Nyírvidék, 1928 (49. évfolyam, 250-273. szám)

1928-11-18 / 263. szám

JMlrfflYIDlÍKL 1928 november 18. J% lülTIDSIL 13 Kocsikenőcs, 8 IFinftHlfill"^ kenóa

n?

ag

o

k leg°l«óbban Schwarz ' . I H OI il 11 IHIL Rudolf és T* olaj,- zsiradék- és vegyigépzsir, minden- | jus r| 1111 § ||i|f gy

ár r-». vezérképviseleténél fai ta íiíüínl M Havvl lU V ki 11 !• Nyíregyháza, Széchenyi-út 9. sz. ldjld UldjOK, 7 7 Telefon: (507, vagy 139. '346 ieg kell tudói! (Elbeszélés) Irta.: Vándor Endre. Az ügyeletes rendőrfogalmazó bosszúsan csapta le a telefonkagylót. Öngyilkosságot jelentett az egyik őrszem s neki a nyomozás és jegyzőkönyv felvétele végett oda kell menni. Alig aludt a szolgálat miatt az éjjel. Fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Különben is ideges, enervált ember, a hosszú frontszolgálat megtépte idegzetét. Szivből utálta örökös izgalmakkal járó foglalkozását; nyugalmas hivatalra vágyott, de addig is, mig más nem akad, igyekezett teimészetében rejlő pedantériával lelkiismeretesen végezni szolgálatát. Értesitette a rendőrorvost, azután elindult. Takarékosságra tanítja és Az őszi ég fakószürke volt, mint a halott ember arca. Permetező eső szitált. Az utca üres-unottan ásított; szűk torka sűrű ködpárát lehelt. A fogalmazó felgyűrte gallérját, megborzongott. Megnézte óráját : reggel 7 óra volt Undoritó — mormolta — mialatt egy tócsát óvatosan átlépett. Undoritó. — Az ember sohasem szabadul meg a halottaktól. Nem múlik el nap, hogy ne találkozzon vele. Hol egy temetés komor, ünnepélye, hol a harangok borzongató mementója — de különösen az öngyilkosok. A hulla előre iszonyatot keltett benne. Előre elképzelte, maga elé idézte, nehogy az első impresszió hirtelen készületlenül érje. Igen . . . általában ott szokták ... a padláson ... a mestergerendára . . . vagy a lezárt szobában... egy kampós szögre... lábai alatt felrúgott zsámoly s fölötte a törökkardszerüen, gerincoszlopnál behajtottan, mereven kinyúlt hulla... az ujjak görcsös görbülete. . . mint a sas körmei. Egy keresztutca sarkánál ösztönösen megnézte a táblát, Liliomutca ... ez az. — Már messziről látta a ház előtt csoportosuló embereket. Minél közelebb ért, szive erősebben dobogott. Egy rendőr kivált a tömegből. A fogalmazó összeszedte magát, tisztelgett és mereven várta a jelentést. Kollár János 28 éves péklegény... a kertben a körtefa kinyúló ágára... valószinüleg szerelmi bánat. — Csak szaggatott mondatfoszlányok hatoltak értelméhez. A rendőr elhallgatott, a fogalmazó előre ment az ajtó felé. Minthogy — gondolta — túl kell esni rajta. Majd hirtelen az őrszemhez fordult. — A doktor ur még nem érkezett meg ?... Nem ... pedig jobban szerettem volna az orvossal együtt... no, mindegy, gyerünk. A kert bokrai, mint zöldkendős, térdeplő vénasszonyok halotti imát susogtak. A fonyadt virágok temetőillata összekeveredett az avar rothadt, nyirkos szagával. A fák néha megrázkdótak, mintha görcsös zokogás rázná törzsüket. Ilyenkor esőcseppek hideg zápora hullott. _ A fogalmazó a kert közepén hirtelen megállt. Előtte mintegy 10 lépésnyire a törpe gyümölcsfák összeboruló ágai között fekete ruhás férfi megbicsaklott alakja sötétlett. Testén hideg borzongás futott végig. »Ott van a pasas« — szólt a rendőr és ezek a nyers szavak előre lenditették. A hulla iszonyatos volt. Döbbenetes. Egy törpe körtefa legalacsonyabb ágán, — az ág alig másfél méternyire volt a földtől — Lábaival a földön állva, behajlott térdekkel, egész testével előrebukva csüngött. Arcán, a rettenetes, szederjes, libabiborszinü arcán hosszú, karmolt seb húzódótt. Homlokára a duzzadt, ujjnyi vastag erek fekete csíkokat vontak. Szája kitátva, melybői nagy, vörös összerágott húscafat lógott ki, a nyelve. A szemek üregükből kiesve kifejezhe tetlen rémülettel meredtek mindenen keresztül a semmibe. És ez az egész borzalmas arc, a felhúzott felsőajak alól kivillanó sárga fogakkal valami sátánian groteszk vigyorgásra torzult. össze kellett szednie magát, hogy el ne fusson. De a kötelesség és ... furcsa ... a kíváncsiság le győzte iszonyatát. Megmagyarázhatatlan kíváncsiságot érzett minden értetem és cél nélkül. A hul lát nézte, ahogy bicsaklott térdekkel a földön állt. A lábait. És gondolkozott : — Lehetetlen, hogy valaki így megtudja ölni magát. Hiszen ha feláll, ha csak a térdeit kinyújtja, már nem fulladhat meg; vagy ha karjaival az ágra kaörömet is szerez gyermekeinek paszkodik a zsineg rögtön enged. Lehetetlen, az akaraterő nem lehet erösebb az életösztönné!... és ott az az éktelen hossu vágás az arcán borzalmas arc ... mintha éles köröm hasította volna ... dulakodás közben... a szemek rémült kifejezése is . . . közelebb húzta valami a halotthoz. Egy pillanatra a saját megnyúlt, sápadt arcát látta a halott üveges szemeiben_felvillanni. Megremegett. A rémület újra végig borzongatta. Egy pillanatra. Aztán tekintete a halott kezeire siklott. A görcsös, merev ujjak kitépett hajcsomót szorongattak. Lépteket hallott. A rendőrorvos jött felé. »Szervusz Pista« — köszönt. »Az ördög vigye el ezeket az öngyilkosokat, az embert felzavarják a legjobb álmábók. Az orvos, kis, zömök, erőteljes ember bosszúsan nézett a halottra, cvikkerén keresztül. »Igen« —szólt kis szünet után —- »ez a szegény flótás nagyon rászánta magát a halálra. Még viaskodott is vele«. »Hogy érted ezt« — riadt fei a fogalmazó — «kivel viaskodott ? Az orvos kissé csodálkozva nézett a fogalmazó sápadt arcára. »Hát úgy érteim — felelt aztán kissé halkabban — »hogy ez a szegény fiú itt, sokáig vergődhetett, amig a halál bekövetkezett.« »De legokosabb lesz, ha megírjuk a jelentést és odébb állunk, mert úgy látom, jj téged alaposan megviselt ez a lát- jj vány. Tudod öregem ezt is meg * kell szokni. Kezdetben mindenki így van vele. De aztán . ..« »De mondd csak doktor, nem gon dolod, hogy ... izé ... ez itt talán nem is volt öngyilkos... minden esetre furcsa .. . így a földön állva .. . nézd az arcán azt a gyanús sebet. . . milyen rettenetes az arca .. . meg nézd ott a hajcsomót az ujjai közt, mintha viaskodás közben... én nem hiszem, hogy valaki bármennyire is meg akar halni, az utolsó pillanatban ne állna fel . . . ne kapna a szalmaszál után.« Az orvos most már megdöbbenve, fürkésző pillantással figyelte a fogalmazót. Aztán hirtelen karonfogta. »Gyere öregem« — harsogta tettetett vidámsággal — ez mind csak a te felizgatott fantáziád elképzelése; gyere itt nincs több keresnivalónk. Azt a sebet a halott önmaga okozta . .. ott láttam a körmén a bőr véres foszlányait ... a hajcsomót is hajából tépte ki... az is látszik a Csupasz fejbőrön. Gyere igyunk meg egy pohár bort valahol, a jegyzőkönyvet is ott irjuk meg.« Az orvos a vendéglőben még sok hasonló esetet mesélt neki. »Katonakorában egy tüzért háromszor vágtak le. Végűi is az ágyú kerekére kötötte fei magát. Ugy találták meg térdelve. Két kezével nyomta a fejét, hogy a hurok erősebben szorítsa torkát.« A fogalmazó a bor gőzétől ködös fejjel hallgatta. Néha vitatkozott is vele, de fáradt gondolatai örökösen a kerti jelenethez tértek vissza. Hiába igyekezett másra gondolni, azok az üveges szemek gondolatait a halotthoz vezették. Bement a hivatalba és dolgozni próbált. Egy pereskedő cseléd aktáit böngészte, de egy szót sem értett az egészből. Agya legmélyén egy gondolat vert gyökeret és egy törpefa lombosodott ki belőle, rajta a hullával. A gondolat ez volt: Lehetetlen, az Akaraterő nem lehet erősebb az Életösztönné.. — Aztán újból erőt vett rajta a kíváncsiság. Az orvos hátha nem mondott igazat. Hiszen közel se ment a halotthoz. Persze csak őt akarta megnyugtatni. De hiszen akkor az a vágás az arcon... a hajcsomók . . . neki kötelessége bizonyosságot szerezni. izgatottan a „Hangya" felugrott és felvette a köpenyegét. De rögtön azután : az orvosnak is kötelessége ... és azok a bőrfoszlányok a körmén... a csupasz fejbőr ... az orvos nyugodt ember és gyakorlott szemű. Újra levette köpenyegét és leült. Az aktát már kezébe sem vette, átadta magát gondolatainak. Iszonyodott attól, hogy visszamenjen a halotthoz, de a bizonytalanság is gyötörte. Bántotta, hogy engedte magát elhurcoltatni az orvossal, mielőtt meg nem győződött a valóságról. Délben alig evett valamit, inkább ivott. Nem érzett éhséget, annál jobban gyötörte a szomjúság. — Szinte az ösztöne vitte a vendéglőbe, ahol ebédelni szokott. A fekete frakku pincér arcán, ahogy az bizalmasan rámosolygott, a hulla vigyorgását látta. Ez megijesztette és most erőszakkal másra gondolt. Elhatározta, hogy a kávéházba megy, elolvassa a lapokat. Fizetett. És amikor kiért a vendéglőből nem a kávéház felé fordult. Ellenkező irányban, a Liliom-utca felé. Majdnem futott ugy sietett. A ház előtt megtorpant, hiányoztak a csoportosuló emberek. Megint erőt vett rajta a félelem. Kereste az őrszemet, hogy egy élőlény legyen mellette. Nem volt sehol. — Mindegy, meg kell tudnom az igazat, másképen nem lesz nyugtom. De hátha a halottat már elvitték — villant e pillanatban eszébe s mint egy őrült rohant a kertbe. A fa ága csupaszon, félig letörve, szinte hivogatóan nyúlt felé. A fogalmazó kétségbeesve állt ott. Mit tegyen most. Érezte megőrül, ha nem nézi meg a hullát. Amikor esti társaságát felkereste, barátai elszörnyülködve néztek rá. Meggyötört, halottsápadt arcán szomorú töprengés borongott. Szemei ijedten révedtek egyik arcról a másikra, mintha valamit keresnének. És szája, bár mosolyogni próbált, keserű fintorra görbült. Azt hitték, becsípett és titokban nevettek rajta. <5 besüppedt vállakkal ült és maga elé meredt. A társalgásban nem vett részt, pedig igen érdekes témát vittattak. — Freud professzor psichoanaliziséről beszélj tüzesen egy fiatal újságíró, ö nem hallott mindebből semmit. Arra gondolt, hogy holnap felkeresi a hullaházban. .. még bizonyára ott van és mindent megtudhat. Persze a hullaház — bosszankodott, — hogy nem jutott előbb eszébe. Most sokkal nyugodtabbnak érezte magát. Ugyanekkor a fáradság nyomban erőt vett rajta. Elhatározta, hogy haza megy. Otthon mielőtt vetkőzni kezdett, uj kétségek rohanták meg. Attól félt, hogy a hullaházban levetkőztetik, megmossák a halottat s akkor megint nem tud meg semmit. Nem tudta biztosan, de ez elég volt arra, hogy egész napi kínos töprengései újból előtörjenek Az akaraterő nem lehet erösebb az Életösztönnél ez a gondolat vert gyökeret agya legmélyén ismét s egy törpefa lombosodott ki belőle, rajta a hullával És azután gyorsan történt minden. Villanyütésként pattant agyába az egész. Megvan ... Hogy ő erre nem jött rá előbb. Fütyürészve keresett egy erős zsineget ... Természetesen pontosan ugy, ahogy láttam .. és akarni fogom ... akarni fogom ... ameddig csak iehet... hehe-he ... majd meglátjuk melyik erősebb... he-he ... és kuncogva, mosolyogva ment ki a kertbe. * Másnap reggel 7 óra felé a takarítónő sikoltozva verte fel a házat. Az emberek kérdéseire rémülten mutatott a törpefák összeboruló ágai felé, ahonnan egy férfi megbicsaklott alakja sötétlett. — A fogalmazó volt. házalapítványi részjegye ível