Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 250-274. szám)

1929-11-10 / 257. szám

Nyíregyháza, 1929, november 10. * Vasárnap J^,, évfolyam. 257. sz Előfizetési érek helyben és vidéken: Egy hóra 250 pengő. Negyedévre 7*50 pengő. Köztisztviselőknek és tanítóknak 20% engedmény. Alapította JÓBA ELEK Felelős szerkesztő : VERTSE K. ANDOR. í Szerkesztőség és kiadóhivatal: S=sSchenyi-út 9. az. Szerkesztőségi telefon: 6—22. A kiadóhivatal telefonja: 1—39. Postacheque 29558 Kéziratokat nem adunk vissza. A két híd Irta: Pillér József. A nemzetek életében az időnek minden perce egyenlő jelentőségű. Vannak úgynevezett történelmi piManatok, melyek végzettszerű kihatással birnak a nemzetek jövőjére. Azért nagyon fontos, hogy a nemzetek nagyjai bírjanak azzal a magasabb rendű sugallattal, amely felismerhetővé tegye előt tűk azt a bizonyos történelmi pillanatot s elhatározásukkal "kihasználni tudják azt nemzetük javára. Ettől függ legtöbbször a nemzetek boldogulása; de viszont ennek ellenkező pandantja az időpont fel nem ismerése s abból keletkezett állásfoglalásból származó nemzeti veszedelem. A magyar nemzetet ért katasztrófa után élniakarásunk Várvavárta azt a pillanatot, amely döntőleg meghozza azt az elhatározásunkat, hogy milyen irányban induljunk el, hogy nemzetünket a feltámadás útjára irányítsuk. Mégis jött ez az időpont akkor, amikor a Sors keze nem egy, de két hidat kovácsolt számunkra. Most kellett tehát dönteni a nemzetnek, hogy a kettő között melyiken induljon el. Az egyik ilyen hidat a francia szenátus építette részünkre Briaind főpallérral együtt az ismeretes szenátusi konferencián. Nagy betűkkel cégjegyezte is, hogy : ez az igaz ság utja. Rajtunk kivül mégis látták mások ezt az építményt s ki ezzel, ki azzal igyekeztek azt a hidat megerősíteni és még ma is ujabb szellemi munkások dolgoznak rajta, hogy fokozzák, mélyítsék teherbíró képességét. Itt nem szednek vámot, mert az igazság utján nem állanak vámszedők. ívelése fel, a magasba vezet, azért aki ezen elindul, a napfényre jut. De éppen emelkedettségénél fogva,fnehéz járatú. A feljutás a nemzeti energiának összefogását s permanens akcióját kívánja. Mégállást, hónapokra terjedő pauzálást nem tür, mert különben visszazuhanás történne. Természetes tehát, hogy a rövidlélegzetüek, a tétovázók, a kompasszal nem rendelkezők nem alkalmasak ezen ut bejárására; ezek csak utjukban állanának a világos elmével és bátorsággal előre törekvőknek. Azért tisztelet minden jószándéknak, jóakaratnak, de ha ezekhez nem járul rátermettség is, a nemzet könnyen a taposó malomba Ikerül s beáll nála a stagnálási folyamat, amely helyzetben könnyen az agónia szimptomái lephetik ínég; s narkózisából könnyen a halálba zuhanhat. De a nemzet élni akar; a magyar nemzet a Nagymagyarországot akarja, mégpedig ezeréves attrakutumaival együtt. Mert nem elég csak a föld, de a nemzeti tradícióknak teljes fenntartása is épp I olyan fontos, mint a föld vissza- " szerzése, mert az biztosítja a jövőt, a föld háborithatatlan birtoklását és ami fő, nemzeti jellegét és nemzed mivoltát. Példák mutatják, hogy ahol a nemzeti multat megtagadták, megtagadták nemzeti mivoltukat is. Erre gondoljon minden becsületes magyar, kicsiny és nagy egyaránt. Nehogy — miként egykor Mohács, — nemzeti létünk temetője legyen a kozmopolitizmus. A francia szenátusban még 1920 ban megalapozott igazság hídján ^haladva a fenfi kilengéstől nem kellett volna tartani, de — sajnos — a nemzet abban a bizonyos történelmi pillanatban nem ezt az utat választotta, hanem egy más, az eladósitáshoz vezető hidra lépett, amit az üzleti szellem állított eléje. Ez fényesebbnek, csillogóbbnak tetszett és — ami sokakat meghódított — az a tulajdonsága van, hogy járata kényelmesebb, inert ívelése nem fölfelé, hanem a mélységbe vezet. Itt már vámot szednek, nemcsak anyagiakban, de erkölcsi értelemben is. Ugyanis vizsgálat tárggyá teszik a nemzet alkotmányának struktúráját s eltávolítását követelik minden erősségnek, ami ezer éven át megvédte, fenntartotta a magyar nép nemzeti jellegét. Azt kívánják, hogy a magyarok nem mint nemzet éljenek Európa nemzetei között, hanem mint Vazallusok sínylődve éljék ki önmagukat s tűnjenek le Európa térképéről, mint ahogy eltüntették a nagy orosz nemzetet. Ezen törekvésnek pedig legfőbb akadályát a nemzet klenodiumaiban, a Szt. Korona misztikus hatalmában látják, amely alapja, gyökere, összefoglaló kapcsa a nemzeti erőnek; ezért ide, ellene koncentrálnak minden támadást. És jói számitanak, mert ha ezt engedi a nemzet megdönteni, semmisem áll utjukban, hogy céljokat elérjék. — Rosszul teszik tehát ázok a magyarok, akik Corgolánok szerepére vállalkoznak s mint az ellenség csadósai belülről is döngetni kezdik az ezeréves alkotmány alapépítmény eit. ' Már akkor, amikor a nemzet ezen kétes értékű hidra lépett, akadtak Kasszandrák, akik előre látták az ut végét s megjósolták, hogy ez az ut nem lesz a feltámadás utja. És ma, kilenc év után tényleg azt kell látnunk, hogy sem gazdaságilag, sem politikailag egy lépést sem tettünk előre. A nemzet életstandardjának princípiumai nem-, csak adósságai növekedtek. Ezt látta meg a magyar kormány is, amikor egyik utóbbi rendeletével — igen bölcsen — sorompót állított a további kölcsönök igénybevétele ellen. Ez az ut vezetett oda is, hogy ellenségeink szemérmetlenül további jóvátételt követelnek egészen 1964ig. Jelszavuk: megadóztatás a végkimerülésig. De elfelejtik, illetve nem tudják ezen rablásszerü követeléshez a jogalapot kimutatni. — Annak idején azzal igyekeztek e kérdést, harácsoló kedvüket alátámasztani, hogy a háborút mi csináltuk, ezzel a károkat mi okoztuk. De ez a hamis állítás már régen megdőlt; az idegenek közt éppen Briand volt az, aki ezt megdöntötte, ezzel megdőlt a jogalap is. A jóvátétel kérdése különben is nem politikai jellegű, hanem egyenesen jogi kérdés. Miért nem exponálja tehát magát a magyar jogász világ egy világraszóló és állandó demonstrációval e követelésekkel szemben ? Miért hagyják egymagára a magyar kormányt non pasz~ szumus állásfoglalásában ? Miért engednek helyet a hosszas tárgyaA sikkasztó — A Nyírvidék eredeti tárcája. — Irta: Pintér Ferenc Jenőnek hívták, de ő szivesebben Eugénnek nevezte magát. Mindennap késő éjjeli órákig nézte a nemzetközi asztal mellől az orosz táncosnőt. Kát ja mindennap hussalátát evett előételnek és az ötpengős fehérből fizettetett forralva. Kátja ugyanis mindig feketeruhás urakkal jött, illetve mindig eggyel, de mindig mással. Jenő, aki szivesebben Eugénnak hivatta magát, látta, hogy Kátja csak á vacsora efején kedves a partneréhez, a tészta eíőtt fátyolos szemmel bámult a levegőbe és különösen, ha. a zene valami érzelmes szláv nóta változatát ját-' szotta még könnyek is csillogtak a szemébe. Szőke voft, kicsit kövérkés, olyan, mint egy pasz teltkép, a nyakán fekete bársonyszallag, rajta vihogó brilliánsok. Ez olyan különös volt ebben a pesti lokálban, mint a regényes Oroszország, a cár országa, Rasputin, Jusszipov, gárda, kozákok, jégünnepély,. Dosztojevszkij és Téli palota. A a Sony Boyt játszotta az amerikai karácsony ünnepélyességével, sok drámával' és zokogással. Sikkasztó Jenő megnézte az óráját és átült a Kátja megszokott helyére. Gyorsan itta a borát, részeg akart fenni, az alkoholtól elmúlik majd ez a kellemetlen érzése. Bizonyára csak képzelődik, nem is őt nézik a vendégek. Legfeljebb azon csodálkozhatnak, hogy ilyen kitűnő bort hozatott. Az ezreseken nem látszik, hogy ugy lopta őket, de különben ís mind a három különböző helyeken a zsebében lapul meg. A saját megnyugtatására azonban odaszólt a pincérnek: — remek dolog a sorsjegy, én mondom magának, mester! Kátja nem jött. A bor elfogyott. Hozatott még egy üveggel, mert a zenészek nagyon neki muzsikáltak már. Valami oroszt! A hegedűs erre leakasztotta a bafalajkát a falról és egy cseh nótába kezdett. Oh micsoda érzelmek vannak ott Keleten! Mi hozzá képest ez a rongy pesti élet! Ellágyulva nézett önmagára. Lejtőre került szörny! Oda a jó neve. Az állása. Az anyja régimódi asszony, mindent a szivére szokott venni. Mehetnékje támadt: szörnyű éjszakát fog rendezni. Mint a regényekben. Bűn, bün és hajnalban egy dörrenés... Sápadtan, ónszínű arccal hullik le majd a padlóra. Rendőri riport. Egy százast dobott oda a zenészeknek, de rögtön az volt az érzése, hogy vissza kellene venni, mert röhögnek rajta. A fizetőpincér a rendes emberek szimatjával gyanakodva nézte, amig csak ki nem ment az ajtón. A kapu alatt a portás majdnem rákiáltott, mikor Eugén odacsusztatta neki az ötpengőst. Máskor egy vasat sem szokott adni. Az utcán összerázkódott és ugy tett, mintha egy képzeletbeli utcába akart volna befordulni, de ez csak kisebb szédülés volt, nem volt részeg. Nekiment egy kicsit a falnak. Erről jutott eszébe, hogy még nem is vacsorázott. Valamit enni kell, az megnyugtatja az idegeket, de viszont némelyik orvos azt állítja, hogy az ember ideges állapotban nem tud enni. Szemet verően kivilágított büffé állta útját. Bement és habozás nélkül dobálta a huszfilléreseket a szendvicsek fölé a nyílásokba, sőt a csapok fölé is. Valaki, vagy valakik a nyomába szegődtek és kiszedték a szendvicseket, megitták az italokat, ő is látta, de nem törődött vele. Valaki rá is szólt: ide dobj még tapám, ne sajnáld! Oda is dobott 20 fillért. El akarta pusztítani a pénzt, de aztán elhatározta, hogy igy huszfillérenként nem megy." Otthagyta a büffét és ment tovább... Reggel sápadt arccal támolygott be az anyjához: — mindennek vége, elvesztem! Az öreg asszony máskor sikítani szokott, jajgatott és átkozódott. Most az dühítette Eugént, hogy nem válaszolt, csak üí az ágy szélén, ahová leroskadt. Eug^n megpróbálta levetni a cipőjét, de aztán csak ugy felöltözve feküdt végig a díványon, várta mindennek a végét, aztán ezt is tuí* lassúnak találta, az idő mászott, nem akart futni a megsemmisülés felé. Odatámolygott-az ágyhoz és megragadta a konokul hallgató öregasszony karját. A test zuhanva esett a szőnyegre. A szemében az élet tovatűnő árnyéka, egy ragyogó könnycsepp, olyan volt, mint Kátja fekete nyakékén a briiEugén legalább is olyannak látta, liánst.... Egyes szám ára 16 fillér