Nyírvidék, 1927 (48. évfolyam, 74-97. szám)

1927-04-01 / 74. szám

1927. áprilisi bántó munkások dinamitja. J A másnapot szabadon, szét- ; szórtan csavarogtuk el. A vállal- > kozó szelleműek úszóversenyt rög- I tönöztek a tó jéghideg vizében, 5 voltak, akik autó-kirándulást ren 5 deztek a közeli Arcoba, mások le- r » velezőlap- és emlékgyüjteményüket j 3 J Qj^) egészítették ki az apró és tuldrága j y ^^ | • bazárokban. Mi néhányan a város lelkét kerestük az emelkedő uceák ódon házai között, a szük sikátorokban, az omladékos árkádok alatt, az avult, primitív templomok tömjénes félhomályában. Láttunk régi szentképeket, melyeken élénk bibor, zöld, vagy sárga köntösben ültek a szentek a napfénytől ragyogó, habos fellegek között, dus faragású gyóntatószékeket, márványból vésett, kagylóalaku keresztelőmedencéket és ébenfából készült aranydiszes perselyeket, amelyek bármely muzeumnak díszére válhatnának. Jó volt bemenekülni a hüs templomi homályba, amikor rnár szemünk égett a nap tüzes, fehér fényzáporától. A mi alföldi homokunk déli szikrázása elenyésző ehhez a világításhoz képest, amit hosszabb ideig csak sötét szemüveggel fölszerelve lehet elviselni. De az éles, szúró fény dacára sem hagytuk abba fölfedező sétánkat. Lehetőleg az árnyékos oldalon haladva értünk ki a városból elvezető köves útra. Mindkét oldalon zöldzsalus, csinos villák é

s nyaralók állottak, tarka rózsa- és hortenzialigetek közepén. Az uton folyton jöttek-mentek a nagy fe hér- és piroscsíkos napernyőkkel felszerelt kocsik, bennük világos ruhás, vidám asszonyok, kalap nélkül, könnyű csipkesállal a válluk körül, mely fodrozódva, puha felhőként libegett utánuk a langyos déli fuvallatban. A városon kivül kőfallal körülkerítve állott a szép, gondozot." temető. A kapu előtt két víllogószemü leányka heverészett rongyos, szürke ruhácskában, lustán szólítgatva kecskéiket, melyek a fehér ! porral belepett pázsitot majszol- j gatták. . j Bent, a falak közt szabályos so- ' rokban állottak a sirok. Mind- j egyik mint egy-egy parányi virá" I goskert, tele dus szegfüvei, hajlós i futórózsával, a virágok közt apró j márványszobor vagy arcképes sir- ! kő jelzi, hogy ki nyugszik a hant j alatt. A fal mentén is köröskörül í megható kis gyermeksirok. Egyik ! fölött berámázott fénykép egy mo- 5 solygó kislányt ábrázol karszék- j ben, bábuval a kezében. Mindjárt j mellette fél életnagyságú leányka- 5 szobor, amint ábécés könyve felé j hajlik, háta mögött a fal égszjn- 1 kékre festve, rajta szétszórt arany- j csillagok és középen felirás: «An- t gelo Nostro». | Kedves, vidám sírkert volt ez> ) mint az olasz temetők általában, j hol nincsenek süppedt sirok, el- j korhadt fejfák, nekivadult, sürü ? akácok; mindenütt a kegyelet és i megnyugvás díszítgető kedve enyhíti & "halál és az elmúlás zordonságát. Alkonyatig kószáltunk összevissza a városka és a környék festői szépségű helyein. Majd a parton, a narancs- és olajfák közt elhelyezett padokon ülve vártunk az arcoi kirándulókra, kik már aggasztóan késtek. Körülöttünk a nemzetközi fürdőépület mozgalmassága: amerikaiak es franciák pazar toalettben, kartonruhás,-lesült arcú német tanítónők, akik kalap nélkül egy hátizsákkal és vastag hegymászó bottal felszej-elve indultak el hazájukból világot látni, szemüveges proíesszorűpusok, grand-seigneur-ök kényelmes golf\ kabátban, etonfrizurás démonok és gyermekük melllett kézimunkázó fiatal anyák, kiknek legfőbb gondjuk, hogy időnkint kiszórják a kényeskedő kis zsarnokok szandáljából a homokot. Végre, szinte már az utolsó pillanatban betöffögött az autó a kís albergo terrasza elé. Fáradtan ugráltak le társaink, naptól leperzselt vörös' arccal, de azért csupa jókedv és dicsekvés volt valamenynyi.. Jókedvüket alaposan lehűtötte a vezető, mikor óráját elővonta szigorú arccal jelentette ki, hogy tiz perc alatt az állomáson kell lennünk. Gyors kapkodás és izgalmak után még egy búcsúpillantás a Garda-tó kék hullámai felé, majd elindultunk a csöndes kis állomásra, hol már javában fűtötték vonatunkat. Meleg, holdas estén döcögtünk az olasz Alpesek közt, sokszor borzalmas mélységek fölött, istenkisértő kanyarodókkal.. Az éjféli órákban Roveretónál, egy olasz városka kihalt kis állomásán szálltunk le, hol jó másfélórát kellett várakoznunk az Innsbruck felé robogó gyorsvonatra. E kicsiny állomás csöndje, álmos nyugalma oly sokszor eszembe jut még most is, ha eleven, lázas tempójú utazásunkra visszagondolok. Látom az egymásra halmozott podgyászokat a sinek előtt, sétáinkat kettesével, hármasával az ezüstösen sziporkázó éjszakában, hallom az összehangolt beszélgetések puha ritmusát, az állomási vízvezeték monoton csepegését, a messzi vonatfüttyöket, melyek oly kísértetesen hangzottak és a távírógép örökké egyforma kopogását, melynél szürkébb, szomorúbb zene nincs a világon. Végre beérkezett a vonat, tömve utasokkal. Afig tudtunk fölszállni, elhelyezkedni a zsúfolt fülkékben. Kétségbeejtő ut lett volna, ha a következő állomáson útitársaink legnagyobb része le nem száll.. így aztán mi is megbékülve sötétítettük ei a lámpákat, hogy a holdfényes tájékot jobban láthassuk. Reggelre értünk Innsbruckba.. Itt ismét az átszállás és várakozá

s ke nemességei következtek. Igaz, hogy e gyönyörű vidéken még ez is szórakoztató, hisz a szem ner tud eltelni a havasok zordon szép-, ségü koszorújával, különösen, mikor tudja, hogy e rövid gyönyörködés egyszersmint bucsu is, pár óra és már az ismert bécsi hegyek szelid, mosolygó vidékére érünk. A huszonnégyórás vonatzörgés után egy éjszakát töltöttünk Bécsben, majd reggel utazásunk utolsó szakaszát kezeltük meg, amikor felszállottunk a dunai gyorshajóra. Ez már csak pihenés voft az előbbiekhez képest. A fedélzet kényelmes székein elhelyezkedve siklottunk a lassú, méltósággal hömpölygő Dunán, a magyar tájak mélázó csendjében, a megszállott és szabad partok közt, melyek örök, vágyó tekintettel néznek egymás felé. Fernande, a velünk utazó szép kis francia diáklány megilletődve nézett Dévény és Pozsony várára, Komárom tornyaira, amikor megmagyaráztuk neki, hogy ez mind a miénk volt, hogy most, amerre csak megyímk, mindenütt a kétfelé szakított magyar föld tragédiája néz felénk, hogy mohó bitorlók " állanak a kikötők élőtt, kik féltékeny szigorral igazoltatják a partra lépő magyarokat. Sötét este volt már, mire Budapest csillogó lámpáit megpillantottuk. Még egy utolsó általános istenhozzád, majd az egyik doktor tréfás búcsúbeszédben köti lelkünkre, hogy máskor ilyen meggondolatlanságot ne cselekedjünk, vagy ha mégis ráadnánk magunkat, ugy idejekorán értesítsük egymást, hogy ismét együtt szenvedjünk el egy majdani hasonlóan hosszú odisszeát. (Vége.) Löw! Sássdornét, aki ellen a nyíregyházi rendőrségen kormányzósértés miatt tettei feljelentést, a debreceni kir. törvényszék felmentette, de u Ítéletet az ügyész megfelebbezte. Megírta a Nyirvidék, hogy a j nyíregyházi rendőrségen feljelen- j test tettek Lőwi Sándorné B-listás i tanítónő ellen, aki a feljelentőksze- 1 rint a kormányzót sértő kifejezéseket használt. A rendőrségen megindult a nyomozás és az ügy a debreceni törvényszék elé került, ahol a napokban tárgyalták Lőwi Sándorné bűnügyét. A tárgyalásról a következőket jelentik Debrecenből: Löwi Sándorné még pár évvel ezelőtt tanítónő volt az egyik zsidó elemi iskolában, de B) listára helyezték. Azóta könyvvel ügynökösködött és nagy nyomorban élt. Ez év januárjában üzleti ügyekben Nyíregyházán tartózkodott. — Itt régi ismerősénél Lórencz Szaniszlónénál szállt meg. Mikor pár hét muiva újra Nyíregyházára jött, Lórenczék már ném fogadták be, hanem kénytelen volt Fehér Erzsébetnél meghálni. Pár napig volt a városban, mikor egyszerre rendőrök jelentek meg nála és a rendőrségre kisérték. — letartóztatták és másnap már a debreceni törvényszéknél, Balogh Béla elnöklete alatt működő tanácsa előtt állt, kormányzósértés vádjával terhelve. A vádirat szerint Lőwiné olyan kijelentést tett, hogy a kommün alatt libapecsenyét, meg fehér kenyeret evett, most meg éhezik. — Ezt a kijelentést aztán — a feljelentés szerint — még súlyos kormányzósértéssel toldotta meg. A 30 nap óta letartóztatásban lévő vádlott a legnagyobb meglepetéssel hallotta a vádat és keserves sirássai tiltakozott a gvanusitások ellen. Ő ilyet soha sem mondott, ártatlannak érzi magát.. A tanú vallomásokból azután kiderült az egész cselszövény, aminek a szegény asszony áldozatul esett. Ellene csak özv. Lórenczné, ennek leánya, valamint Fehér Erzsébet vallotta, akik állítólag hallották a kijelentéseket. Azonban a tárgyalás folyamán kitudódott, hogy Lórenczné, akinek férje szintén erős antiszemita volt, a törvényszéki tanácselnöktől kezdve a végrehajtóig mindenkit feljelentett; már akivel dolga volt. A védelem tanúi aztán igazolták, hogy a feljelentés bosszú müve. A vádlott állítólag ezt mondotta egyszer, hogy »vöröshaju« és ezóta nagy volt a harag, ugy Lórenczné, mint Fehér Erzsébet állandóan hangoztatták, hogy »majd elbánnak még ezzel a nyavalyás aeszonynyal«! A tanuk kihallgatása után dr. Kádár István kir. ügyész tartott hosszzu vádbeszédet, utána dr.