Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 275-298. szám)

1929-12-01 / 275. szám

1929. december 1. JM^ÍRYIÖBIC. 17 Semmibe ívelő hidak REGENY Fehér Gflb«r. 33 Volt ugy, hogy egy hajótorésbol asak ketten tudtak megmenekülni egy elhagyott szigetre. De a lány büszke volt és külön lakott az erdőben, mig végre megtört erővel hozzáfordult, ő pedig szívesen fogadta és sohase emlékeztette előbbi dölyfösségére. Máskor meg. Magda szerencsétlen szegény szülők beteg gyermeke volt és reménytelenül szerette Gáborkát. Egyszer szegény édesanyja ellenére is felment *bba a fényes bálba, ahol Gáborka volt a bálkirály, csakhogy láthassa őt. A fiu pedig csak vele táncolt A lány boldog "volt és meggyógyult nemsokára. Magda is, szegény édesanyja is alázatos rajongással imádták jóltevőjüket, de Gáborka sohase élt ezzel vissza és magához emelte őket. Volt ugy is, hogy Magda volt Néró császári Rómájának legszebb leánya, Gáborka pedig zseniális mérnök, aki már akkor megvalósította a repülőgépet és kastélya volt az Alpesek rengetegeiben .Magda a Gáborka menyasszonya volt, de Néró megtagadta a lány kiadását. Gáborka ®zért repülőgéppel jelent meg Róma felett és bombát dobott a Palatinra. Irtózatos volt a város rémülete. (Ha ideje volt a fiúnak, behunyt szemmel félórákig elgyönyörködött a megvadult lovak és kvadrigák száguldásában s a rettentő fej vesztettaégben, amit fentről a repülőgépből pompásan lehetett látni.) Neró császár persze rémülten kiadta a lányt. Magda még sokáig istennek tartotta a fiut. Ettől kezdve az Alpesek ködlő fenyveseiben éltek pompás palotájukban. Rómában azonban a rege fenntartotta nevüket, amely regéből századok multán az Ikarus monda egyik változata lett. Ezek a jelenetek olyan élénken éltek a lelkében, hogy a párbeszédeket szóról szóra tudta már, sőt sokszor önkéntelenül is kiejtett egy-két szót fennhangon, bár ilyenkor nagyon belepirult és rögtön igyekezett másra gondolni, más tárgyhoz menekülni. Most... ezek az álmok egyszerre nevetségesnek tűntek föl előtte. Az élet maga jelent meg és az árnyak messze kerültek a leltétől, ugy gondolt rájuk, mintha inem is az ő képzeletének szülöttei lettek volna. Szétnézett. Senkit se látott, de a bokrok mögül idehallott a száraz levelek csörgése. — Ott jön — gondlta izgattootan. És csakugyan megjelent a másik fiu alakja. Jött egyenesen felé, ö azután végignézett rajta. Gáborka közömbös arcot igyekezett csinálni, ami ezúttal nem sikerült. A Gyula arca haragos lett : — Az imént hazudtál ! Magda itt van, te bujtattad el. — Te hazudsz, nem én ! — féléit ez kihívóan. Gyula meghökkent az elszánt hangtól. Szótlanul fordult a ház ajtaja felé. Bement. Gáborka sápadt volt. Tudta, hogy még csak egy perce van, sejtette azt is, hogy amaz erősebb, mint ő. A lelke fölött megterült a keserűség, mint egy mély, nagy árnyék. Beteg, nyűtt idegei lázasan korbácsolták a vérét, a szive őrülten kalapált a torkában. — A fejem. .. óh, hogy zug, — gondolta. Nyugalom kellene . .. nyugalmat ! És ekkor agyában, a száguldó vér országútján, felütötte a fejét egy bimbózó gondolat-virág. Vonásai egy pillanatra fölényes, gúnyos mosolyra húzódtak, amely a halottsárga arcon rettentő vitustáncba tördelőzött széjjel. — Megvan, megkaptam — ujjongott fel belő/egy hang. És most. .. szabad vagyok. Egy perc még és itt lesz a fájdalom, az úttalan sötétség, a nihil. És én mégis megállok, mert a ködön tul... jön a "távlat, az idő szent távlata, hogy felemelje a lelkemet. Mi lesz ebből az én parányi bajomból száz év múlva, és mi lesz az ő kis diadalmából ? Mi lesz ? — Két fejfátlan sirhalom. Lázas szemét lehunyta egy pillanatra .és látta t két füvei benőtt sirdombot, olyan derült, szép napsütésben, hogy az arcán mosoly suhant végig. Aztán csak egy csomó karcsú, bugás főszálat látott, amelyekkel kellemes, hintázó játékot játszott a tavaszi szél. — Milyen szépen ingatja a iüyet a szellő — villant át rajta. — Én pedig... minden esetben megállok most már. A fejem zug, a vér is rohan, rohan tovább, de tudom, hogy ez az én lelkemtől messze, iszonyú messze történik. A lelkem áll nyugodtan, látom, amint körülöntí a napsugár a többi... vér... az idegek ... csak ostoba mechanizmus, tehetetlenül tovább rohanó szekér, még nem is megszégyenitő. Közelebb lépett a pinceajtóhoz és várt. Amaz pedig már jött is kifele és anélkül hogy ránézett volna, a másik ajtó felé ment. Gáborka égy ugrással előtte termett. — Ide nem mégy be 1 — mondta rekedt hangon és állást vett a bejárat előtt. Gyula mordul rápillantott, aztán vissza lépett vagy kettőt, olyan sötét és elszánt volt ellenfelének tekintete. De a másik pillanatban az ő dühe is fellobbant. — Azt mondom, eredj az utamból 1 — szólott fenyegetően. — Nem mégy be — ismételte gépiesen a fiu. i — Odalenn van Magda ? — Akár ott van, akár nincs, oda be nem mégy 11 — Csakugyan ? És miért nem ? — Mert én nem engedem. Ez a hely az enyém. Amaz gúnyos dühvel nevetett : — A tied ? Mi itt a tied, te nyomorult te ? Ez a kert, amit apád lecsúsztatott a torkán ? — Ne bántsd szegény, halott apámat 1 — nyögte Gáborka és a keze ökölbe szorult. — Állj el az utamból, azt mondom 1 — — Nem !! — Nem 1 A Gáborka izgatottsága nőttön nőtt, Gyula most már nyugodtabb volt. — Háromig számolok — mondta. Jól vigyázz, hordd el magad, mert ha a járomig itt maradsz, leverlek. Egy!! Gáborka nem mozdult. — Kettő — hangzott újra, de eredménytelenül. Gyula egy kicsit csodálkozva nézett és dühösen ráordított j — Nem hallod, hordd el magad 1 Most számolom az utolsót 1 Három 1 A számolás után pillanatnyi csend lett. Mikor Gyula látta, hogy a másik nem mozdul, dühében reszketni kezdett : — Ha azonnal nem takarodsz, arcodba vágok ezzel a pálcával 1 — Te ? ! Nekem ?! Te senki, te pimasz 1 ! A vessző lecsapott a Gáborka fejére. Ez elsikoltotta magát, vadul nekirohant a másiknak és minden erejéből felé sújtott az öklével. Ez azonban kitért az ülés elől s amíg Gáborka a levegőbe ütött, gáncsot vetett neki, a földre teperte és a mellére térdelt. Gáborka roppant erőfeszítéseket tett, hogy kiszabadítsa magát. Mikor észrevette, hogy ez nem sikerül, tehetetlen dühében a szabadon maradt fél kezével mellbe vágta erősebb ellenfelét, amivel csak azt érte el, hogy ez még jobban feldühödve ütni-vemi kezdte őt. Gáborka behunyta a szemét és nem tudott már ütni sem, amikor egyszerre azt érezte, hogy megint szabad. Lobogó szemekkel ugrott fel, hogy megint Gyulára rohanjon, de... hirtelen megtorpant. Magda állott előtte, reszketve, halvány arccal. Gáborka egy ideig értetlenül bámult rá, mint valami eszelős, végre lassan felemelte a kezét és rámutatott : — Ezt te csináltad 1 — nyögte siket hangon. — É... én ? — hebegett Magda elpirulva. — Igen, ennek teljesen igaza van — szólt Gyula dühös nevetéssel. — Ezt az egész dolgot maga csinálta. — De ez mára elég is. Most majd én diktálok ! Először is jön velem azonnal ! Magda habozott. — Azonnal ! ismételte Gyula haragosan. — Vagy pedig — ha akar — itt maradhat ezzel is. — Itt megvetően Gáborkára mutatott. A lány még mindig mozdulatlanul állt. Gyula végignézett rajta, azután lassan megfordult és menni kezdett. Még egy pillanat, egy hoszszu, csüggedt sejtéssel tele pillanat, akkor... megfordult Magda is, három-négy gyors lépéssel utolérte Gyulát és a karjába kapaszkodott. Gáborka egyedül maradt. Gépies ösztönnel arra fordult, amerre azok mentek. Egy lépést tett a lány után. Ekkor megbotlott valamiben. Lenézett, egy nehéz féltégla volt... azok ott kar karban, háttal reá, öt lépésre tőle. Irtózatos erőt érzett magában, a teste csak egyet rándult, már kezében is volt a kő. Hátra hajlott, hogy a kő csaknem a földet érte már, amikor... egy nagy köd ereszkedett le a látása elé. S a szürke ködhálón keresztül újra látott valamit... egy mozdulatlan testet (ugy tűnt fel neki, hogy egy lány volt), amely véresen ott feküdt az uton, az avarban... halvány, kezüket tördelő emberek állották körül. Ekkor megrázkódott a fiu, a tégla kiesett a kezéből. A szeméhez kapott, letörölte a könnyet. Egyedül volt, amazok messze voltak már. Egy percig még szótlanul nézett utánuk, aztán sápadt, szomorú, engedelmes arccal lassan elindult a tó felé. IX. .... '. ~ — Oztán te Zsófi, messze van innét az a Bükköshát ? — Mondtam már, ne ténferegjen itt a mosogatótál körül I Egyszer még beleesik, oszt amilyen nagy szál legény, még ott fullad. — Na jó, leülök. Hát messze van ? —Meglehetős. , — Mégis, milyen messzi ? — Majd meglátja, mire felér. — Fel ? Hova fel ? — A hegyié. — Még hozzá hegyen is ? Hogy azt a keserves kutya... Hát aztán mennyi ideig tart ? — Nekem két óra, magának négy. — Miért négy nekem ? — Na hát.. . két óra a menés, egy a sóhajtás, egy a szuszogás. — Hm. Nyelves vagy ! — Ne hallgassa ! Menjen ki az ámbitusra. — De bizony nem vagyok bolond, mikor veled lehetek. — Ni csak, még szerelmet vall, mint az urak ! — nevetett Zsófi. — Hát aztán, ha csakugyan vallanék, mit mondanál rá ? — Ha megvallja, majd meghallja 1 — Minek ez a hegyes beszéd ? — feddőzött Pikó. — Hisz nem csináltam semmi rosszat. — Hiába 1 Asszonyba se állhatom a szuszogóst, emberbe még úgyse. — Na csak lassabban — szólt a pucér méltatlankodva. — Elvégzem én, ami az enyém, meg aminek értelme van. De az ilyen... kirándulás — mire jó ? Uri bolondság I Ha még mi mennénk... csak ketten 11 Zsófi nevetett : — Az lenne csak szép. Maga menne elől, én vinném utána a bornyut meg a gyiklesőt. — Na-na Zsófi 1 Elviszem én a magam terhét. De eívinném még a tiedet is, ha akarnám. — El is viszem. Még ma délután mindkettőnkét én viszem ki a hegyre. — Majd szólok, ha szorulok — vetette oda a lány. Zsófi belepirult. — Na még mi nem jut eszébe 1 Csak ez hiányzik! Hát mért ne vihetném? — Azért, mert én nem hagyom. — Mért nem hagyod? — Csak. Nem is kéne egyéb, minthogy üres kézzel lőgérezzek végig a falun, oszt másnap elmondja mindenki: Na, Elek Zsófi külön bakát tart, aki hordja utána a sleppet. Még csak az hiányzik nekem, hogy összeadjanak egy ilyen kis somfagörcs emberrel. Milyen emberrel? — Somfagörcs emberrel. — Ugy látszik, colostokkal méred az embert. — Ugy mérem, ahogy akarom. — Hát jó. De a pakkot én viszem délután, az szent. — Pofon is vágom, ha az én holmimhoz hozzányúl! — mondta a lány nevetve s miközben feléfordult, erős fehér fogai kicsillogtak a széthúzódó ajkak megöl. i — Ha pofon vágsz, megcsókollak. A szép sugár lány lenézett rá: Legyintett. — Kicsi ember, nagy akarat — mondta csendes gúnnyal. r — De bizonyisten megteszem, akár a pofon előtt is. (Folyt, köv.) J