Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 99-121. szám)

1929-05-05 / 102. szám

10 JNfYÍRYÍDÉK. 1929; május 5. IRODALOM Istenek és Ösztönök f UJ MAGYAR REGENY Berend Miklősné uj könyve 1927. karácsonyán kapta ajándékul a magyar olvasó közönség a szerző »Lüktető talaj« cimü nagy regényét, amelyben a világhábo' ru véres borzalmait, sötét szenzációit és tragikus embersorsok vonaglását élte át, aki olvasta, önmaga is lüktető idegekkel. Most egy uj, terjedelmében sokkal kissebb regényt kapunk: »Istenek és ösztönök cimmel, de ennek a könyvnek 287 oldaláról Goethe Faustjával mondva, — az emberiség minden kinja sikolt felénk. Csillagtalan sötét éjszakának gyászfekete boltjára elkárhozott emberi lelkek vetítik vérvirágos betűkkel a könyv alapgondolatait: .. .»a lélek, a vér« ... »Mindenki önmagában hordja végzetét«... Is) ten az átokként magunkban hordozott ősi indulatok leigázása... Isten az önmagunk felett tartott itélet«. Sötét, prófétai igék ezek. Ez a merész és bátor könyv az emberiség elátkozottainak világába visz bennünket: az elmebetegek közé. Páratlanul izgató és érdekes olvasmány, de a napsugár, az életigenlés száműzve vannak belőle. Szorongás fogja el az embert, mintha ismeretlen, idegen, vad tájakon járna s minél jobban halad előre, annál kietlenebb, kiégettebb a vidék. A Vesuvio tája ilyen, ahol kihűlt lávamezőkön lépeget az ember s csak távolból látja néha sejtelmesen felcsillanni a kék tengert, az olajfaerdők ezüstjét s a narancsfák buja zöldjét. A tikkadt forró éjszakában egyszer csak pokolsötét felhők csapnak össze: nem ismeri a villámfény bűvös hatalmát, aki komor sziklákon nem látta megtörni még soha... Mély völgyeket, feneketlen szakadékot kat világit meg, apokalyptikus lángja, ismeretlen mélységek tárulnak fel e kísérteties fényben — szorong a szegény embersziv s reszketve borul le. Ilyen ismeretlen mélységeit az elsötétült emberi léleknek világitja meg ez a psychoanalitikus regény s a döbbenetes villámfénynél remegve imádkozunk: »Uram, szabadíts meg a szivünkben lakó kísértetektől!« A mélyből, a törvénytelen gyermekek, a kétségbeesetten küzdő leányanyák közül, a szegénység sötétjéből érkezik poros cipőben, kopott öltözetben a nagy intelligenciával és tudással rendelkező fiatal orvos, a világhírű, lángeszű psychiáter, a professor ajtaja elé, melyet két oldalról aranyozott fatestű szentek barokk szobrai őriznek... A falról a Gioconda titokzatos arca mosolyog és a dolgozó szoba ajtaja felől földig érő violaszinü bársonyfüggönyök omlanak alá... Itt a cél: ime a nagynevű tudós magához hivatta, érvényesülhet végre, s névtelen életét a tudomány szolgálatába állítva, önmagának teremthet mindenki "által tisztelt nevet. Lelke szorongással tele: benső hangok intik: az elmeorvost mindig fenyegeti az a veszély, hogy a saját lelke is elhomályosodik. Vonzza a mélység, az örvény: psychiáter akar lenni — pedig a saját lelke így is kényszer képzetekkel van tele: egy bűnös gondolat emléke kísérti szüntelen, amellyel természetes apjának halálát kívánta azon a napon, amikor elment hozzá először életében, — hirül adni anyjának halálát... S amint meghallotta a jeges szivtelenségü gőgős szavakat, amelyekkel a »Méltóságos Ur« fogadta halálhirét'annak, akinek életét ő tette tönkre, megátkozza azt a kegyetlen nyelvet... Az apa pár év múlva nyelvrákban halt meg s a fiu szivében névtelen borzalom lakozik azóta, örökké rejtett szorongás az egyetlen bűnös gondolat miatt, mely ölt.... Dermedten áll ott a violaszinü bársonyfüggöny előtt, mely meglebben... A végzet szárnya... Mert a mély, puha függönyszárnyak közül egyszerre hajnalszinü köntösben egy éjfekete hajú, ibolyaszemü látomás lép elő: Judit: a professzor felesége, szelid, enigmatikus mosollyal vérpiros ajka körül: mindhármuk végzete... Mert a leendő asszistens hirtelen kárhozatos, végzetes szerelemre lobbant professzorának neje iránt... Ez a szerelem soha, egy pillanatra sem hagyja el többé. Tudata alatt vérzik, mint egy seb, mialatt a nagynevű tanár legkedvesebb tanítványává lesz, rperész u] theóriáinak, gyógymódjainak, terveinek tudójává, első munkatársává... S gyötri a halálos féltékenység: nemcsak a professorra féltékeny, akad ott a környezetben elég áruló, gonosz nyelv, amely elregéli az asszony viharos múltját, aki színésznő volt azelőtt, körülrajongott, ünnepelt, de egykor ő is a mélységből, a proletár házmesteri lakásból indult el a fölfelé lendülő pályán.... Kényszerképzetei kínozzák s amint hallja a professzor szavait, melyek mint élő, csodás, mély és édes, metsző és szelid zengzet — ugy hatnak | LiANE HAI

D j a »hasadt lelkü« betegekre, mint Gileád balzsama, — kimondhatatlan vágy fogja el, hogy ő is feltárhassa beteg lelkét előtte. Minden, amit mond .visszhangot ver benne: hogy a »bünös gondolat, .ami romlásba visz, miríden emberi lélekben felbukkanhat« Az őrültség gyakran a minden gondolatot ismerő Isten büntetése... szembe kell nézni vele, leküzdeni és meggyógyulni... Öt is meggyógyítaná — de nem — nem tárhatja fel előtte lelkét, mert ott van benne az ibolyaszemü asszony, a professzor asszonya ... »Mindenki önmagában hordja végzetét« — mondja a professor, szarkasztikus, jótékony öregedő patirarcával, mialatt a sejthormonok pathologiáját magyarázza s uj theóriáját: »a Lélek a vér!« S mialatt a kórtermeket bejárják, hol puszta megjelenése elzsibbasztja a dühöngőket s mosolyra birja a súlyos melankóliát, a döbbenetes realizmussal rajzolt nőbetegek, a láthatatlan rémekkei viaskodó férfiak között egyszerre állatian bömbölő ordítás tör bele a fojtott csöndességbe. »Az oroszlán!« — mondja jóindulatulag mosolyogva az ápoló. A professzor kedvenc betege: maga is nagy természettudós egykor, aki tropikus őserdők titkaira vágyott s most kényszerképzeteiben sinlődik — és soha sem jutott el Afrikába. A profeszszor ugy áll vele szemben, mint állatszeliditő s az uj Hormonextraktumokkal kezeli, melyek oly csodásan hatnak a betegre, hogy már majdnem biztosra veszik, hogy meggyógyul. Egy tikkasztó augusztusi napon azonban, amikor a professzor nyaralása előtt utoljára megy ki az intézetbe, valami más történik.., Az asszisztens bejárj^ a termeket s a gyógyuló oroszlánhoz is bemegy, hogy referálhasson a professornak. Rémülten látja, hogy a beteg — talán a nagy hőség miatt-—ismét hallicunál... És odasompoloyg hozzá: ...»Ma csapásnap van... A csillagok megrothadnak állóhelyükben... A napot és a holdat lelőtték az égről... Már háromezer éve vadásznak rám... A professzor jó ember... A pásztorok közül való... Háromezer éve:: Ezer évig engem terítettek le a vadászok. Ezer évig én téptem szét a vadászokat. De mától fogva ezer évig szétmarcangolom a pásztorokat... Ma... ma ne féljenek a vadászok... a pásztorok féljenek...« A tanársegéd ur bemegy referálni a professzornak. A nagy dós fáradt, kimerült, megroskadt s mig utasításokat ad, s. közös munkájuk, a vér uj therápiájáről beszéi — kimerült vén pásztor, — gondolja az asszisztens ur. Figyelmeztetni akarja, tudva, hogy még bemegy hozzá ma, elutazása előtt, hogy inai vizetje alkalmával az »oroszlánt« ismét nagyon izgatottnak találta. Háromszor is belekezd a mondókájába,. de a professzor rá sem hallgat, — »már szabadságon vagyok« — förmed rá, majd ismét utasításokba kezd... »Sylvani hercegnő... hysterikus rohamok... letépte magáról á ruhákat, meg akarta ölni a kisleányát, — okvetlenül látogassa meg a mai napom. ...Közben éppen telefonálnak ismét a Sylvani palotából, s ő hasztalanul kísérli meg, hogy benső, titkos, forrongó-nyugtalanságát közölje a professzorral. Érzi, tudja, Isten sugallja neki, hogy mindenáron meg kell mondania, hogy Q/. »oroszlánhoz« ma életveszéllyel jár bemenni egyedül, ahogy szokott a tanár ur. Ez már szinte kergeti, bosszúsan, hogy menjen már, várja az autó — mire vár még? — az asszistens mégis visszafordul az ajtóból, megáll szólni akar, de Isten szavát elhallgattatja a lelkében lakó kisértet, jeges ujakkal fogja le az ajkát, -— mintha az ibolyaszemü asszony ujja lenne,... a Judité, aki... igen, biztosan tudja; hogy Judit is vár rá s ...nem akar tovább várni... A bűnös gondolat, mely tetszhalottként élt lelkében,, megelevenedik s ő hangtalanul kifordul az ajtón, elmegy — a Sylvani palotába... Mesteri, lélekbemarkoló leírása következik utjának, visszatérésé| PAUL WEGENER| nek. Fülledt kísérteties nyomás érezzük, tudjuk, minek kellelt végzetszerűen bekövetkezni... Modern sors tragoedia... Kórusok helyett, már a kapunál a halálsápadt portás 1— egy-egy rémült gyakornok — de maga.a »büntudatos« épület is hirdetik: az őrült tudós, az »oroszlán« -— dührohamában megfojtotta a professzort, aki egyedül ment be hozzá, — ezt a borzalmat most már örökre viselnie kell annak, aki megakadályozhatta volna... Szellem jajgatás napja... Mithras vaÚása szerint egyetlen földi gondolat elég, hogy a lélek alászálljon, — bolygóról-bolygóra ereszkedve, — a mélybe, a földre: egyetlen bűnös gondolat élőkké tette a lélek öszszes kisérteteit, akik addig szorongatják majd, amig bele riem hull lelke az örök sötétségbe. Az Istenek és ösztönök regénye itt éri el Crescendóját. Páratlan finomságú árnyalatokat érzékeitett a geniális szerző. Leírja, mint érik meg a bünös gondolat mérges gyümölcse: minden az övé lesz, a nő szerelme, a hírnév,- a professzor Tisztelettel értesítem a n. é. űri közönséget, hogy űriszabóságomat Kossuth tér 10 sz. alá (katholikus templom mellett) helyez- tem át. Kérem a n. é. közönség b. pártfogását. Friedmann Ferenc úriszabó. 3986 uj theóriái,. amelyekről más senki, sem tudott. Előkelő rokonok ölelik keblükre,, akik addig létezéséről sem vettek tudomást. Házassági tervek. De minden dicsőség közepette ott érzi a jeges kezet a szivén. Él lelkének kísértete s autójában mindég csak a baloldalon ül, a jobb oldalt a profeszszornak engedi át... Az invHott Judit elhervad, megöregszik, elszegényedik — szabadulni szeretnetőle, de nem tud s mikor az aszszony — érezve hogy mindennek vége már »altató porokat« kér tőle, ő konyhasó porokat ad neki a falíszekrényből — de mialatt adja... a kisértet valamit sug a fűiébe. — Nem tudja mit adott Juditnak? Mennyi veronál,, menynyi konyhasó por volt a faliszekrényben ? — Elutazik egy külföldi, orvoskongresszusra, majd visszatér és mind csak azon tépelődik, mit adott judithnak ? Judith meghalt... S amint odaérkezve a ház: elé, a lépcsőn az elhunyt profeszszor egyetlen leányát látja alászállani mély gyászban, fehér rózsakoszoruval a karján — örök rabjává válik összes vízióinak és kényszerképzeteinek, a bűnös gondolat megérett, lehullott a gyümölcs. ...Isten ítélt fölötte — lelke mindörökre az őrület éjszakájába dermedt. Mélyen kellett annak az emberi lélek mélységeibe bele tekinteni, inni az élet serlegéből édes mézet, keserű mérget, főképpen: pedig nagy irásmüvésímek kell lennie,, hogy ugy írhassa meg ezt a végtelenül nehéz tárgyat, hogy regényének alakjai, övezze is őket körül bármilyen borzalom, soha sem válnak valamely szörnyű bábjáték — Grand Guignol figuráivá, hanem mindvégig megmaradnak élő, érző, vérző, szenvedő embereknek, akiknek gyönyörben, vagy kínban vergődése, — a mi szenvedő, résztvevő lelkünknek — nem idegen. A laikus talán megelégedne az orvosi dolgoknak kevékbbé pontos és lelkiismeretes leírásával is, de a regény körvonalai csodálatosan plasztikusak, s a szenvedés, bűn és bánat tengeréből ugy emelkedik ki a professzor fenségesen emberi alakja, mint Pharos a háborgó hullámok közül. Talán az egész világirodalomban páratlan az a jellemzés, tttnit az őrült tudós, az »oroszlán« mond róla: »a profeszszor a pásztorok közül való«.... S mily hatalmas ellentét, mikor a tragédia megtörténte után, az öszszfetört lelkű asszisztens naponta bemegy — szintén egyedül a veszedelmes beteghez s ez megvetően tekint rá: »Te nem vagy a pásztorok közül való!«... Azt irtam ez ismertetés elején: hiányzik e könyvbői az igenlés. Hiányzik és ez a bus történet, ez az uj »TÉli Rege mégis az élet teljéből való. t Az uj könyvet a Pantheon adta ki finom és ízléses kiállításban. | AZ APOLLOBAN j