Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 75-98. szám)

1929-04-10 / 81. szám

1929. április f». jhrtrfRYiöiK. Művészet lózsaffy Dezső előadása „az Igazi linkácsy" rol Szombaton délután öt órakor mintegy negyven főnyi hallgatóság előtt uj művészetelméleti igék, uj látások szavakba realizálódása hangzott el a Kossuth reálgimná zium dísztermében. A Bessenyei Kör képzőművészeti szakosztályának felkérésére Rózsaffy Dezső dr., a Képzőművészeti Muzeum tudós őre előadást tartott a magyar festőművészed kultura örök büszkeségéről, Munkácsy Mihályról. A halhatatlan Mestert a modern müvészetszemlélet megvilágítása ban, kritikai szellemben idézte elénk. Megláttatta benne, ami mulandó, ami gátlások, a zsenire is sokszor ránehezedő kompromisz szumok eredménye és a mi lelke legmélyebb, ösztönös erőiből lobbant ki, ami ftiss, ami idők, felfogások, izlésáramlások felett ívelő örök érték. Rózsaffy Dénes dr_ előadása mindvégig lebilincselően uj, érdekes, gondolatot keltő volt, ha talán a hallgatóság közül sokan netn is mentek volna el a nagy Munkácsy-kompozíciók kritikája terén olyan messzire, mint Rózsaffy Dénes dr. már csak azért sem, mert hiszen a müveit nagyközönség lelkében ezek a kompozíciók, közöttük elsősorban a Krisztus-trilógia a fenséges fényében élnek és irányítanak. Ha meglepetést kelteltek is a bírálat szavat, annak a felfogásnak elmélyítésével, hogy nyolcvan év multán az eddigi lelkikép Munkácsyról elavult: revízióra van szükség ebben a kérdésben is, meggyőzte a hallgatóságot. Rózsaffy dr. előadását erre a .hamis idealizmus ködéire való utalással kezdte meg Tisztuitabb felfogással, a mai művészeti kri tika eszközei segítségével kell vizsgálódnunk, hogy „az igazi Munkácsy* t lássuk meg. Előbb a külföldi kritikai irodalmat ismertette. A franciák emlékéből az impresszionizmus kezdetén kiesett Munkácsy neve Annál többet foglalkoztak vele a németek, akikről csodálkozva halottuk, hogy egyesek közülök az egykori Lieb Mihályt, aki szülővárosa nevét vette fel a Munkácsy névben, lélekben németnek maradt művésznek mondják, akitazsinó ros magyar ruha, a magyar témájú képek külsőségei nem tehettek magyarrá. Több alaposság nélkül való, már-már a komikum hatásán mozgó kritikai megjegy zést hallottunk. Az előadó elénk vetítette a Siralomházban c. hatalmas erejű kompozíciót, amelyről egyik német kritikus, az asztalon álló gyertyatartó rembrandti misztikumát érezve át. az egész képet így akarta elnevezni, hogy „A gyertyatartó*. — Különösen Mayer Graefe merész kritikája keltett feltűnést azzal, hogy Munkácsyt egy német mester tanítványának mondja, holott éppen fordítva, Munkácsy hatott a mesterre. Az idegen kritikusok álláspontjának ismertetése után kezdett hozzá Rózsaffy dr. a Munkácsy-kérdés revíziójára, megjelölvén, mi a kivetni való és mi az örök életű. A vetítőgép sorba elénk varázsolta a még az iskolás sablon lidércnyomása alatt álló első kompozíciókat, majd a bidermeier zsáner nyűge alól kikerült Munkácsy diadalmas váznait mutatta be és értékelte a Siralomház ig fokról-fokra magasabbra ívelő fejlődés uton. A kompozíciókkal szemben az előadó han- í goztatta a mesélőkedv túltengését, a szinpadiasságot, a sablont, az átélés, az intuitív kivetítés hiányában, külön-külön életet élő alakok hibáját, az egységes szellem hiányát. Spekulativek ezek a kompozíciók. Érzést, intuitív erőt inkább a vázlatok és a kisebb képek éreztetnek. Az impresszionistákról — mon dotta Rózsaffjr — Munkácsy állítólag lesújtó kritikával nyilatkozott, ezek a megjegyzések afféle atelier-leszólások lehettek csupán. Bemutatta az őszinte impresszionis la közvetlenségüeknek mondható gyönyörű portrékat, amelyek sommázó, egyszerű, ma is üde élettel ható előadásuak. Akkor volt nagy Munkácsy, amikor benső érzését adta. Érdekes mondanivalója volt Rózsaffy dr.-nak Munkácsy festőanyagáról, a bitumen, vagy aszfalt festékről, amely sötétedik, puha, elmozdul. Kár, hogy Munkácsy is abba a hiába esett, hogy egyidőben mohón élt a bitumen festékanyaggal. Előadásában egyet nélkülöztünk, a lélek döbbenetes erejű kifejezésre juttatását Munkácsy vásznain, azokon a kompozíciókon "is, amelyeket speku lativ eredetünk mondott. Akár hogy is volt a Krisztus trilógiával, az Istenember markáns alakjáról az eleven lélek sugárzik. A lélek kivetítésére a Siralomház elitéltjének, Reményi, Munkácsyné, Paál portréjának értékelésével mutatott rá, de máshol inkább az elrendezés, a technikai kivitel problémáit érintette. Az érdekes és élvezetes előadás után Rózsaffy dr. felkérte — sajnos kisszámú hallgatóságát, hogy szóljanak hozzá az előadás hoz. Dr. Kállay Miklós főispán, a Bessenyei Kör elnöke meleg szavakkal mondott köszönetei a magas szárnyalású előadásért, amelyen a magyar művészeti kritika egyik nagyrahivaíott fiatal tudósát ismerhettünk és szerethettünk meg. T. Kapható mindenütt? jépefe mdgus 0. Scgjotoate.! KAPHATÓ : SÍNGER VARRÓGÉP RÉSZVÉNY-TÁRSASÁG Nyíregyháza, Vay Ádám-utca 2. Gyilkosság a szőlőben (Kis regeuy) Irta : Péchy-Horváth Rezső (2) Kivörösödöttek és széltől kifújtak voltak ez®k a lábak, amelyeket eső és szél, harmat és sár egyformán ért és durvára, kemény tapintásura kikészített. A lépcsők végén megnyerő külsejü villa állta el az utat, amely itt egyet kanyarodott és lefelé vezető, téglákból kirakott rendes lépcsőkben folytatódott és a villa udvarára vezetett, ahol oszlopos veranda előzte meg a bejáratot. A villa nyugat felé néző fala két részre volt osztva. Mind a két rész széles üvegtáblákból állott, .amelyek egy lép csőfel járatot láttak el világossággal. Ez a lépcső "a földszintről a villa emeleti szobáiba vitt számszerint kettőbe, azaz hogy háromba, ha hozzászámítjuk a kicsi, kamraszerü szobanégyzetet, amelyből tetőnyilás vezetett a padlásra. Barátságos piros cseréptető borult .a villa fölé, mint piros kalap aranyszőke hajra. Az üveges folyosó előtt arisztokratikus fenséggel, hallgatag exkluzivitással állott két fenyőszál, az ut két oldalán. Mellettük egy cédrusbokor az egyik oldalon, és valami másféle diszbokor - talán hortenzia — a másik oldalon. A keskeny lugaslépcsők végén ismét kapunyilás csúcsos boltozata emelkedett, mint az utfelőli bejáratnál. Innen, a fenyőkkel, cédrussal környezett és üveges folyosóval igen úrias és igen meleg benyomással szolgáló ház mellől úgyszólván az egész szőlőt be lehetett látni. Utak indultak el a villa mellől minden iránybau. Utak, amelyeknek mindkét oldalát szerényen gondozott szőlőlugasok szegték be, és amelyek mentén fiatal barackfák, nemes almafák és más gyümölcsfák rügyező, lombosodó lombkoronái alkottak sötétebb foltokat. A' villa keleti oldalán tüskés akácsor eleven sövénye állott, középen barnára mázolt léckapuval. A kapu beláncolva, zárva volt. Az udvaron, közvetlenül a bezárt léces kapu mell ett, fából készült fáskamara. Mellette, az ut mellett, téglából épült házikó állott, amely korábban valószínűen istálló lehetett, most azonban disznóól gyanánt használták. A két épület előtti apró udvart, különben szabályos négyzetet, amelyet köröskörül a magasabban fekvő föld alapszintjéből faragtak le, kockásdrótból való magas kerítés szegélyezte. A hat pár láb elhaladt a fenyőfák mellett, a téglalépcsők kanyarulatánál levő kemence mellett és az udvarra ért. Ebben a pillanatban az, aki a leánycsapat legelején haladt, rettentőet sikoltott. A felvijjogó hang s<:ilajul kapott a levegőbe és mint mondani szokás, «megfagyasztotta a vért az erekben.» — Jesszusom!... Krisztusom!... — sikított a leány. Mi történt itten!... A két kezéből erőtlenül hullott ki a fényes kapa és élénken megpendülve esett a földre. Összecsapta a kezeit, egymásba kapcsolta az ujjait és mialatt a két barna szemében halálos rémület világolt, az ujjait annyira tördelte, hogy nem tudni, a csontjainak ropogása és pattogása volt-e hátborzongatóbb, vagy a szünet nélkül hangzó jajgató siránkozása. Eközben azonban egy tapodtat sem mert menni. Egy helyben állott és sikoltva, sirva és nagyokat csuklódva jajveszékelt. A többi leány a sarkában volt és ők is megtorpantak a lépcsőkön, elfulladtan a fáradságtél és jéghideg bensővel a rémületes látványtól. Egyszerre kezdett el most sikogatni éj sírni valamennyi. Éneklő sírással, gajdolva zokogtak, mint paraszti temetéseken illik és szokás, amikor a kántor elősorolja név szerint az elhalálozott valamennyi közeli és távoli hozzátartozóját és miközben sziveket dömöszkölően kántál valami személyi vonatkozást velük és a halottal, az éppen akkoraposztrafáit személyiség fífletrepesztően harsan fel egyéni, de mindenesetre az összes előtte sírókat messziretulszárnyaló zokogással... És annál illendőbb, őszintébb és csodálatra érdemesebb az illető bánata, mennél rémesebben tudja elsiratni a halottját... Azonban ne tévedjünk el ilyen messzire. Térjünk vissza a hat pár lábhoz tartozó női nemű lények siránkozásához. Az udvarban, a bejárat elé épített oszlopos veranda tégláin két embertest hevert. Bizonyára holtan, mert az a szörnyű és bőséges vérpatak, amely undorítóra megfeketedv e az udvar téglakockáit vastagon borította és megalvadva sötétlett a falon, a veranda mellvédjén, az ajtón, a veranda padján, az eresz, alatti csurgónál álló vizeshordón, a földön és a kockásdrót sodronyszálain. elcsomósodottan és szétfröcskölve: azt bizonyította, hogy oly régen történt itt minden szörnyűség, hogy a tragédia szereplői régesrég megszűntek élni. A napszámos lányok azonban nem mertek közelebb jönni. Csak álldogáltak a kemence előtti lépcsőhajlásnál, sikogattak és egymásba kapaszkodtak, a kezeiket tördelték és szünet nélkül hivták segítségül az összes szenteket a káprázatosan pompás és észveszejtőén borzalmas hajnali érán. (Folyt, köv.) j i