Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 27-49. szám)

1929-02-10 / 34. szám

14 m jsíHryidek. 1929. február 10. Irodalmi kérdések Irta: Dr. Mérey Ferenc. I. AZ IRODALOM FOGALMA A szavak, amiket mondunk, jelképei a fogalmaknak, amelyekkel gondolkodunk. A szó keletkezésekor a fogalommal teljesen összeforr, majdnem elválaszthatatlan egységnek látszik. Később a szó, mivel ez a konkrétebb, valóságosabb, lassanként feleslegessé teszi, elhbmályositja a fogalmat, már »szavakkal gondolkozunk«. Igy aztán a szó, amely kezdetben, mint a szikláról letört kődarab, hegyes, éles, határozott, jellemző, a folytonos használat következtében, mint a patak sodrába kerülő kődarab, kaviccsá formálódik, kopik ,alakul, elveszti jellegzetes alakját, elhomályosodik az értelme. A szó és a fogalom eltávolodik egymástól. Az emberek sűrűn használják ugyan, de alig gondolnak már az értelmére, cserélik, adják és veszik, mint a konvencionális pénzdarabot, amelynek alig is vizsgálják már a rajzát. A szó megmarad, de korról-korra vál tozik az értelme, sőt magunk is különféle értelemben használjuk ugyanazt a szót. A határozatlanságot és bizonytalanságot, amely ilyínódon egy-egy fogalom körül keletkezik, csak a tudományosan rendszeres, beható vizsgálódás szüntetheti meg azzal, hogy megalkotja az illető fogalom pontos meghatározását, a tudományos definíciót. Az itt következő fejtegetésnek az a célja, hogy az irodalom szót és az irodalom fogalmát ilyen vizsgálódásnak alávetve, értelmét határozott, éles világításba helyezze. Mi az irodalom? Igy hangzik a kérdés, amely mindenki előtt felmerül, aki az irodalomról a pusztán csak szórakozó olvasó álláspontján tul bizonyos rendszeres séggel elmélkedni is kíván. Erre a kérdésre irodalomtörténetiróink különféleképen válaszoltak, a problémát legtöbbször csak érintették. Megformulázták egyoldalú, mert mindig egy speciális szempontú történeti szintézis célját szolgáló meghatározásaikat, de történetírói érdeklődésük kerülte az elméleti kérdéseket. Néhány óv óta azonban az irodalommal foglalkozó tudósok nagy figyelemmel fordulnak az irodalom elméleti (filozófiai) kérdései felé, igyekeznek az irodalomtudomány általános és éppen ezért alapvető fontosságú problémáit tisztázni és ily módon kritikailag megállapítani azoknak a fogalmaknak a jegyeit, •melyekkel élnek (Elster, Dilthey, Horváth János). Az elméleti kérdések felé irányuló érdeklődést fokozta, hogy az irodalom fogalmának szokásos meghatározásával szemben egyre több kétely merült fel. Az irodalom nem csupán az irott művek bizonyos összesége, — hallottuk gyakran, — hanem ennél sokkal több. Mi hát az irodalom, azt a kételkedők sem mondták meg, vagy ha meg is mondták, ötletszerű, a tudományos definíció minden kellékét nélkülöző meghatározásaiknak nem sok hasznát vehettük. Hallottuk például, hogy az irodalom organikus »valamk, hogy olyan életjelensége a nemzetnek, mint a politika vagy a gazdaság. Ebben a magyarázatban vau is valami igazság, az irodalom bizonyos tekintetben valóban az élő organizmusokra emlékeztet: él, hiszen születik, táplálkozik és növekszik, néha láz gyötri, sőt meg is halhat. Nagy Itibája azonban ennek a magyarázatnak az, hogy nem tudjuk meg belőle, vájjon az élő organizmusok tág körén belül, vagy egy nemzet különböző életjelenségei között mi hát az a megkülönböztető jegy, amely az irodalmat és csak az irodalmat jellemzi, enélkül pedig minden ilyenféle természettudományosan hangzó meghatározás — metaphora csupán. A kérdés megoldásának érdeme Horváth Jánosé, aki több kisebb dolgozatán kívül néhány évvel ezelőtt megjelent nagyszabású Petőfi-könyvével és az irodalmi népiesség történetéről irott munkájával tette ismertté a nevét. Mivel azon ban az irodalom fogalmának kérdésével ő is csak mellékesen foglalkozik, (Magyar irodalomismeret. Minerva, 1922.) megállapításai részletesebb indokolásra és kifejtésre szorulnak. Az irodalom fogalmának tisztázása céljából meg kell vizsgálnunk e fogalom jelképét, az irodalom szót, azután az irodalom keletkezését és az emberiség életében való szerepét, hogy megállapíthassuk az irodalom fogalmának lényeges jegyeit. Az irodalom szó aránylag későn, a mult század n^yvenes éveiben bukkant fel és a nyelvújítás terméke volt. Előbb általánosan a latin literatura szót használták. — Mindkét szó az ír (litero) ige származéka és szembetűnően jelzi azt a szoros kapcsolatot, amely az irodalmat az írással összefűzi és amiben mi az irodalom leglényegesebb fogalmi jegyét fogjuk felismerni. A literatura az ókorban írást, betűvetést jelentett, mint a vele rokon scriptura is, tehát az írás technikájában való jártasságot, ügyességet,, azt a készséget, amellyel valaki a maga vagy más gondolatait meg tudja rögzíteni. (Literatura: írástudás.) Aki erre képes, az literátus ember. A szó jelentése később megváltozik, mindinkább a fogalom belső jegyei felé közeledik, már az irás szellemi tartalmát jelöli meg. Az irott szövegtől megkövetelik, hogy igazságot .tartalmazzon és ezzel tudásunkat szolgálja, ismereteinket gyarapítsa, erkölcsi okulást nyújtson. Az irás tehát most már tudományos tevékenység, amelynek látható eredménye a literatura, a könyvekben felhalmozott ismeretanyag,, a tudomány. (Literatura: tudomány.) A költői művek, a szépirodalom a XVIII. századig nem tartoznak bele a kor felfogása szerint a literatura fogalmába, legfeljebb akkor, ha tárgyuk a hiteles valóság, céljuk a tanitás vagy erkölcsi okulás. Az »irodalom« szó alkotója Szemere Bertalan, aki »Utazás külföldön« c. művében él vele először. Az új szó bizonyosan a birodalom-lakodalom féle szavak analógiájára készült és a fólyóiratok, újságok hasábjain csakhamar elterjedt, »elhatalmazott«. A nyeínyelvészek és írók örömmel fogadták, Toldy Ferenc etymologiailag helyesen képzett szónak tartotta, amely az irodalom fogalmának terjedelmességét és collektivitását is festi. Igy történt, hogy nekünk magyar szavunk van arra a fogalomra, amelyet minden európai nemzet idegen szóval jelöl (német: literatur, francia: litérature, olasz: letteratura, angol: literature). Még közelebb jutunk az irodalom fogalmának a megértéséhez, ha megvizsgáljuk, hogyan keletkezett az irodalom és mi a szerepe az emberi művelődésben. Az ut, amelyet ismeretlen mélységekből messzi célok felé törő emberiségünk az évezredek hosszú során megtett, alig isrtierős előttünk. Mindössze annyit tudunk, hogy szellemének ereje tette képessé arra, hogy ezen az uton elindulhasson és a benne rejlő lehetőségeket egy hosszú történeti folyamaton keresztül kibontakoztassa. Kezdetben a külső világ eseményeit és belső lelki történéseit az élmény egységébe fűzte. Tapasztalat és sejtelem, vélekedés és hit differenciálatlan egység volt primitív szellemében. De már felismerte, sőt hallatlan erőfeszítéseket tett, hogy a világnak és önmagának nagy rejtélyét megfejtse: gondolkozott. Ös iés primitív ösztöneiben gyökeredzett a közlés vágya is. Megalkotta a nyelvet, hogy közölni tudja élményeit, másokra sugározni szellemi erejét és mások lelki kincseivel gazdagítani saját lelki világát. Amilyen mértékben gazdagodott lelki világa olyan mértékben fejlesztette, tökéletesítette nyelvét, amely már kollektivitást képző eszköz volt. A lélek anyagtalan jelenségei objektiválódtak a beszédben,, az egyes ember szelleme nem volt elszigetelt egység többé, hanem összeszövődött más emberek szellemével. A kollektivitás, amely ilymódon kifejlődött, igen szükkörü volt még, a tér és idő korlátai zárták körűi, az egyidőben, egyhelyre csoportosuló emberek kollektivitása volt csu pán. Ezeket a korlátokat kellett a további fejlődésnek Iedöntenie. És a közlés ösztöne valóban tovább sarkalta az-embert. Egyszerű rajzokban fejezte ki félelmét és tiszteletét. Kisérlete sikerült, szívesen gyönyörködött benne, megízlelte az alkotás gyönyörűségét. De bonyolult mondanivalóját nem tudta megrögzíteni a rajz, aj' eszközt'keresett erre a célra és igy találta fel az írást, amely már többé-kevésbbé adaequat (megfelelő f módon rögzítette meg a beszédet, niint ahogy előbb a beszéd is adaequat kifejező eszköze volt lelki életének. Az első leirott gondolat az ember első nagy, döntő fontosságú történelmi ténye, szellemének legnagyobb győzelme volt. Enélkül aligha fejlődött volna ki az az anyagi és szellemi kultura, amelynek néhány évezred múlva szemlélői és részesei lehetünk. Valóban helyesen kezdjük tehát az emberiség történetének többezer éves folyamatát ezzel a nevezetes eseménnyel. íme tehát, kulturánk gyökerében és lényegében irodalmi kultura: írásból született, Írással fejlődik ,Írással terjed. Ha lehetséges volna egész emberi művelődésünket egy távoli bolygóról és emberi szempontoktól elvonatkozva szemlélnünk, azt véljük, kultúránknak ez az irodalmi jellege volna benne a legszembetűnőbb. Mellesleg említjük, hogy ezt a fejlődési folyamatot lényegében minden ember megismétli gyermekkorában. Először beszélni tanítjuk a gyermeket, azután írni. Ez a kettő feltétele annak, hogy művelődésünk eredményeiben bárkit is részesíthessünk. A mi szempontunkból a lényeges az, hogy az irás a közlés ösztönéből született és a szellemi élet közvetítő eszköze volt kezdettől fogva. Kapcsolatot létesített egyes emberek, egész népek és egymást követő nemzedékek között, legyőzvén a tér és idő korlátait. Az irott szöveg mellett tehát a szellemi élettel való belső kapcsolat az irodalom fogalmának második lényeges jegye. —• Az irodalmat a szellemi élet jelenségei közé sorozva már megállapítottuk a dolgoknak azt az osztályát (genus proximum), amelybe az irodalom kétségkívül tartozik. Most olyan lényeges mozzanatot kell keresnünk, amely az irodalmai a szel le mi élet másnemű jelenségeitől el választja (differencia specificaj. Már W. Wundt megállapítja, hogy a szellemi élet jelenségei soha sincsenek számunkra közvetlenül act va. Melyek hát azok a tárgyak, amelyekben a szellemi élet számunkra revelálódik ? Ilyenek mindenesetre a lelki jelenségek, az ember története, intézményei, a művészi alkotások és az irott* müvek. Természetesen az utolsó csoport tartozik az irodalom fogalmába, azok a müvek tehát, amelyeknek lényeges jegyük, hogy írásba vannak "foglalva. A mű maga, vagy a müvek öszszesége azonban még nem irodalom, mert, mint láttuk, az irott mü csak közvetítő eszköz, amely egyéneket, népeket és nemzedékeket összekapcsol: az iró és olvasó belső kapcsolata a fontosabb, ez a lényegesebb. Ettől a kapcsolattól, az iró eleven, életteljes lényétől, amely halhatatlanul ott rejtőzik a leirt sorok között és az olvasó valóságos életének melegétől életet nyer a mű: érezzük, hogy a betűket rovó kezet emberi értelem vezette, amelyet ugyanazok a problémák izgattak, amelyek bennünket, érezzük, hogy a távoli, vagy régen kihűlt szivet ugyanolyan érzelmek dobogtatták, mint a mi szivünket, hogy a mü mögött ott van cfcy embernek, mint mi vagyunk, a szelleme. A7. irodalom tehát való ban nem ^gyűjtőnév, nem az irott müvek összesége, katalógusa, hanem — Horváth János szerencsés fogalmazása szerint — szellemi élet beli kapcsolat iró és olvasó között irott müvek közvetítésével. Az irodalomnak igy fogalmazott meg határozása szabatos feleletet ad a felvetett kérdésre (mi az irodalom ?j es alkalmas arra, hogy min den irodalomra vonatkozó vizsgálódás kiindulópontja legyen. Rámutat arra, hogy az irodalomnak nem egy (a müvek), hanem három essentialis feltétele van: iró, mü, olvasó, fejlettebb fokon iró helyett irói rend, mü helyett irodalmi készlet, olvasó helyett olvasóközönség. Feltűnő, hogy az irodalomnak e három tényezője közül az utolsót, az olvasóközönséget kutatóink ed dig többnyire mellőzték. A fentebbi meghatározás használhatóságát fo ícozza az, hogy egyetlen, az irodalom körén kivül eső fogalomra sem támaszkodik (nyelv, nemzeti szellem, művészi érték) és igy egyrészt annyira kiterjeszti az irodalom fogalmának a körét, hogy abba minden múltbeli, vagy jövőbeli irodalom beleilleszthető, másfelől azonban kirekeszt mindent, ami nem irodalom (politikai tör ténetet, művészeteket, népköltészetet). Az irodalomnak uj definíciója az irodalom fogalmát e fogalom állandó jegyeiből épiti fel és igy az eddigi gyakorlati célú, viszonylagos értékű, gyakran nem irodalmi tényezők által determinált meghatározások helyett elméleti jelentőségű, logikai szempontú, irodalmi elvii meghatározást ad. Az elmondottakat összefoglalva: az irodalom a szellemi élet produktuma, legfontosabb határozmá nya az irott szöveg, amely által kapcsolatba lép egymással iró és olvasó. Ez a kapcsolat állandó ugyan, de az időben változik, módosul az, amit összefűz (iró, olvasó) és változik az eszköz is, amely ezt a kapcsolatot létesiti (a mü). Ahol változás van, ott erők működnek, ott hatást is észlelünk, ahol pedig hatásról beszélünk, ott az élet van jelen: mozgalmas, eleven, lüktető élet, a szellem élete, a szellemé, amely átlelkesiti a betűket, Sokrates bölcseségét, Petőfi 'tüzét ömlesztr át a mi lelkünkbe és élővé, hatások forrásává teszi az irodalmat. Nyomatott Jóba Elek laptulajdonos könyvnyomdájában, Nyíregyházán.