Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 99-121. szám)

1929-05-23 / 115. szám

1929. május 23. JNÍYÍRYIDÉK, 3 BONTALEVELEK « 4 4 Adót fizetni kell! Kedves Szerkesztő ur! Az adót fizetni kell. Ez kétségtelen. És ezt nem tudom megértetni a feleségemmel. Egyébként tanult, okos úriasszony, de mihelyst adóról van szó, nem lehet vele okosan beszélni. Nem és nem. Szentül meg van győződve róla, hogy az adófizetés csak köny nyelmii passzió, akár a kártyázás, vagy a borivás. Amint sem a kártyázás, sem a borivás nem lehet kötelező, ugy nem lehet kötelező szerinte az adófizetés sem és csak az én élhetetlenségemen múlik, hogy mindenáron adót akarok fizetni, ahelyett, hogy azért a pénzért télibundát és szalmakalapot vennék neki, ugy sincs mit felvennie most tavasz derekán. Hiába minden jogi és pénzügyi érvelésem, a feleségemet nem lehet meggyőzni. És már két év óta nem fizettem egy fillér adót sem. Mi lesz ebből te jó Isten?! És ugylátszik, hogy a végrehajtó is titkos szövetségese a feleségemnek, mert soha felénk se néz, adófizetési intést sem küld, sőt még nem is foglal nálunk. E helyett az utcán les meg és igyekszik a lelkemre beszélni, hogy tegyek már eleget régóta elhanyagolt adófizetési kötelezettségemnek, vagy legalább is mutassak adófizetésre jóravaló szándékot. Beszéljen a feleségemmel, mondtam a végrehajtónak, mert ő akadályoz meg engem adófizetési kötelezettségem teljesítésében, minthogy hallani sem akar róla, hogy adófizetés cimén bármily kis öszszeget levonjak havi háztartási járandóságából, helyesebben mondva egész havi összjövedelmemből, mert ez háztartási szükséglet cimén, mind a feleségem aranyos kacsóiba vándorol. A végrehajtó a leghatározottabban kijelentette, hogy ő a feleségemmel szóba nem áll, inkább lemond az állásáról, mert neki azt a kincstár nem fizeti meg, amit ő a feleségemtől kap. Az adóm meg egyre nő, mint a bolond gomba és már a kamatja is több egy havi fizetésemnél. Tegnapelőtt azután felmentem az adóhivatalba és ott, a tanácsos ur előtt őszintén feltártam családi nehézségeimet és kérve könyörögtem, küldjön a lakásomra egy végrehajtót és foglaltassa le a feleségem zbngoráját adóban. Ez az egyetlen mód arra, hogy én adót fizessek. Látni fogja a feleségem, hogy komoly a dolog és bele fog egyezni abba, hogy a háztartásból havonta 30 pengő adóba menjen, mig az adókészlet tart. A tanácsos ur résztvevően megfogta a kezemet és szomorú arcai a fülembe súgta: — Uram! Én megértem Önt, én is házas etnber vagyok. Ne féljen semmit, még ma elküldöm a végrehajtót és lefoglaltatom a zongorát! Hálásan megköszöntem a jóságát és késő vacsora időig feléje se néztem feleségemnek és járukainak, nehogy a szememből kiolvasson valamit, mielőtt a végrehajtó jönne. Legnagyobb meglepetésemre, fe leségem vidáman fogadott, mintha mi sem történt volna. Ővatos kérdezősködésemre, hogy nincs-e valami újság idehaza, könnyedén odavetette, hogy ja igen, itt járt képzeld a végrehatjó és mindenáron le akarta foglalni a zongorámat adóba. — Na és? — kérdeztem izgatottan. — En megmagyaráztam neki, folytatta feleségem zavartalanul, — hogy ha az uramnak örömet akar szerezni és az adót is meg akarja kapni, akkor legokosabb, ha az uram könyvszerényét foglalja le a benne lévő összes könyvekkel együtt. — Az én könyveimet? — kérdeztem meglepetve és rosszat sejtve. — Igen. — Na és a végrehajtó? — A végrehajtó szépen lefoglalta a könyvszekrényedet a benne lévő összes könyveiddel együtt, azután illedelmesen köszönt és eltávozott. — Na és hol van itt az öröm, amit szerinted a végrehajtó a köny teim lefoglalásával nekem szerzett? — kérdeztem a dühtől szelíden fuldokolva. — Hát nem örülsz neki? — Légy szives megmondani, mi örömem lehet nekem abban, hogy a végrehajtó lefoglalta a könyveimet adóba? —• Nem értelek téged, — felelte feleségem angyalszeliden, — hiszen te mindig adót akartál fizetni, csakhogy én nem engedtem. No most megvan az örömed, fizethetsz mint a köles! — Tehát megengeded, hogy kifizessem az adómat? — kérdeztem megkönnyebbülve. — Hogyne! Add el a könyveidet, annak az árából kifizetheted az adót. Csak a Révai Lexikonért magáért megkapsz 300 pengőt, ha többet nem. — Micsoda?! Hogy én eladjam a könyveimet?! — Természetesen. — De hisz az lehetetlen! — Miért lehetetlen. Hiszen már kiolvastad őket. Különben is, hogy gondoltad te másként kifizetni az adódat ? — Hogy gondoltam? — hebegtem — hát havi részlettörlesztéssel. természetesen annál kevesebbet költhetünk. Egy kicsit meghuzzuk magunkat, mig az adó ki fizetve nincs. Nem megyünk színházba, nem muszáj minden nyáron nyaralni menni, nem kell... — Ne folytasd! Meg vagy te bolondulva? Hát mit gondolsz, hogy én a te adófizetési mániád miatt lemondok megszokott kényelmemről? Ember! Te tisztára őrült vag>>! Eridj innen, ne kerülj a szemem elé, mig a könyveket el nem adtad és az adót egyszer és mindenkorra ki nem fizetted! Mars! Ezekután nagyon szépen kérem Kedves Szerkesztő ur, legyen szives b. lapjában a következő apróhirdetést közzétenni: »Révai Nagy Lexikon teljes 20 kötet, adófizetés miatt minden elfogadható áron eladó.« Bonta. Szállítót 15 waggon rózsatápburgonyára Árajánlatot csakis a mennyiség meg jelölésével kéiek. I. Sisslé burgonya nagykereskedő Berlin—Steglitz Buggestrasse 17

. 3145-2 893—1929. vht. sz. Árverési hirdetmény kivonata. A tokaji kir. járásbíróságnak 4376—1928. sz. alatt kelt kielégítési végrehajtást rendelő végzése folytán Bolgár Ignác tokaji lakos javára 148 P 73 f. tőke s járulékai erejéig 1929. évi március hó 9. napján végrehajtás utján felülfoglalt és 1200 P-re becsült ingóságok, u. m.: olajmotor a nyíregyházi kir. járásbíróságnak Pk. 22,672—1929. sz. alatt kelt árverést rendelő végzése következtében Paszab községben végrehajtást ízenvedő lakásán 1929. évi május hó 29. napján d. u. V2I órakor nyilvános bírói árverésen elfognak adatni. Nyiregyháza, 1929 május 10. DR. ZATHURECZKY ÁLMOS 3131 kir. jbir. végrehajtó. Szép Karolin Irta (Kis regény) Péchy-Horváth Re*?ő. (in) Aztán tovább dülöngéltek, hangosan elmélTcedve a kora hajnali évadján egyedül sétakocsikázó szép leány utazásának okain... VIII. Bertalan tanárné már negyedszer járta át, kutatta keresztül a kórházi nagy betegszobát. De akit keresett, nem találta. A lesoványodott, betegség-megviselte, kínlódó asszony-alakok között nem akadt rá a szép Karolinra. A betegek figyelmesen, tapadón nézték, szemmel kisérték a teremben keresztül-kasul cirkáló uriasszonyt, aki előttük az odakünti életet, a drága egészséget, a szabad mozgást, az aranyzománcos napot jelentette. Irigykedve, vágyódva nézték-nézdelték, kinek milyen volt a természete, a lelkülete. Néhányszor elsétált Bertalanná az egyik ágy előtt. Szörnyű mód lesoványodott, bőrzsákká petyhüdt, szegletes csontvázzá aszott fiatal leány feküdt ott csendesen, csodás nyugalommal, csak a nagy, fekete szemei meredtek felfelé beszédesen, elevenen, lázasan. Ugy feküdt ott, tökéletes és teljes mozdulatlanságban, mint a folyam tetején csendesen, háborítatlanul uszó hulla, a néma vizek ártatlan, néma utasa.... A tanárné undorodva, riadtan pillantott rá erre a betegre, kellemetlenebb érzéssel, mint bármelyik másikra. Aztán mindjárt el is kapta és másfelé siklatta a tekintetét. Nem bírta elviselni a látvány borzalmasságát: az elevenen fekvő és elevenen néző csontváz látványát... Ahogy céltalan kutatását bevégezte, távozni akart. Eredménytelenül. Abban a meggyőződésben volt, hogy a portásszobában valahogy téves ajtószámot mondtak neki és a szép Karolin tulajdonképpen más kórteremben fekszik. Az ajtó előtt szembetalálkozott az ápolónő,apácával. — Már megy is, nagyságos asszony? — kérdezte az apáac. A tanárné nerh rejtegette bosszúságát a hiábavaló keresgélés miatt: — Ugy látszik — mondta — rossz szobaszámot mondtak. Ebben a teremben nincs az, akit én keresek. Az apáca csodálkozott. — De itt van. És kézen fogta a tanárnét. Halkan, puhán előttehaladva bement a kórterembe. Megállt egy ágynál. Az előtt a némán, torz arccal fekvő beteg, eleven csontváz előtt, akitől a tanárné az előbb oly riadozva ijedezett. És fájdalmas, alázatos, mosolyszerü arcfintorral a leányra mutatott: — Ő az — mondta. A tanárné megtántorodva, néma rémülettel meredt az ágyból kimeredt rémalakra. Kerekre nyilt, kétségbeesett szemekkel tapadt a beteg viaszszerü, csonttá fagyott, torzos arcára, ahonnan mintha most életesen, halvány csillogással mozgott volna — mély üregébe süllyedten — a két fekete szem... Ijedten, borzongósan kapaszkodott az áp»lónővér karjába. — De hiszen ez lehetetlen! — Ugyebár, a leányt éjjel hozták be, bélcsavarodása van és Puskás Karolinnak hívják? — mondta szelíden. í A tanárné, akinek most nem jött volna hang ki a torkán a roppant erőkkel tomboló belső megrázkódtatás miatt, csak csendesen, de annál rémültebben intett rá igent. A szemei egyszerre felfénylettek, nedvesség öntötte el íriszüket; aztán kövér, meleg könnycseppek csurrantak ki belőlük.., —' Karolin! — kiáltott fel, miközben egész testét rázta, gyötörte és kínozta a zokogás. — Mi lett magából, szegény Karolin! Az eleven csontváz ott az ágyon izgatottan izgett-mozgott. Az elgyengült, leromlott test, amelyet egyetlen éjszakán rommá rombolt össze a szörnyűséges betegség, valahogy a benne kerengő gondolatokat akarta közölni, a száj helyett, amely ugy látszik, erre sem volt képes. De a mozgással' megbolygatott nyugalom helyébe ismét visszatért a kin s ez az összetört arcon csakhamar vonaglón jelentkezett. A tanárné leült az ágy mellé. A kezeit a leány fejére nyugtatta. Simogatta, cirógatta a leány fényes fekete haját, aztán hirtelen lehajolt és homlokon csókolta a beteget. A szép Karolin beteg szája ekkor valahogy kinyögte: — Nagyságos asszony... bocsásson meg!... A hang üvegszerü, erőtlen és vékony volt, hörögve és sipolva tört elő, mintha zárt falak mögül, vagy pince mélyéből hangzanék. Még suttogásnak is gyenge volt, annyira testetlen és levegőszerü volt. A tanárné újból sirni kezdett. Hiszen nincs mit megbocsájtanom, édes jó Karolin! — mondta mélységesen megilletődve. Én nem haragszom magára. Soha nem is haragudtam... Nincs mit megbocsájtanom... (Folyt, köv.)