Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 75-98. szám)

1929-04-21 / 91. szám

1929. április 21. JMVÍRYIDÉK. ?idám esetek Jó tanács. Rendőr: Miért vágta maga nyakön ezt az embert? A kérdezett: Azért, mert azt mondta nekem, hogy kövér disznó. Rendőr: Hát osztán azt hiszi az ur, hogy ezen segit a verekedéssel? Ezen csak az segit, ha soványító kúrát tart. Mit csináljon a nap? A cigányok munkába álltak és naplementéig kellett dolgozniok. Az egyik more aztán elkezdett integenti a napnak, hogy menjen már le. Észreveszi a társa, hogy a munkaadó meg úgy integet a napnak, hogy menjen visszafele, erre rászól az integető cigányra: — Nem látod te, hogy azs ur vissainteget. Hagyd abba, mert még megáll a nap! Csípős nyelv. Az udvarló nagy hangon beszél. — Képzelje csak, Micike, hogy mit álmodtam. — Na mit? — Azt álmodtam, hogy én egy aranyborjú voltam és egy oltáron álltam és a tömeg körülöttem leborulva imádott. S mire felébredtem.... — Na mire felébredt, — mondja Micike csípősen, — eltűnt az arany.... Modern leány. — Régi módiak a szülei? — kérdi az uracs a bubifrizurás fruskától. — Ő nagyon, - - feleli. Az anyámnak csak egy férje volj Nagylelkűség. — Mit adtál a szegény- „embernek. aki az életedet megmentette? — Természetesen odaadtam neki a pénzemet. Szerencsére csak negyven pengő volt nálam! Biró előtt. — Van-e magának férje? —kérdi a biró a vádlott asszonytól. - Van bizony, kérem alázattal. — Törvényes? — kérdi tovább a biró. — Nem biz az, instálom, csak napszámos szegény. Elég volt. Egy barát vigasztalja a gyászoló férjet: — Kedves barátom, ne sírj, szegény jó feleséged azóta már bizonyosan a mennyországban van. A gyászoló férj: Hát íiiszer. éppen azért sirok, mert én most már kénytelen leszek a pokolija kéredzkedni. Az Andrássy-uton. Piperke ur: Ah, alázatos szolgájuk! Van szerencsém! Már a saroktól kezdve szaladok, hogy utolérjem önöket. Őnagyságát tüs télit megismertem a kalapjáról. Prütyökné (a férjéhez halkan>Hallod ? Ez már csak szégyen gyalázat. hogy valakit megismerjenek a kalapjáról Gorombán. Szerkesztő; Maga azt mondja, hogy ezt a viccet maga csinálja. Munkatárs: Igenis, szerkesztő ur! Szerkesztő: No, akkor jöjjön közelebb, hadd nézzem meg jól, mert akkor maga legalább 250 esztendős. Virágnyelven. Ur: Nagysád,'én őrülten szeretem kegyedet. Hölgy: Milyen szerencsés ember! Magának már van, akit szeressen. Van benne valami. A: Egy gyermek igazi életet és fényt kölcsönöz a háznak. B.: Tudom. Mióta a mieink megvannak, nálunk is egész éjszaka égni kell a lámpának. Stibi József telefonszáma 579. 1 db Cormik-traktor 2 db Austin-traktor 2 db Fordson-traktor üzemképes állapotban eladó Megtekinthető: Wirtschafter Ármin vaskereskedésében, Nyíregyházán TELEFONSZÁM: 90. 5816-1 IS ladó Széchenyi-utcán újonnan épült kétemeletes bérház adómentes, központi fűtés, vízvezeték és fürdő szobás lakasok. Eladók Árpád-utca végén és Lehel utcában háztelkek. Négy Fzép üzlethelyiség kiedo Érlekezni Kovács Zsigmond üzletében, Szarvas-u. 2. 2192-3 U tólórhetetlenül acélkereti | golyóscsapagyas Előnyös fizetési fellételek mellett szállít minden mezőgazdasági gépet: tökéletes, tartós és nagy teljesítőképességű az Államgépgyári Szemveszteség " nélkül működik ! Piacképe-i gabonát szolgáltat! Magy. Kir. Államvasutak Gépgyárának Vezérügynöksége : Nemzetközi Gépkereskedelmi R-T. Budapest, V., Vilmos császár-út 32. 1326-8 Gyilkosság a szőlőben (Kis regény) Irta: Péchy-Horváth Rezső («> Sokáig hallgattak igy. Túláradó érzéseik elöntött?!:, elárasztották a szivüket s elfogódottá, érzékennyé puhították a lelküket. Nem tudtak megS'ólalni, mert a boldogság érzése könnyeket sori >rt volna a hangjukba, s a beszédjük sirás-nevetésnél aligha lett volna egyéb. Végre a leány visszaerőszakolta magát a tularadó érzések sodró özönárjából a prózaiság komorságába. Felült. Izgalmak zápora bizsergett végig ereiben, a hangja fátyolozott volt. A szemei csodálatosan csillogtak. Mintha a lelke szép gondolatai könyököltek volna azokban, mint fényes, drágakőből metszett ablakok... Tulajdonképp nagy meggondolatlanság tőlem mondta ennivaló szégyenkezéssel —, hogy magával eljövök ide egyedül... — Csak nem fél? — kérdezte a férfi kötekedve. — Nem a félés miatt beszélek. Eléggé ismerem magát. Korrekt, komoly, tetőtől-talpig úriembernek tartom. De megláthat itt valaki, ahogy éppen csókolózunk... aztán tudja, milyenek a népek. Nagyon kell vigyázni — fontoskodott a fiatalember. De különben pokoli élvezettel élvezte a leány naiv zavarát. — Csak tudnám legalább, hogy érdemes-e ennyit kockáztatnom tűnődött a leány. — Ugy értem, hogy csakugyan szeret-e maga engem, ahogy mondja... A fiatalember a leány ölébe hajtotta a fejét. Az arcát felfeléforditotta. S a leány ujjait a szájára helyezte. — Kis csacsi te! — súgta hizelkedően — mély hangon. — Hát nem érzed?... Hát nem latod, hogy a közeledben valósággal átszellemülök, uj és más emberré nemesedem... hogy melletted csak rólad tudok gondolkozni s rajtad kivül sem jóság, sem szépség nincs több!... Roppantul szeretlek!... Nagyon!... Nagyon! .. Csókolta, simogatta a leány ujjait, amelyek finomak, légiesek, fehérek voltak, mint a zongoiabillentyiik. Lassanként sápadtra fáradt a délutáni órák napragyogása. A sürü boltozat alatt homálylani, szürkülni kezdett az erdő. A tenyérnyi napfoltok, amelyek eddig fényesen folyták végig a bokrok koronáit és a smaragdszin pázsitszőnyeget, egyszerre megfakultak és elsápadtak, aztán hirtelen elenyészve haltak el. A leány vékony öltözéke alatt megérezte az észrevétlenül előlopakodó estét. — Menjünk, Pista! — suttogta és fázósan koccant össze két sor foga. A fiu felpattant. Aztán a leányt a két felnyújtott karjánál fogva felhúzta. És erősen, szilajul, éhesen a karjaiba zárta. Roppant erővel szorította melléhez az izzó, puha testet, amelynek szilaj forróságát a vékony ruhán keresztül pontosan érezte... A szájuk megint összetapadt. Lecsukott szemekkel, erősen összeölelkezve átadták magukat a buja csók korbácsoló erejének. Zugó füleikben a felajzott, bősz hullámokban zuhogó vér muzsikája döbbenetes, szédítő melódiákat sustorgott... - Menjünk, Pista! — ismételte a leány, amikor végeszakadt a csóknak. Megtántorodott egy kicsinyt. Visszafelé apró semmiségeket, mindenféle pletykákat teregettek szét egymás előtt, csakhogy a délután zsongó eseményei felől másfelé kormányozzák a gondolataikat. Mert az idilli «rdei időtöltés még pezsegve lobogtatta a vérüket, ereik telten feszültek és a vérük sziláján, felgyultan járt eszeveszett táncot. Én tulajdonképp azt hittem — magyarázta a leány, hogy maga rendes szabadságon van itthon. S amikor az a borzasztó eset megtörtént és maga egyszerre nem volt többé latható, azt hittem, hogy letelt a szabadsága és visszautazott... Kicsit haragudtam magára, hogy a jóbarátságunk. a sok együtt eltöltött kellemes óra ellenére sem tartotta érdemesnek tőlem elbúcsúzni. De most nyugodt vagyok. Na én éppen nem vagyok az! — kiáltott fel a fiatalember. — Sőtl Istenem, majd csak rendes kerékvágásba igazodik minden. Meglássa, rövidesen jóra fog fordulni minden. Olyan az előérzetem... Magának semmi baja nem lesz. Meglássa. Bár igaza lenne!... De itt jó lesz talán elválnunk... Beérünk a présházak közé. Kezet szorítottak. A férfi gyenge kísérletet tett, hogy megint megcsókolja a leányt, de ez mosolyogva kisiklott a kezeügyéből. Kacagva, trillázó nevetéssel futni kezdett a dűlőúton lefelé. Két hosszú, fekete hajfonata hátraesett és mint szilaj ostor, hevesen verdeste, püfölte szaladásközben a hátát. 7Az idill ^ttől kezdve gyakori időközökben megismétlődött. A fiatalember nem tudta megérteni, miképpen hatalmasodtak el rajta annyira az érzékei parancsai. A leány ragyogóan szép volt és üde, kacér és kihangsulyozottan heves szerelemre termett, mégis azt a szerelmet, amelyet az igazi: a hitvesül kivánt nő iránt szokás érezni, nem tudta iránta magában felfedezni. (Folyt, köv.) •