Nyírvidék, 1928 (49. évfolyam, 198-222. szám)

1928-09-12 / 206. szám

« jtfYÍSYHÉK. • - -'JteaKftw*- (MHHMBCttnNflfettBdmftlkiMB 1928. szeptember 11. Talleyrand iskolája, Irta: Iránlfy Tamás. A forradalmak, majd az első francia császárság korszakának zseniális, de minden hájjal-zsir­ral megkent külügyminisztere a maga diplomáciai módszerének tit­kát a következő klasszikusan sza­batos és spártai módon rövid mondatba tömöritette: «A szavak arra valók, hogy azokkal gondola­tainkat elleplezzük l» Róla jegyez­te meg egy egykori kortársa: — Talleyrand oly ravasz, hogy még az ellenkezőjét sem merem biz­tosan eíhinni annak, amit mond!» A diplomácia e zsonglőr-müvé­sze már emberöltők óta sirbaszállt de iskolája túlélte a mestert, isko­lája most is virágzik. Ha a magyar paraszt a maga Deák Ferencre emlékeztető böl­csességével már a politikát is «az urak huncutságáénak tartja, akkor minek nevezzük el a diplo­mácia magas iskoláját?! Oly tu­domány ez, amelyet színmagyar koponya a maga teljességében al­kalmasint sohasem lesz képes be­fogadni, még akkor sem, ha az illető koponya véletlenül magyar «diplomata» koponyája. Az a magyar őszinteség, az a magyar szókimondás, az a lep­lezetlen egyenesség, a történelem folyamán már hányszor állította falhoz az egyest és magát a nem­zetet! Ha a magyarság e század­beli inkarnációja: Tisza István, akiben a magyar nagyság min­den kritériuma bőségesen meg­volt, egyéb nagy tulajdonságai mellett még diplomata is tudott volna lenni! Ha ki nem mondja ugyan, de legalább burkoltan sej­tetni tudta volna a világgal, — hogy a központi hatalmak közül egyedül Magyarország ellenezte minden befolyásának latbavetésé­vel a háborút! Ha tiz évvel ezelőtt ki nem mondja az ő föltétlen szó­kimondásával azokat a végzetes szavakat: «Már pedig a háborút — sajnos — elvesztettük», alkal­masint ma is élne. nem csak ő, a megdicsőült vértanú, de a ke­resztre feszitett történelmi Ma­gyarország is. De Tisza István és a Tisza István lelkének parányát lelkükben hordozó magyarok sze­mében minden kertelés a becste­lenséggel egyértelmű. A diplomácia művészetében, a szemfényvesztés tudományában mi magyarok ma is még ugyanugy vagyunk Ázsia nomád fiai, mint amikor valaha még a nyereg alatt puhítottuk a hust. Alighanem azok is maradunk a későbbi századok folyamán is. Ez egyformán át­kunk, mint legnagyobb büszke­ségünk is. De nem ugy a Nyugat nemzetei. Azok diplomáciai áfiumai ellen még néhai jó Zrinyi Miklós gróf is nehezen tudna hadakozni és orvosszerüket megjelölni. Azoknál igazán a maga teljes valóságában fennáll az a régi mondás, mely­nek apaságát ma senki sem akarja vállalni és amely a nyugati di­plomácia «sine qua non»-ja, elen­gedhetetlen kelléke: «A cél szen­tesíti az eszközöket!» Ha a nagy. háborút megelőző­időkre visszatekintünk és tekin­tetünket bármerre is vetjük, a tayllerandi diplomácia remeklései­vel találkozunk. Ennek jegyében öleli a nem éppen túlságos hű­séges keblére La Francé, a sza­badság úgynevezett inkarnációja, a polgárjogok előharcosa az orosz medvét, Russiát, az emberjogok eltipró zsarnokát csak azért, — hogy e zsarnok-kolosszus segé­lyével roppantsa adott pillanatban össze a berzenkedő és alkalmatlan «Kaiser»-nek a kettejük közt elte­rülő hatalmas és a La Francé lé­tét veszélyeztető birodalmát, — amellyel szemben 1870 óta amúgy is szomjazik revans-nevü kártyá­ját kijátszani. Olaszország, Ro­mánia papiroson a Monarchia hü szövetségesei, holott szive mélyén mindkettő csak az alkalomra vár, hogy annak testét felszabdalja. Anglia, a kontinentális politikától magát a napoleoni idők óta szi­gorúan távoltartó Anglia, diplo­máciai remekléssel megcsinálja suttyomban az entente kordiait és lelkileg már előre blokád alá ve­szi a központi hatalmakat, mert Németországnak vele versenyző vi­lágdiktatorikus hatalmát eltűrni nem hajlandó. És e közben éppen az európai békét legjobban veszé­lyeztető Oroszország cárja hivja lefegyverző világkonferenciára Európát. Mi ez egytől-egyig, ha nem Talleyrand iskolájának remeklése? S azután kitör a háború és megkezdődik a világégés. A né­met hadak rövid processusra tör­vén, brutálisan átvonulnak Belgi­umon, a semleges országon. Ez már jogcímet ad Angliának és a világ felét alkotó dominiumainak arra, hogy hadat üzenjen a köz 7 ponti hatalmaknak, látszólag az­ért, hogy Belgium népjogának megsértését megtorolják, lényegi­leg pedig azért, mert Belgiumon keresztül éppen Anglia akart Németországra rácsapni. Az Egye­sült Államok folyton csititanak és mérsékletet hirdetnek. Közben pe­dig szállítják, de két marokkal a muníciót az entente részére és hova-tova Európa egész aranya hozzájuk vándorol. Avagy szól­junk Wilsonról, békepontjairól és a népek önrendelkezési jogáról, ez amerikai világboldogító igék­ről, amelyek jegyében a Páris körüü békékben megnyomorították a világot és tönkretettek egy ezer esztendő viharaival dacoló orszá­got, mely Közép- és Keleteurópa igazi békéjének legszilárdabb pil­lére lehetett volna, ugy ahogy a századok folyamán volt és aho­gyan a történelem logikája és kényszere folytán majdan majd megint az lesz?! Mindezeket előre kellett bocsá­tanunk, hogy immár a talleyrandi iskola legújabb remeklésére, a Kellogg-paktumra rátérjünk, arra a «háboruellenes paktum»-ra, me­lyet a flottáját szaporító Amerika terjeszt elő, melyet a militarista Páris közvetít világszerte és a melynek létrejötte körül Benes ur asszisztál és minisztrál. Ha van­nak még naiv kedélyek e világon, kik el is hiszik e paktum őszinte­ségét és nem keresik a lólábat mögötte, ugy legyen azoknak az ő hitük szerint. Mi azonban, hiszékeny és minden nemes gon­dolatnak fejest beugró magyarok, akiknél a szó gondolataink kife­jezésére és nem azok elleplezésére szolgál: legyünk ez alkalommal ré­sen, aláirjuk-e, avagy nem e szerződést? Ha a politikai eszé­lyesség azt követeli, hogy igen, mert a skőrösi szenteltviz» elvégre meg nem árt, ha nem is sokat használ, ugy igen — ellenkező eset ben azonban dörögje oda egy el­tiprott és megcsúfolt, de élni aka­ró kis nemzet egyetemes kiáltása a diplomácia farizeusainak kor­mányzónk rövid, de hatalmas igéit: «Előbb az igazság és csak az­után a béke!» Három város munkásai találkoztak Nyíregyházán a dal szeretetében. Az összmunkásság műsoros délutánja. (A «Nyirvidék» tudósítójától). Jó volna, ha ezt a referádát igy kezdhetném: Ma volt a nyíregyhá­zi összmunkásság impozáns mű­soros délutánja. A munkásság iránt érzett testvéri szolidaritás, az önfeláldozó munkásélet meg­becsülése jutott kifejezésre abban, hogy megjelentek a polgári társa­dalom reprezentánsai, a hivatalok, hatóságok, intézmények Vezetői, iparos és kereskedővilágunk szá­mottevő tényezői, akik örömmel ünnepeltek együtt magyar mun­kástestvéreikkel egy táborban, a dalt, az életszépségek, vágyak örökszépségü megnyilatkozását. — Jó volna, ha ezzel kezdhetném az összmunkások vasárnapi ünnepi délutánjáról szóló tudósításomat, sajnos, nem tehetem. Ott láttam három város munkásainak képvi­selőit. Eljöttek a diósgyőri, a LEWIS STONE idei n" 8 y filmattrakciója Délafrika vándoréi (A gáncsnélküli férfi) Szerdán-csütörtökön az Apollóban üBa, kedden utoljára! Német attrakciős film! (Te legszebb **ó*s»szál...) Regényes szerelmi történet 19 felvonásban. D0R0THEA WIECK és OSCAR MARION a főszerepekben. Két burlesaek sláger. Szerdán Cs0tört5fc5«i LEWIS STONE, BARBARA BEDF0R első idei attrakciója: Délafrika vándorai (Gáncsnélküli férfi.) Dráma Délafrika gyémántmezőin ÉS A KÍSÉRŐ MÚ*OR! debreceni munkásdalárda tagjai. Áldoztak időt, pénzt. A munkás életében, a hatnapi kemény robot után drága, boldog pihenés, meg­nyugvás ideje a hetedik, a vasár­nap. Mérhetetlen áldozat, ha ezt nyújtják nekünk. Ez az idegenből jött munkásgárda ezt adta. A pol­gári társadalom nem mutatkozott, nem nyújtotta kezét, nem doku­mentálta megjelenésével szolidari­tásra valló készségét. A Korona nagyterme igy is megtelt. Eljött a nyíregyházi munkásság és ihle­tett, boldog örömmel áldozott a Szépségnek, amelynek napsü­tése után olthatatlan vággyal te­lik meg a szive. Az impozáns — 16 pontból álló —- műsoron ez a vágy vonult vé­gig, a lelkes munkásokkal, leá­nyokkal, asszonyokkal telt terem­ben a jövő, a szabadabb, szebb, boldogabb jövő álma bontott vi­rágokat. A dal, amely a pó­diumról a munkások himnuszát zengte, a költemények, amelyek gyönge leányajkakról is a férfilé­lek ellenállhatatlan lendületével hangzottak, a munka robotja, a szürke hétköznapok fölött is ki­hajtó friss tavasz üzenetét, bizta­tását hozták. A műsort Holló János debreceni párttitkár konferálta be szelleme­sen. Bevezető szavaiban jól jelle­mezte a munkás műsoros előadá­sok célkitűzéseit. Az emberszere­tet, a dalszeretet, a szépség oltá­rán való imás áldozás pillanatai ezek. A megnyitó után a debreceniek sapkás férfikara lépett elő. Fel­hangzott a Munka himnusza: Győznek, akik győzni akarnak friss tavasznak virágos mezőire vágyunk. Szomorú alaptónusu, de megrázó erőtudattal uj holnapokat hirdető évek, amelyet a debrece­niek tiszta intonálással, szinezőn adtak elő. Most Kiss József «Tüzek» cimü költeménye sejteti meg az Időt, amelyben «a kőszén öntudatra ébred». Fiatal, törekvő szavalója: Klinger Jenő. Most a debreceni vegyeskar so­rakozik fel. «Ne csüggesszen!® hangzik harcra hivóan a dal, Vár­nai Zseni dala. Majd »A gép megáll» c. verset adja elő döbbe­netes erővel Barta József, s a költemény nyomán szinte vissz­hangként dalolják a diósgyőriek: a «Dalünnepen» c. énekszámot. Most egy ércesen, szinezőn zen­gő hatalmas bariton tölti be a termet. Simon István operaénekes nemes zengésű organuma és nagy-

Next

/
Thumbnails
Contents