Nyírvidék, 1928 (49. évfolyam, 250-273. szám)

1928-11-18 / 263. szám

JMlrfflYIDlÍKL 1928 november 18. J% lülTIDSIL 13 Kocsikenőcs, 8 IFinftHlfill"^ kenóa n? ag o k leg°l«óbban Schwarz ' . I H OI il 11 IHIL Rudolf és T* olaj,- zsiradék- és vegyi­gépzsir, minden- | jus r| 1111 § ||i|f gy ár r-». vezérképviseleténél fai ta íiíüínl M Havvl lU V ki 11 !• Nyíregyháza, Széchenyi-út 9. sz. ldjld UldjOK, 7 7 Telefon: (507, vagy 139. '346 ieg kell tudói! (Elbeszélés) Irta.: Vándor Endre. Az ügyeletes rendőrfogalmazó bosszúsan csapta le a telefon­kagylót. Öngyilkosságot jelentett az egyik őrszem s neki a nyomozás és jegyzőkönyv felvétele végett oda kell menni. Alig aludt a szol­gálat miatt az éjjel. Fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Külön­ben is ideges, enervált ember, a hosszú frontszolgálat megtépte idegzetét. Szivből utálta örökös iz­galmakkal járó foglalkozását; nyu­galmas hivatalra vágyott, de addig is, mig más nem akad, igyekezett teimészetében rejlő pedantériával lelkiismeretesen végezni szolgála­tát. Értesitette a rendőrorvost, azután elindult. Takarékosságra tanítja és Az őszi ég fakószürke volt, mint a halott ember arca. Permetező eső szitált. Az utca üres-unottan ásított; szűk torka sűrű ködpárát lehelt. A fogalmazó felgyűrte gal­lérját, megborzongott. Megnézte óráját : reggel 7 óra volt Undoritó — mormolta — mialatt egy tócsát óvatosan átlépett. Un­doritó. — Az ember sohasem sza­badul meg a halottaktól. Nem múlik el nap, hogy ne találkozzon vele. Hol egy temetés komor, ün­nepélye, hol a harangok borzonga­tó mementója — de különösen az öngyilkosok. A hulla előre iszo­nyatot keltett benne. Előre elkép­zelte, maga elé idézte, nehogy az első impresszió hirtelen készület­lenül érje. Igen . . . általában ott szokták ... a padláson ... a mes­tergerendára . . . vagy a lezárt szo­bában... egy kampós szögre... lábai alatt felrúgott zsámoly s fö­lötte a törökkardszerüen, gerinc­oszlopnál behajtottan, mereven kinyúlt hulla... az ujjak görcsös görbülete. . . mint a sas körmei. Egy keresztutca sarkánál ösztönö­sen megnézte a táblát, Liliom­utca ... ez az. — Már messziről látta a ház előtt csoportosuló em­bereket. Minél közelebb ért, szive erősebben dobogott. Egy rendőr kivált a tömegből. A fogalmazó összeszedte magát, tisztelgett és mereven várta a jelentést. Kollár János 28 éves péklegény... a kertben a körtefa kinyúló ágára... valószinüleg szerelmi bánat. — Csak szaggatott mondatfoszlányok hatoltak értelméhez. A rendőr el­hallgatott, a fogalmazó előre ment az ajtó felé. Minthogy — gondolta — túl kell esni rajta. Majd hirtelen az őrszemhez fordult. — A dok­tor ur még nem érkezett meg ?... Nem ... pedig jobban szerettem volna az orvossal együtt... no, mindegy, gyerünk. A kert bokrai, mint zöldken­dős, térdeplő vénasszonyok ha­lotti imát susogtak. A fonyadt vi­rágok temetőillata összekeveredett az avar rothadt, nyirkos szagával. A fák néha megrázkdótak, mintha görcsös zokogás rázná törzsüket. Ilyenkor esőcseppek hideg zápora hullott. _ A fogalmazó a kert közepén hir­telen megállt. Előtte mintegy 10 lépésnyire a törpe gyümölcsfák összeboruló ágai között fekete ru­hás férfi megbicsaklott alakja sö­tétlett. Testén hideg borzongás futott végig. »Ott van a pasas« — szólt a rendőr és ezek a nyers szavak előre lenditették. A hulla iszonyatos volt. Döbbenetes. Egy törpe körtefa legalacsonyabb ágán, — az ág alig másfél méternyire volt a földtől — Lábaival a földön állva, behajlott térdekkel, egész testével előrebukva csüngött. Ar­cán, a rettenetes, szederjes, liba­biborszinü arcán hosszú, karmolt seb húzódótt. Homlokára a duz­zadt, ujjnyi vastag erek fekete csíkokat vontak. Szája kitátva, melybői nagy, vörös összerágott húscafat lógott ki, a nyelve. A szemek üregükből kiesve kifejezhe tetlen rémülettel meredtek min­denen keresztül a semmibe. És ez az egész borzalmas arc, a felhú­zott felsőajak alól kivillanó sárga fogakkal valami sátánian groteszk vigyorgásra torzult. össze kellett szednie magát, hogy el ne fusson. De a kötelesség és ... furcsa ... a kíváncsiság le győzte iszonyatát. Megmagyaráz­hatatlan kíváncsiságot érzett min­den értetem és cél nélkül. A hul lát nézte, ahogy bicsaklott tér­dekkel a földön állt. A lábait. És gondolkozott : — Lehetetlen, hogy valaki így megtudja ölni magát. Hiszen ha feláll, ha csak a tér­deit kinyújtja, már nem fulladhat meg; vagy ha karjaival az ágra ka­örömet is szerez gyermekeinek paszkodik a zsineg rögtön enged. Lehetetlen, az akaraterő nem lehet erösebb az életösztönné!... és ott az az éktelen hossu vágás az arcán borzalmas arc ... mintha éles kö­röm hasította volna ... dulakodás közben... a szemek rémült kife­jezése is . . . közelebb húzta valami a halotthoz. Egy pillanatra a sa­ját megnyúlt, sápadt arcát látta a halott üveges szemeiben_felvil­lanni. Megremegett. A rémület újra végig borzongatta. Egy pil­lanatra. Aztán tekintete a halott kezeire siklott. A görcsös, merev ujjak kitépett hajcsomót szoron­gattak. Lépteket hallott. A rendőrorvos jött felé. »Szervusz Pista« — kö­szönt. »Az ördög vigye el ezeket az öngyilkosokat, az embert felza­varják a legjobb álmábók. Az or­vos, kis, zömök, erőteljes ember bosszúsan nézett a halottra, cvikkerén keresztül. »Igen« —szólt kis szünet után —- »ez a szegény flótás nagyon rászánta magát a halálra. Még viaskodott is vele«. »Hogy érted ezt« — riadt fei a fo­galmazó — «kivel viaskodott ? Az orvos kissé csodálkozva nézett a fogalmazó sápadt arcára. »Hát úgy érteim — felelt aztán kissé hal­kabban — »hogy ez a szegény fiú itt, sokáig vergődhetett, amig a halál bekövetkezett.« »De legoko­sabb lesz, ha megírjuk a jelentést és odébb állunk, mert úgy látom, jj téged alaposan megviselt ez a lát- jj vány. Tudod öregem ezt is meg * kell szokni. Kezdetben mindenki így van vele. De aztán . ..« »De mondd csak doktor, nem gon dolod, hogy ... izé ... ez itt talán nem is volt öngyilkos... minden esetre furcsa .. . így a földön áll­va .. . nézd az arcán azt a gyanús sebet. . . milyen rettenetes az ar­ca .. . meg nézd ott a hajcsomót az ujjai közt, mintha viaskodás közben... én nem hiszem, hogy valaki bármennyire is meg akar halni, az utolsó pillanatban ne állna fel . . . ne kapna a szalmaszál után.« Az orvos most már meg­döbbenve, fürkésző pillantással fi­gyelte a fogalmazót. Aztán hirte­len karonfogta. »Gyere öregem« — harsogta tettetett vidámsággal — ez mind csak a te felizgatott fan­táziád elképzelése; gyere itt nincs több keresnivalónk. Azt a sebet a halott önmaga okozta . .. ott lát­tam a körmén a bőr véres foszlá­nyait ... a hajcsomót is hajából tépte ki... az is látszik a Csupasz fejbőrön. Gyere igyunk meg egy pohár bort valahol, a jegyzőköny­vet is ott irjuk meg.« Az orvos a vendéglőben még sok hasonló ese­tet mesélt neki. »Katonakorában egy tüzért háromszor vágtak le. Végűi is az ágyú kerekére kötötte fei magát. Ugy találták meg tér­delve. Két kezével nyomta a fe­jét, hogy a hurok erősebben szo­rítsa torkát.« A fogalmazó a bor gőzétől ködös fejjel hallgatta. Néha vitatkozott is vele, de fáradt gondolatai örökösen a kerti jele­nethez tértek vissza. Hiába igye­kezett másra gondolni, azok az üveges szemek gondolatait a ha­lotthoz vezették. Bement a hivatalba és dolgozni próbált. Egy pereskedő cseléd ak­táit böngészte, de egy szót sem értett az egészből. Agya legmélyén egy gondolat vert gyökeret és egy törpefa lombosodott ki belőle, raj­ta a hullával. A gondolat ez volt: Lehetetlen, az Akaraterő nem le­het erősebb az Életösztönné.. — Aztán újból erőt vett rajta a kí­váncsiság. Az orvos hátha nem mondott igazat. Hiszen közel se ment a halotthoz. Persze csak őt akarta megnyugtatni. De hiszen akkor az a vágás az arcon... a hajcsomók . . . neki kötelessége bi­zonyosságot szerezni. izgatottan a „Hangya" felugrott és felvette a köpenyegét. De rögtön azután : az orvosnak is kötelessége ... és azok a bőrfosz­lányok a körmén... a csupasz fejbőr ... az orvos nyugodt ember és gyakorlott szemű. Újra levette köpenyegét és leült. Az aktát már kezébe sem vette, átadta magát gondolatainak. Iszonyodott attól, hogy visszamenjen a halotthoz, de a bizonytalanság is gyötörte. Bán­totta, hogy engedte magát elhur­coltatni az orvossal, mielőtt meg nem győződött a valóságról. Dél­ben alig evett valamit, inkább ivott. Nem érzett éhséget, annál jobban gyötörte a szomjúság. — Szinte az ösztöne vitte a ven­déglőbe, ahol ebédelni szokott. A fekete frakku pincér arcán, ahogy az bizalmasan rámosolygott, a hulla vigyorgását látta. Ez meg­ijesztette és most erőszakkal más­ra gondolt. Elhatározta, hogy a kávéházba megy, elolvassa a lapo­kat. Fizetett. És amikor kiért a vendéglőből nem a kávéház felé fordult. Ellenkező irányban, a Liliom-utca felé. Majdnem futott ugy sietett. A ház előtt megtor­pant, hiányoztak a csoportosuló emberek. Megint erőt vett rajta a félelem. Kereste az őrszemet, hogy egy élőlény legyen mellette. Nem volt sehol. — Mindegy, meg kell tudnom az igazat, másképen nem lesz nyugtom. De hátha a halottat már elvitték — villant e pillanatban eszébe s mint egy őrült rohant a kertbe. A fa ága csupaszon, félig letörve, szinte hivogatóan nyúlt felé. A fogal­mazó kétségbeesve állt ott. Mit tegyen most. Érezte megőrül, ha nem nézi meg a hullát. Amikor esti társaságát felke­reste, barátai elszörnyülködve néz­tek rá. Meggyötört, halottsápadt arcán szomorú töprengés boron­gott. Szemei ijedten révedtek egyik arcról a másikra, mintha va­lamit keresnének. És szája, bár mosolyogni próbált, keserű fintor­ra görbült. Azt hitték, becsípett és titokban nevettek rajta. <5 be­süppedt vállakkal ült és maga elé meredt. A társalgásban nem vett részt, pedig igen érdekes témát vittattak. — Freud professzor psichoanaliziséről beszélj tüzesen egy fiatal újságíró, ö nem hallott mindebből semmit. Arra gondolt, hogy holnap felkeresi a hullaház­ban. .. még bizonyára ott van és mindent megtudhat. Persze a hul­laház — bosszankodott, — hogy nem jutott előbb eszébe. Most sokkal nyugodtabbnak érezte ma­gát. Ugyanekkor a fáradság nyom­ban erőt vett rajta. Elhatározta, hogy haza megy. Otthon mielőtt vetkőzni kez­dett, uj kétségek rohanták meg. Attól félt, hogy a hullaházban le­vetkőztetik, megmossák a halot­tat s akkor megint nem tud meg semmit. Nem tudta biztosan, de ez elég volt arra, hogy egész napi kí­nos töprengései újból előtörjenek Az akaraterő nem lehet erösebb az Életösztönnél ez a gondolat vert gyökeret agya legmélyén ismét s egy törpefa lombosodott ki be­lőle, rajta a hullával És azután gyorsan történt minden. Villany­ütésként pattant agyába az egész. Megvan ... Hogy ő erre nem jött rá előbb. Fütyürészve keresett egy erős zsineget ... Természete­sen pontosan ugy, ahogy láttam .. és akarni fogom ... akarni fo­gom ... ameddig csak iehet... he­he-he ... majd meglátjuk melyik erősebb... he-he ... és kuncog­va, mosolyogva ment ki a kertbe. * Másnap reggel 7 óra felé a takarítónő sikoltozva verte fel a házat. Az emberek kérdéseire ré­mülten mutatott a törpefák össze­boruló ágai felé, ahonnan egy férfi megbicsaklott alakja sötétlett. — A fogalmazó volt. házalapítványi részjegye ível

Next

/
Thumbnails
Contents