetnek, ami különben még hét évre szól. — És ezért? Biztosan tudja maga ezt? Nem birom elhinni! — Pedig elhiheti. A mama perrel akarta megtámadni a végrendeletet és csak akkor vonult vissza, amikor két ügyvéd reménytelennek mondta az egész vállalkozást. Voltak azután csinos kis botrányok is. A mama összeveszett Amálkával, az orvos a szolgabiróval. Ma se érintkeznek, ha elkerülhetik. Nahát... ezek a maga erkölcsbirái! Maga boldog lehetne Katával. Szép lány, hétvármegyére szóló összeköttetések, gazdag is. Dehát... maga csak menjen szépen tovább, hogy az árenda azoknak a zsebében maradjon. A hadnagyból kitört a felháborodás. — De hiszen akkor ez egy szívtelen, szenynyes társaság! — Ne használjunk erős szavakat. Nekik szintén megvan a maguk igaza. Én azt hiszem, nem annyira a haszonélvezetre megy itt a dolog, hanem sokkal többre. .) lJp^ |