Nyírvidék, 1927 (48. évfolyam, 47-73. szám)

1927-03-30 / 72. szám

Egy párisi iannimánynt reminiszcenciái. Irta Huszthy Klairik Jolán. XI. Párizstól Milánóig. Végre eljött a szomorú válás napi­ja. Időnk letelt, bucsuznunk kellett a gyönyörű várostól és szerencsé­sebb társainktól, kik még egy hé­tig maradtak, hogy aztán londoni utjukra készülődjenek . Érzékeny istenhozzádok, »au revoir«-ok hangzottak el a Qare du Lyonon a milánói express mel­lett. Már egy órával az indulás előtt fölpakolóztunk a rezervált ko­csiba, de újra és újra leszálltunk, hogy még egy-két utolsó szót vált­sunk az elmúlt napok alatt szer­zett kedves jóbarátainkkal. Mellet­tünk hordárok szaladgáltak csoma­gokkal és a Milánóig kibérelt hó­fehér utivánkosokkal, gyapjuplé­dekkel és mindez oly furcsa volt az elindulás fátylas, borongó han­gulatában . Még egy- utolsó köszöntés, kéz­szorítás, felugrálunk és vonatunk már is indul. A kendőlebegtető cso­port elmarad, mind kisebb és ki­sebb lesz, már csak Jules botra kö­tött zsebkendőjét látjuk, végre az is eltűnik az első kanyarodónál. Az éjszaka sötétjében robog vona­tunk a svájci határ felé. Lassankint eloszlik meghatottságunk és mire az e lemózsiás batyukat előszedjük, már minden arcon ott csillog a ré­gi jó utikedv. Hamar elfogynak^ a hosszú, kolbászalaku párisi kenyér­kék, sajtok, hideg halak, kiürülnek a szőlős és narancsos zacskók és a vidám falatozás után most már bi­zonyos szakértelemmel látunk hoz­zá az éjszakai fekvőhelyek elké­szítéséhez. Alvásról azonban most sem lehet szó. Hol egyik, hol má­sik mond valamit, évődések, halk, majd kirobbanó kacajok űzik el a már szundikálók szeméből az álmot. Újra alagutakon robogunk ke­resztül és amint pitymallik, már a gyönyörű svájci havasokat látjuk. Elrohanunk a Genfi-tó mellett, majd keresztül az óriási Simplon­alaguton, melyben jó félóráig po­koli zajjal dübörög vonatunk. Az­után következnek a tündéri olasz tavak. A Lago Maggiore hatalmas azurtükre pálmás, narancsfás és hortenziás partjaival. A szőlőluga­sokkal körülvont szántóföldek és ré ték, az apró olasz városkák, majd délután két óra felé Milánó hatal" . mas pályaudvara. A hosszú utazástól zugó fejjel, kábultan szálltunk ki iít és érkez­tünk a Dóm-téren levő gyönyörű kis szállásunkra, a Bonini-panzió­ba, hol fehérbóbitás szobalányok vették gondozásba csomagjainkat. Jó félóra beletelt, mig rendbeszed­tük magunkat és az ezüsttől csillo gó, felvirágozott ebédlőbe össze­gyültünk. Itt megismertük a finom olasz konyha remekeit. Percek alatt fogyott el a sajtos rizs, a vajban sült borjuszeletek, a párolt, olajos zöldbab-körités, apró torták, min­den izlett, hisz ehesek voltunk szörnyen. A tulajdonosnő moso­lyogva nézte hatalmas étvágyun­kat és készséggel rendelkezett,ami­kor látta a gyorsan ürülő tálakat. Ebéd után a várost néztük meg, a világhiró, majd néhány, középkori templomot. Sajnos, Leonardo Da Vinci Utolsó Vacsoráját nem lát­hattuk, vagy egy félórával azelőtt zárták be a kápolnát, hogy odaér­tünk. Meg akartuk nézni a temetőt, melynek parkirozottsága, műkincs­számba menő márványszobrai szép­ségben a genovai temetőével ve­tekszenek, de itt sem volt szeren­csénk. Hat óra lett, mire odaér­tünk és a kapukat percnyi pontos­sággal csukták le, éppen az orrunk előtt. Hiába volt minden kérés, bor­ravaló, a libériás őrök hajthatatla­nok maradtak. Általában az egész várost szigo­rú, katonai rend és pontosság jel­lemzi. A Dóm-téri óriási autó és emberforgalmát pálcás rendőrök irányítják, szinte ütemszerüen, mintha valami hatalmas szimfó­nia lüktető taktusait dirigálnák. — És a lármás, szeleverdi olasz gyer­mekes, szófogadó mosollyal áll meg mig elvonulnak szép sorrend­ben az egyforma, pirosra festett taxik és fogatok. Azután egy má­sik intésre csendben, fegyelmezett léptekkel szelik át az uttestet a gya­logjárók, hogy a régi, árkádos épü­letek üzletei előtt folytassák bá­mész, andalgó, sétájukat. Vacsoránál már a panzió állan­dó vendégeivel is találkoztunk, a gazdag, finom, estélyiruhás höl­gyekkel és néhány tenorista-képü férfival, kiknek halk, zsongó be­szédjéből olasz, francia, angol és német szavak hallatszottak hoz­zánk. Általában valami csöndes, harmonikus * nyugalom áradt el e falak közt, a luxussal berendezett antik bútoros szobákban, melyek­nyek kényelme és tisztasága oly jól esett a füstös, kemény és örökké zakatoló vonatfülkék után. Késő éjfél is kint ültem még az erkélyen, küzdve álmossággal és fáradhatatlansággal, csakhogy lás­sam a holdfénytől megvilágitott csipkeszerü dómot, tetején az ara­nyozott szobrok százaival, érezzem az olasz éjszaka langyos, selymes si­mítását arcomon, visszaidézzem a renaissance .ünnepi századát, mi­kor a nagy Lionardo lelke áradt el e városon, itt hagyva gyönyörű, tragikus sorsú alkotásait. Másnap már a hajnali órákban fent voltunk, hogy tovább folytas­suk utunkat Riva felé. Az állomá­son a jegyváltó pénztárnál példás rendben, egyenkint egymás háta mögé állva sorakoztak az utasok. Sehol semmi lökdösődés, vagy hangos szó, csak mosolygó, barát­ságosan bólogató emberek, kik kedvesen intenek felénk mikor a csoport egyik-másik tagján ész­reveszik a parányi nemzetiszínű szallagot. Mussolini csodát mű­velt' e néppel. Vezetőnk, ki már többször járt itt, mondta, hogy még pár évvel ezelőtt is koldusok, csirkefogók, maszatos gyerekrajok zsivajogtak mindenfelé. De a kol­dusok legnagyobb részét menhelye­ken és kórhazakban helyezik el, a csirkefogókból és gyerkocökből ön­tudatos, hazafias polgárokat igyek­szik nevelni a fascista szellem. Reggel 9 óra felé érkeztünk el a Garda-tó déli partjára ,hol azon­nal hajóra szálltunk. Ez az ut, minden túlzás nélkül tündéri volt, A tó hol kiszélesedett, mint a ten­ger, ilyenkor mintha az év végte­len azúrjában lebegtünk volna, hol összeszűkült a félelmes, szik­lás hegyek közé, melyek komoran, fenyegetően szöktek fel mérhetet­len magasságban a partok mel­lett. A nap ragyogott, játszott a hullámokon, melyek kékebbek ar égnél, mintha egy selyempalást lágy fodrait tépdeste, túrta volna a hajó, mely rövid időközökben kötött ki hol egyik, hol másik ol­dalon az apró, vidám fürdőváro­soknál. Elhaladtunk a híres Holtak szi­gete mellett, hol Gabriéle D Annun zio költői kastélya áll. A kis sziget ragyogó, színes", csupa melegiég és káprázat, mint maga az olasz nyár. Az okkersárga kastélyfalakra rózsák kúsznak fel, pálmafák és narancsligetek remegnek a vizilla­tu friss szellőben, hortenziabokrok ingatják sokszinü, borzas virágfe­jüket, mintha a hajó felé integet­nének. Az "egyik oldal csupa nap­fény, csupa vidámság. De ahogy az északi oldalhoz kerülünk, egy­szerre megváltozik a kép. Sötét pineák és mozdulatlan thuja-bok­rok állnak őrt az örök árnyékban, a sárga falak kisérteti rommá változ­nak, a viz halkan loccsanva verő­dik a barna sziklákhoz, a tükre sö­tétzölddé válik, olvan lesz, mint a sűrű olaj. Valóban a csend, a szo­morúság és mozdulatlanság tanyá­ja ez, méltó témája Böcklin mélázó borongó ecsetjének. Sokáig vissza­fordulva néztük a fedélzetről, mig csak bele nem olvadt a tó opálos párafelhőjébe. hallatlan | olcsó árban vásárolhatja bútorait az 52 év óta ismeretes szakképzett Suhanesz cégnél, hol óriási ' választékban a legfinomabb butorak és mindeaemü lakberendezési cik­kek kerülnek eladásra. bútorgyáros Üzle*: Kállói-utca 4. Műhely: Nádor-utca 11. telefon: 319^ Rőfös, kötött és rövidáruk legolcsóbban beszerezhetők se&fiWARTz artur eégnél, Kállói ucca 2. 1793 Bővebb ismertetőt küldj:] Eiár és Pollák cég, Nyíregyháza, Besseayei-tér 4.1Telefon: 38. Ugyaaatt kapható príma tavasefbükköny és eroietí észuk-aémet réfamagvak. H9G Mii* **** ^ mffK-irfHtt^tinjMit^ /j giiiHwíKwCTanmmBTO 2—3 exobjfes | elkülönített lakást keresek májusra, veran­dával, árnyékos udvarral. Magas bért fizetek! Ajánlotok pontos cimmel az Ujság­boltba adandók. 1732-i i hmm mim i n iiiii ifim mfinnn ny niHHittHMiHUtttimr HflffitMlHBttUiBlMU^ ^

Next

/
Thumbnails
Contents