Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 275-298. szám)
1929-12-18 / 289. szám
1929. december 18. J^fmriDÉK. 9 >m iSeii.jaa Irodalom Az élet szimfóniája Hosszú évtizedekkei ezelőtt, egy borongós őszi napon, két magyar ember érkezett el a magyar határra. Szigorú vámvizsgálat. Kettőjük közül az egyik hosszú útra készül. Természettudós, aki U]Guinea ismeretlen rengetegeibe indul és ezért fel kéli magát mindenféle tudományos szersz.ámmal szerelme. Üvegek, fiolák, mérgek, mérőeszközök tarka-barka sora; mind igen gyanús holmi* égy jóravaló vámtiszt szemében. Alaposan, egyenként szemügyre veszi őket, gondosan kikérdezi a kivándorló tudóst minden egyes hoimi eéfja és rendeltetése felől. Utolsónak marad a láda fenekén egy kis zsák. Ez aztán a gyanús! Szemre ugyan egyszerűen föfdnek fest a tartalma, de hát az ember soha se tudhassa, mi rejlik az ilyen csalafintaság mögött. Megindul a nagy inkvizíció. És a kivándorló fiatalember -4- Bíró Lajos, Uj-Guinea tudományos fefkutatója volt - könnyel a szemében teszi meg sufyos vallomását a vámtiszt előtt: a zacskóban maréknyi anyaföld van, magyar föld; magával yiszi, mert nem lehessen tudni, mi sors vár egy ilyen elárvult magyar fiúra ott künn ismeretlen világok rengetegeiben. És ha netalán ...nos igen, ha talán arra kerülne a sor, hogy idegen földben markolná meg fagyos kezével fiatal életét a Halál Őfelsége, legalább ez a maréknyi magyar föld kerüljön vánkosnak szegény fáradt feje alá. És aki Bíró Lajost odakísérte a magyar határig, az egy másik magyar kutató volt, aki azóta megjárta a világhiresség útját, de ma is hálás szívvel emlékezik meg arról a nagy tanításról, amelyet Bíró Lajos ébresztett fer" benne, amikor a honi föld iránf *aló rajongó szeretetnek ezt az örökszlp szimbólumát teremtette meg. Ez a tudós Francé Rezső, azóta megrendítő szavakkal tett tanúságot, a nagy virág előtt is, Entdeckung der Heimat cimü könyvében a szi_ ve legmelyébe ágyazott honszéretete a. honi' föld szeretete mellett.. A 1 magyar humuszból * fakadt Francé tudománya, a magyar természet világának jelenségeihez fürödtek legfontosabb félismerései. De azifftn mind univerzálisabb dimenzióba lendült Francé tudománya. Az egész földi lét mind egyetemesebb régióiba repüh át a lei. ke, az Éfetnek mind súlyosabb, sorsszerűbb > problémai rajzottak fel sejtései lelőtt. A növények élete. Mint egy hármast ét elü hatalmas szimfónia, ugy foglalja össze klaszszikus egységbe Francé élete müvének legfontosabb eredményeit az a három kötet, amely most hagyíja el a Dante kiadásában a nyomdát. Az első kötet egészen Tcözeihajfik még a honi föld szivéhez, kihallgatja annak halk árveréseit, amikor a növények életén keresztül figyeli meg a bennünket környező természet örök csodáit. A növények élete cimü kötetében részletesen foglalkozik ezeknek a teremtményeknek valósággal antropomorf tulajdonságaival: bemutatja hajukat, vérüket, ríégy érzékszervüket, idegeiket, agyvefejüket, mozgásukat, szerelmi életüket, a megtermékenyítés csodáit, anyai érzésüket. Másrészt bemutatja a növények szociális és antiszociális tulajdonságait: akadnak közöttük koldusok, rablók, gyilkosok, de vannak közöttük történetírók is és fajuknak óriásai, művészi lángeszei; szóval az emberi érzéseknek és tehetségeknek minden skáláját megfigyelhetjük rajtuk. A Lét forrása. A Lét forrása a másik könyv címe. Ez is a haza földjéből indui ki, hogy azután átlendüljön az örök törvények szférájába. Bemutatja az egyesülés törvényszerűségét a teremtett lények között, valamint a kozmosz változásainak eiőirottságát; a kölcsönhatást a növényi és állati világ között, azt a nagy. szolidaritást, amelynek csupán egyik gyökere a hasznosság .elve, mig valami láthatatlan etikum parancsolja magasabb erkölcsi imperatívuszával az életközösség, a szimbiózis nagyszerű tényeit. Francé ezeket a megismeréseket a három legősibb, legelemibb életközösségre: a világegyetemre, a Földet teremtő koráílriffékre és az életet szabályozó Erőre vezeti vissza. És aztán minduntafan ráirányítja gondolatainkat arra az őserejü igazságra, hogy ennek az elgondolhatatlanul nagy létközösségnék, amelyet összefogfaíó szóval'Természetnek nevezünk, mi csupán kis részei vagyunk és igy azok az ősi tőrvények, amelyek a nagy Mindenséget szabályozzák, ránknézve is kötelezőek. ítél az Élet. És végül a szimfónia harmadik, összefogfaíó téteíe, amelynek ítél az Élet cimet adott a szerzője. Egészen magas vártáról kutatja ebben a könyvében Francé a kérdést, hogy vájjon az emberi kultura története miért csupa válságok és szenvedések láncoíata? Bámulatos históriai tudással fut végig az emberiség eszmei történetén és festői "jelenetek kereteiben mutatja ki, hogy a kuftura tényezői: az Igazság, a Szeretet, a Te- | kintély, a Tudás, a Jóság, a Lángész a Felvilágosodás, a Bürokrácia, az Intuellektus és a Haladás hogyan buknak el sorra, tragikusan, menthetetlenül. Es minderre egy döntőerejü, szinte dogmajellegü vifasza van: azért, mert egyik elv sem kövétte az egyetlen "helyes utat: a Természet törvényeit. Vagyis az Élet diktandóját egyik próbálkozás sem tette a magáévá. Nincs Igazság, nincs Jóság, nincs Tekintély és nincs Haladás, ha nem az Élet, nem a Természet változhatatlan, acélos parancsszavát követi. Francé uj trilógiája hatalmas távlatokat, uj utakat tár az emberiség elé. ? eV^rnemű és hari Sr i ^oppolós, varrás és hj^ Nyíregyháza, Vay Ádám-u. 2. Semmibe ívelő hidak REGÉNY Irta: Febér Gábor. 37 hé .— Azt veszem észre, ha nem is mondod öcsém. Na ne féljetek, én nem láttam semmit. Egy percig csend volt. — Üljék le kend ! — instálta Pikó az öre— Van itt hely elég. Márton csak állva maradt. — Nem jön ez a marasztaló szó szívből, — szólott kaján mosollyal. — De csak... üljék már le ! — nyöszörgött Zsófi félrefordított fejjel. Az öreg nevetett. — Ez jó, nagyon jó. Na, ne féljetek, megyek már. — De hiszen nem azt mondtuk 1 A kocsis már el is indult, de mentében visszaszólott még : — Egy kis baj van a hevederrel, tudjátok. Az embernek mindig akad dolga... nekem is, de még nektek is. Majd köhögök, ha vissza akarok jönni. Elment, a pár pedig ott maradt. Zsófi köael állt a síráshoz. — Most a szájukra kerültem — súgta szégyenkezve. Pikó odahajolt. — Félsz tőlük ? Félsz, hogy csúfra hagylak ? — kérdezte. A lány rámosolygott. — Nem. — felelte és megrázta a fejét. XIV. A tóvölgyi nagy házat betakarta a csend és a sötétség. Csak az oldalsó kis szobában égett a. lámpa, ahol a két nő volt. És csend volt? ebben a szobában is. Kató a díványon ült, Amálka hátratett kezekkel járt körül. És azóta még alig szóltak egy-két szót. Tiz óra lehetett, amüw az utcáról az első kocsi zörgése behallatszott. — Itt az ideje, feküdjünk — mondta az öreg nő. Vetkőzni kezdtek. Amálka megállott a tükör előtt. Előrevetette a haját, marokra fogta és hosszasan nézte a tükörben. Szembenézett, magával. Egy pillanatra elsötétült az arca, azután beletépett a hajába a fésűvel. Majd azt is abbahagyta és mozdulatlanul bámult tovább a tükörbe. ! Majd hirtelen megfordult. Kató az ágyban volt már, a feje be volt temetve a párnába. í|l nő gyorsan odament, megfogta a lány vállát és annál fogva a lámpa felé fordította. — Mit akarsz, hagyj ! — mondta a lány és a sírástól eltorzult arccal nézett vele szembe. Az pedig kíméletlen erővel tartotta és nem engedte, hogy elforduljon. — Miért sirsz? — kérdezte olyan hangom, ami fenyegetésnek hangzott. Kató felült, zokogott. — Most mondd meg, miért sirsz ? —. ismételte ideges dühvel a másik. A lány abbahagyta a sirást és sápadtan felnézett. — Olyan egyedül vagyok itt köztetek \ — szólott. A másik összerántotta a szemöldökét: — Egyedül? — kérdezte felháborodva. — Hát én senki vagyok neked ? Nem szerettelek mindig ? Kató bólintott. — Szerettél tudom... de... — Na csak mondd tovább. — Az anyámnál szeretnék lenni — nyögte ez és a könnyek csorogni kezdtek végig az arcán. Amálka megdöbbenve lépett hátra. — Na, ahhoz jó helyre vágyói — mondta az indulattól elfúló hangon. — Vagy talán azt hiszed, hogy ha most odamégy hozzá, 6 majd újra összehoz vele? Kató belepirult. — Ne teszélj nekem arról az emberrdtl — kiáltott haragosan. — Szégyelem, ha eszembe Az öreg nő tanácstalanul állott előtte. Az utcáról behallott a második kocsi zörgése. Kató az ablak felé fordult: — Most jön — mondta megvető hangon. — Itt vannak mellettem az apám meg a bátyám, ezek a ...férfiak, és nekem még mindig egy fedél alatt kell lennem vele amig neki tetszik. A nő odament hozzá, fejére tette a kezét: — Sohase szenvedtél még, nem tudod, mit csinálsz — szólott. — Most próbálj aludni, holnap majd mindenről beszélhetünk. — Akkor is azt mondom, amit most: Küldjétek el, vagy én fogom elküldeni. Amálka sötéten nézett rá. — Azután jön majd a hosszú megbánás — mondta. — Hiszen szereted. — Lehet. Az is mindegy. — Szívesen tönkremégy, ugy-e, csak ő is menjen tönkre. — Az én dolgom, magam csinálom magamnak — válaszolt Kató növekvő indulattaL Amálka összefont karokkal, sokáig nézett rá. — Nézz miránk, te szerencsétlen — szólott régre. Ott van Géza. Otthagyta a feleségét, maga se tudja, miért. Elvált és.... most megy tönkre, jóformán azt se tudja már, miért él tovább. Itt vagyok én. Elhagytam az uramat. Elhagytam, mert ivott, undok, volt. Eljöttem a gyermekemmel ide a rokonokhoz — cselédnek. Akkor még boldogított az az őrült dac, hogy élhetek a férjem nélkül is. És éltem is, amig egyszer meglátogatott az Isten. Oh, te arra nem emlékszel. Olyan kicsi volt az a koporsó, hogy a cseléd a hóna alaít vitte ki a kocsiig. A temetésére az apja is eljött. Sírt és azt mondta, menjek vissza hozzá. Akkor engem "az a koporsó látóvá tett: megígértem. Azon az estén az a nyomorult ember újra részeg lett és én másnap nem mentem vele. Itt maradtam a sírnál halottörzónek. (Folytatjak.)
