Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 275-298. szám)

1929-12-15 / 287. szám

If29. december 15. JtflffimDSKL HgsgBBBBBHBSBBnnsnsEH 19 REOBSTY Irta: Fehér Gábor. 35 Száz meg száz hétköznap egymás után, konok, álnok, birhatatlan következetességgel. És ezek a hétköznapok engem megöltek ! Elváltunk. Vigyázz fiam és okulj! Te csak ünnepnapokra válsz be, a hétköznapok megölnek, mert lelepleznek : megmutatják, hogy ideges, kapkodó, fáradt vagy, hogy nem vagy igazi férfi. Már pedig ogy nő mindent megbocsát egy férfinak, csak a férfiatlanságot nem. Vigyázz, te ingyen jutsz ehhez az aksziómához, nekem három évi házaséletbe került. Hallgass rám, mig nem késő. Nagy csend lett. A tiszt némán küzdött a. gondolataival. Többször ugy' látszott, hogy mondani fog valamit, de aztán tovább hallgatott. Csak hosszú szünet után szólalt meg. — De hiszen, ha igy ran, akkor... céltalan nekem minden. Borzalmas ez a — predesztináció. A szolgabíró idegesen összerándult, félelem «e iszonyat ült a vonásain. — Ez az ! 1 — kiáltott nagy izgalommal. Eltaláltad a szót : predesztináció. Örvények vannak liam, amik húznak bennünket. Az akarat ? — aptikai csalódás. Fátumunk van barátom, amihez alkalmazkodhatunk legfeljebb: ez az a híres valami, amit akaratnak csúfolnak. Fátumunk van, amelyből átvesznek a hozzánk közelállók is valamit. És hallgasd csak, van még ennél furcsább Í6. Mert átveszi ezt a fátumot az élettelen környezetünk is, a Lakásusnk, a bútoraink, a tárgyak, amelyekkel érintkezünk. Akarsz egy pár példát? Van elég. A nadrágomat épen ugy vasaltatom, mint más, mégis mindig gyűrött és a térde kipuffadt. A másé . miért nem ilyen ? A cipőm nyelve —* látod — most is félre van csúszva, agés/en a talpam alá, és akárhányszor visszaigaakom, következetes marad. A másé nincsen igy, pedig én is onnan vásároltam a cipőt, ahonnan más. Miért kell ennek igy lenni?! Látod, ez is fátum, egy cseppet se kisebb rejtély, mint a világtörténelem folyása. Csináltatok egy uj ruhát, elkezdem figyelni. Elmúlik három-négy nap... semmi jel. Egy hét múlva egyszer csak végignézek rajta és látom, hogy — már alkalmazkodik. Már tudja, hogy neki nem szabad éles, határozott vonalakat mutatni, mert egy ernj&edt ember fátumát kell megosztania. Az ilyesmiken nem jó gondolkozni, hidd el. Csak azt mondhatom neked, ne csinálj te ünnepi pózokat, mert a hétköznapok bosszút állanak rajtad. £s összetöröd a lány életét is. Azt ajánlom: menekülj, Kiig nem késő. A hadnagy keserűen mosolygott. — Nagyszerű. Engem arra szántál e szerint, hogy egyedül vesszek egész életemre ? — Na ez egyáltalán nem következés. — De hiszen... ez a természet szava... ahogy mondod — válaszolt gúnyos ingerültséggel a tiszt. A kis ember komolyan bólintott. — Hát persze. A természet intése ez. De saemicsére őt is meg lehet csalni pajtás, mert a természet naiv és minden raffinériával szemben tanácstalan. — Ugy ?! Na, kíváncsi vagyok a módsaerre, •mivel csalni lehet. — A módszer egyszerű. A mi-fajta langyos emberek mindig magukat szeretik első sorban, sőt magukon tul mindenki mást csak hűvösen, mértékkel. Hát akkor mért ne csinálnál te egy jó okos érdekházasságot, hiszen egy esztendő múlva ezt a lányt se fogod jobban szeretni, mint akármelyiket, ha elveszed. És az ilyesmi nagyon kiadós dolog. Odaáll melléd a vagyon és ezzel pótolva van az egészséges erő, amit az Isten nem adott meg. Hiszen igaz, a pénz nem tesz boldoggá, de viszont a pénz hiánya feltétlenül boldogtalanokká teszi az olyanókat, akik a maguk Istentől adott erejében nem bízhatnak. A vagyon kitűnő mankója a véznáknak, barátom. Vagy ónnal beülhetsz valami vezető pozícióba, a hol a hivatal maga intézi magát, az alantasok energiája végez mindent és mégis tied az érdem és elismerés. Imponálhatsz nálad kisebb ekzisztenciáknak, irányithatod a mások sorsát, hidd el, hogy ez nagyon kellemes. Sói megtöltheted az életedet valódi tartalommal ifi, Jót tebetse az emberekkel és igy jobbá lehetsz magad is lassanként, mert az emberek mindig a lelkük szebb részét fordítják azok felé, akiktől félnek vagy akiktől várnak valamit. És mindennek" bizony örökre vége, ha elveszel egy szegény lányt. A hadnagy kolerikus, éles .kacagással felelt. A szolgabíró meglepődve nézett rá. — Mi- az, mit kacagsz ? — kérdezte. Amaz már nem kacagott, hanem odafordult a másikhoz. -— És Kata is ilyen szegény lány ? — kérdezte leplezetlen gúnnyal. A szolgabíró arca elborult. — Ugy-e

5 mondtam neked, hogy óvakodj a kis kígyótól! — Nekem nem,mondott senki semmit — bizonykodott a katona. Késő volt. A kis ember átlátott mindenen. — Aunnye — szólalt meg savanyu arccal. — Hát ennek az alaknak is be kell szerepelni a beszélgetésünkbe. Csúnya téma, amaz sokkal szebb volt, de mindegy. Hát menjünk itt Í6 sorjában. Először is felelek a kérdésedre. Bizóny, Katalin szegény lány. Elkezelték a' vagyonát. Ha akarod tudni, a saját anyja ^ezelte el. A bérlő bagót fizet és tönkretette az instrukciót. Ez még nem lett volna baj. Tavaly az árvaszék hadikölcsönt vett fel a birtok huszonöt százalékos értékéig, ugyanakkor a bécsi nevelőt is fizatni kellett. Ez az intézet rengetegbe került, tiz lányt is kitaníthattak volna ennyiből. De az anyjának mindenről van okmánya, hát senkinek semmi köze hozzá. Mi Amálkával megpróbáltunk közbeszólni: a körmünkre koppantottak. Aztán volt az örökségen eredetileg is teher, szóval összejött minden. Eladták a birtok felét, hogy mentsék a másikat. Mire ahhoz Katalin hozzájut, nem lasz abból semmi. Bizony, ez elég mocskos história, de igy van. — Most jön aztán a dolog másik része. Csak rövid leszek, mert undorodom, A mi családunk a tönk szélén áll. Hogy meddig húzza még, nem tudni, de bizonyos, hogy nem tart már soká. A Pirosképü nem sokat keres: nagyon becsületes hozzá és különben is bele van őrülve a politikába. A Cséri vasgyár meg terjeszkedni akar R mi kúriánk kellene neki okvetlenül. Ha Katalin* Jérjhez menne, ez megindítaná a lavinát, akkor aztán jönne, aminek jönni kell. Ezért neked Magda kisasszony olyan jó barátod. Most már tudod ezt is. Egy percnyi csend lett. A katona szólalt meg. — Igen, most már tudok mindent. Különben pedig mit érdekel most Magda engemet ? Legfeljebb hálás lehetek neki, mert tisztán látok. És most kedves bátyám arra kérlek: tartsátok meg a vagyont és adjátok Katót nekem. Én tudom, hogy ő is igy fog gondolkozni. Sápadtan és boldogan mosolyogva nézett a másikra. De az komolyan rázta a fejét. — Póz, póz szegény fiam, megint csak póz. Megható benned a tisztulásnak ez a vágya. De ezt a tisztulást nem adják felülről olyan könnyen. Valakiért fejest ugrani a sötSBe: ez" nem szerelem fiam. Élni, küzdeni érte egy életen át: ez az igazi. Már mondtam, hogy ez nem neked való. Fata obstant I A hadnagy felállott a padról. — Ez az utolsó szavad ? — kérdezte. A szolgabíró csodálkozva nézett rá. — Hát mi lenne más? Egyebet nem mondhatok. ' — Na és... mit várhatok tőled? — Semmit. — Nem adod át Katónak az üzenetemet ? — Nem. — És... meg fogod próbálni, hogy Katót is igy... lebeszéld ? — Azt hiszem, többet nem szólok bele semmibe. Ezt különben most még nem tudom, de valószínű. — Köszönöm. — Nincs mit. — Nem jösz át oda a társasághoz ? — Nem. — A visacxntláitásra. Isten veled. — Várj még — szólt a kis ember. — Szedetném tudni, mit akarsz tenni most ? ; — 'Azt még magam se tudom. Azt hiszem, •em sokat. Holnap délelőtt elmegyek haza. Látod, mégis megfogadok valamit a tanácsodból. Még az is könnyen meglehet, hogy soha se jövök többé vissza ebbe a ti szép öreg házatokba. De hogy Katót elfelejtsem, azt nem kívánhatjátok. Ezt nem is ígérem. { «. — Szerencsétlen ember, hát nem tudtalak? meggyőzni ? 1 — Nem. Isten veled, a viszontlátásra. A szolgabíró tovább ült a padon. Egy darabig kiné2íett a tóra és szabadon hagyta kalandozni a gondolatait. Egyszer aztán megint csák rájuk gondolt újra s a lelkében megjelent egymás mellett a kiét ifjú ember képe. Azután... visszagondolt a saját házaséletéró. És világosan érezte, hogy a fiatalok sohase fognak okulni az előttük menők sorsán és ujjongva, mámorosan fognak rálépni az ősidők óta taposott, szent útra, amelyen apáik, ősapáik haladtak. Felnéziett, arrafelé, amerre a fiu elment. — Omnes eodem cogimur — dörmögte csendes rezignációval. Azután elővett egy cigarettát. XIII. Időközben beállott a szürkület, a társaság tüzet gyújtott. Amikor a hadnagy visszatért, épen a Lorgnonots hölgy vitte a szót. A tóvölgyi uri kaszinó februári műsoros délutánjának emlékeit melegítette fel, hosszú és Ízetlen felsorolásával a toaletteknek és hogy a főszolgabíró két Lánya mért mondotta vissza a négykezest, még pedig az utolsó pillanatban. A katona a társalgásban nem vett részt. & szalonfnázjsok áradata majomszerünek tűnt fel előtte. Átellenben volt a másik tüz, amit a cselédek gyújtottak. Egy sürü bokortól nem lehetett odalátni, de koronként erős, nyílt kacagás hallott át túlról. A fiatalembernek eszébe ötlött az a jelenet, amikor a szolgabíró a cselédeket nevezte a társaság nívósabb részének). Amit akkor Ízetlen különcködésnek ítélt, az most egyszerre nagy igazságnak tünt fel előtte. Nagyon egyedülállónak érezte magát, vágyott valami egyszerű, őszinte szó után. Határozottan átvágyott a másik tűzhöz. Ez persze kivihetetlen kívánság volt. Különben se lett Volna ott semmi keresnivalója ,se neki, se másnak. A két kocsis elment a lovak után, Zsófi és ^ baka egyedül maradtak a tűznél. A tó felől hűvös szellő kerekedett. Pikó rárakott a tűzre, tneg is fújta egy kicsit, hogy vígabban égjen. — Gyere hé közelebb a tűzhöz, mert ,me§fázoi, — biztatta a lányt. — Jó helyen ülök — felelt Zsófi. — De akartát neked mondani valamit. — Elmondhatja onnan is. j — Nem lehet, meghallják. j — Hát akkor jöjjön. maga közelebb. A pucér közelebb ment, de azért még minkellő távolságban maradt. Zsófit ez műdig lattatta. dezte. Na mi az, talán csak nem fél? — kérPikó zavarban volt. — Hát... nem tudok elmenni rajtad. Azt hittem, nem akarod, hogy melléd üljek. — Óh nekem mindegy — (nevetett Zsófi élénk, ideges kacagással. A baka várt egy darabig. — Csak azt akarom mondani neked • — szólott — hogy... látod, én nemsoká elmegyek ionén, lehet már holnap. — Miért ? — Azért, mert... tudod, a szegény ember sohase a maga ura. — Tudom — felelt Zsófi csendesen és a tűzbe nézett. — Ha a gazdám megy, menni kell nekem is. — Vége tán a szabadságnak ? — kérdezte a lány. — Az nem, de ugy látom... kitelik itt az ő becsülete nem soká. — Hogy-hogy ? — Azt nem tudom, de... ismerem én őtet. Meg oztán látni azt, hogy ez a kisasszony nem olyanféle, aki mellett az én gazdám sokáig kitartaná. Majd meglásd, rövidesen megyünk.