Nyírvidék, 1925 (46. évfolyam, 145-296. szám)

1925-09-27 / 218. szám

2 jmrjtidée. 1925. szeptember 27. Több alázatosságot^ A Shenandoah-t, Amerika büszke léghajóját kettétörte a vihar. Ha­wai körül eltűnt repülők után ku­tatnak és valamelyik amerikai lap­ban olvasom, hogy össszekevered­nek az európai rádiók hangjai a levegőben. A felhők fölé felme­részkedőket lesöpörte az elemek ereje a horizontról és a hangok, amelyeket az emberi találékonyság küld villamos szárnyon tengerek és országok felett: zavarossá válnak utazás közben. Meg kell állni, mert mégis véges az emberi elme, bár­milyen makacsul is ostromolja a végtelenséget. A föld ura nem elégedett meg a földdel, kevés volt neki az/hogy kénye-kedve szerint gyötörhette. Szánthatott, vethetett rajta, feltép­hette a földet és titokzatos mély­ségek kincseit rabolhatta ki belőle, gúzsba köthette folyói rohanását, lefaraghatta hegyeit, — mindez nem volt elég. Az ember kimerész­kedett a tengerekre és leereszke­dett a tenger mélységeibe, ma már tudósok vitatkoznak azon, hogy tehető termőképessé a tenger és hajók utaznak a nagy vizeken, ame­lyek vizi gyárak tulajdonképen: kü­lönböző kémiai kincseket választa­nak ki gépeikkel a tengervízből. Az ember nem elégedett meg a földdel és a vizzel, felszállt a le­vegőbe és az uj Ikarusnak már hem ártott a nap heve és szembe­szálltak a viharral. Sokan áldoza­tul dobták magukat, csakhogy más (magasabbra törhessen és az em­beri gondolat ma már a csillagok kapuján kopogtat. £s a levegő ti­tokzatos magasságaiban roppant léghajók szárnyalnak. Svájc óriási hegyei felett magányos repülőgé­pek kelnek harcra gőgös sas-óriá­sokkal, akik el akarják űzni a hi­yatlan vendéget birodalmukból. És évek hosszú során keresztül mázsás ágyú lövegek zugnak óriási ivekben a levegőn keresztül és villanyhul­lámok hordanak földi üzeneteket — a madarak nem utaznak többé délre ősszel, mert a légi utazás nekik ma veszedelmesebb, mint az Régi zeneszó. Hallgassátok meg kedves nyíregy­házi lányok! Arról is irok, hogy mi volt egykor! Altén arról, hogy mi lesz most. Olyan szép veit, hogy most is a lelkünkben hordozzuk. Akartok-e Ti is sok szép szines emlákezést ? ! Halkan, súgva, kissé szomorúan is talán, el kell árulnom, hogy milyen nagyon elfutott az idő fö­löttem... No, ne féljetek, nem csa­pok át azért melankóliába, egészen másról lesz itt szó! Régi dalok, hajladozó, mosolygó lány^arcok, karcsú kis hölgyek táncos szilüett­jei jönnek elém... Tizennyolc év előtti lányok — olyanok voltak, mint ti most: frissek, mosolygók, akik mindenkit odavonzottak, va­rázsoltak az intim és meleg han­gulatú teazsurokra, melyek akkori­ban kéthetenként megismétlődtek. Akkor született a leány-egylet! Volt la Koronában, a Városháza díszter­mében, a gimnázium tornatermé­ében s mindenütt remek műsor, fi­nom tea és sütemény s legtöbbnyi­re tánc *fs várt az ifjú leányokra és urakra. Nem mese ám ez! Kérdezzétek, meg csak, hány ember emiekezik még Lipovnitzky Edit szép leány­fejére, amint bodros .szőke haja megcsillant a lámpafényben s biz­tonságos gesztusokkal, mint egy kész kis primadonna, adta elő a szebbnél-szebb kuplékat, müdalo­kat — aztán Heider Margit! Mint embernek. És percről-percre uj ta­lálmányok, uj erők és uj hősök ostromolják a levegőt, amelynek mérhetetlen és titokzatos hatalmát valósággal lekicsinylik már. Az óriás megmozdult és letörölte inagáról a vele packázó porszeme­ket. Egy mozdulat és aláhullottak a hősök, egy másik mozdulat és az édes dalból, ami gyengéden zen­gett a rádió hullámain, rikácsoló diszharmónia lett. Sötét figyelmez­tetés ez: jöhet egyszer egy ismeret­len forgószél, mely a roppant ágyú lövegeket is vissza fogja so­dorni azokra, akik pusztító útra küldték. Ki tudja, milyen megle­petések várnak még ránk, ki tud­ja, mi lappang még a levegőben? És ki ismeri vájjon a tenger erejét, a föld hatalmát, amelyekből már annyiszor kaptunk ízelítőt. Megtűrt, szánandó lények va­gyunk valamennyien, akiket a tu­dósok, a bölcsek, a lángelmék el­kábítanak nagyságukkal, mikor azt hirdetik egy-egy sikerük után, hogy az embert úrrá tették földön, ví­zen és levegőben. Pedig csak egyet nyújtózik a föld és városok om­lanak össze, csak ^gyet reng a tenger és hajórajokat sodor alá a mélybe és csak egy forgószél vág­tat végig a levegőn és összetörten zuhannak alá az acélvázás gépma­darak. Meg kell állni, határt szab­nak az elemek az ember erejének, de vereségeken, pusztuláson és hol­takon keresztül is uj és uj generá­ciók indulnak ostromukra. Több alázatosságot! Erre inte­nek ezek a titokzatos és kegyetlen figyelmeztetések. De mikor olyan nehéz alázatos­nak lenni. Grafológiai vélemény miatt füstbe ment egy párti. A nyár derekán az egyik nyír­egyházi előkelő házban Hymen kezdte szövögetni illatos láncát. A háztulajdonos gyönyörű tizennyolc éves lányának udvarolt életre-ha­lálra egy intellektuális pályán mű­ködő fiatalember. Ahol a leányka megjelent, onnan nem hiányzott a fiatalember sem, — együtt rótták reggeltől estig a hírhedt nyíregy­házi flasztert —i s a legény másna­ponkint vacsorára volt hivatalos a háztulajdonos dúsan teritett aszta­lához. A város előkelő köreiben nagy rokonszenvvel fogadták a ké­szülő frigyet, a zsurokon és a ká­vésnénikék összejövetelén mint je­gyeseket könyvelték el a fiatal párt. Annál nagyobb meglepetést kel­tett hát, amikor éppen nemrégiben a fiatalok szinte máról-holnapra el­szakadtak egymástól. A fiatalem­ber, ahányszor megjelent a háztu­lajdonos lakásán, csak a kínosan udvariaskodó szülőket találta ott­hon. A leány hol bevásárolni volt, hol valamelyik nagynénijét láto­gatta meg s a látogatás ideje alatt nem is tért haza. Egyszer aztán £ppen akkor ért a ház elé a fülig szerelmes ifjú, amikor édeskés Schubert-melódiák szűrődtek elő a fehér lányszobából. — Hála Istennek, végre itthon van — sóhajtotta boldogan s szinte (beesett a szalonba. Itt azonban a mama fogadta na­gyon szertartásosan és sajnálkozá­sát fejezte ki, hogy Baba megint tá­vol van, tenniszezni ment. Pedig a szomszéd szobában még zengett a zongora hurszerkíéztete s a fiatalem­ber nagyon jól tudta, hogy az egész házban nem zongorázik senki, csak — Ö. Tehát itthon van sieltagadják előle. Nem véletlen, hogy elmarad­tak a találkozások és a vacsorára való meghívások. Ez szakítás, sőt kiutasítás. De miért ily hirtelen és ridegen ? Hiszen a legutolsó va­fcsorán még mama, papa olvadoztak mindent megírni egy kis cikk ke­retében ! De van még egy szép­szép emlékem! Percei Karola! Ki ne emlékeznék rá?! Kinn, az Er­zsébet-ligetben ő is olasz leány volt velünk, ő tanította Oláh Micit a Starantellára s apró dobjainkat ütö­getve, kacagva és a Fenikuli-Fe­nikulá-t dalolva, vele jártuk a li­get emberárral borított ösvényeit, hogy pénzt szerezzünk ezzel is a szegény gyermekek ebédjére. És Percer Karola újra eljött! Nagy titokban készültek lányok-fiuk az Aranykakas cimü bohózat előadá­sára s ezt követőleg Liszt. II. rap­szódiáját fogják szép kis nyiregy­házi lányok bemutatni — táncrit­musokban, Ezt még nem láttuk, ez nagyon-nagyon szép lesz, aki emlékszik még Percei Karolára, mint táncmüvésznőre s aki emlék­szik rá, mint táncpedagógusra, an­nak mondani sem kell, az ugy is tudja, hogy nem is kis leányok^ de — tündérek fogják a Liszt-rapszó­dia csodás-büvös szépségét elénk tárni. Az Aranykakas előadásai szep­tember 30. és október 1-én lesznek. Régi, kacagtató és — mindenek­előtt — fehér bohózat! Az előadás a Városi-színházban lesz, természe­tesen a nagy-nagy erkölcsi siker reményében. Az anyagi siker? Ha jól ismerem a nyiregyházi közönsé­get no, csak annyit mondok, siesssiink majd a jegyünket meg­váltani! Igazam van ? A viszontlátásra! Tartallyné, SUma Ilona. , Szeptember 28, 29. gsn MARION DAYIS és Marié de Bourbon hercegnő Yilágfilmj* Janice Meredith vagy Diadal és Városi Mozgó, valamely exotikus virágszál, ugy imbolygott előttünk. — Pintér Mar­git légiesen finom táncai. — Schlichter Rózsi, Kiss Jolán s még hány barackvirágarcu, elragadó karcsuságu lány, kiknek neve hir­telen nem jut eszembe, táncolt, da­lolt hogy a közönség forró taps­ban tört ki és olyan jól érezte ma­gát, hogy felejthetetlen előtte a szép teadélutánok és esték emléke. Most körülnézek — itt van a Korona terme, ugy, mint akkor. — Papp Lajosné az urnő, mint ak­kor — a külömbség az, hogy) most már néki is nagy, cserkész-fia van, aki résztvesz majd a szép délutá­nok rendezésében. Mert hiszen el­árulom : emlékezéseim nem éppen ok nélkül valók — a Korona ter­mét Papp Lajosné urnő átengedi és október 18-án, november 15-én és december 5—6-án a régi, szép napok felelevenednek, hogy újra ugyanolyan jelentőséggel bírjanak a város életében, mint akkor. — Műsoros teadélutánok lesznek ezek a jótékony cél érdekében. Azonban a céi nemcsak az, — hanem hogy újra összehozza az emberi lelkeket, újra egységes tár­sadalmi" akciókra legyünk képesek s megszűnjön a háború s az azt kö'-ető áldatlan, szomorú emlékű idők keserűségét, gyűlöletet szító nehéz ránktespedése." Azokon a kedves, hires teadél­utánokon és estéken ott láttuk Pet­rovics Gyula apátplébános urat s a többi főtisztelendő s nagytiszte­íetü urakat épp ugy, mint a fe­szes, aranyos ruháju ezredest, ka­pitányt s a hadsereg délceg, ifjú tisztjeit — — ők is tapsoltak «ne­|künk» s míg finom cigarettjük füst­ije szállt vagy a tea édeskés illata, leányok, mint egy-egy szépséges rózsaszál, imbolyogtak az asztalok között s szalagcsokros kis csipkés köténykéikkel felszerelve — mely házikisasszonyi mivoltukat jelezte — figyelték, hogy mindenki meg­yan-e elégedve s kinek, mire volna még szüksége? Vay főispánné őméltóságának is megvolt az asztala és társasága, gyönyörködésüket a szép műsor­ban ők sem titkolták, mosoly és taps honorálta a műkedvelők nagy igyekvését; és résztvett azokon a műsoros teázásokon minden ma­gasrangu tisztviselő épp ugy, mint ügyvédek, orvosok, hivatalnokok, kereskedők, nagy- és kisiparosok, családja, a társadalmi rétegeződés nem örvénylett ott mély szakadé­kokban, hanem simán, kedvesen és bonyodalom nélkül megfértünk ugy, együtt, mert a szép élvezeté­ben s a jótékonyságban kell, hogy egyek legyünk! Mint akkor régen, most is a mi körülrajongott, fáradhatatlan Sze­réna nénink az, aki újra szépen össze akarja bogozni a szálakat s azt akarja, hogy újra megteremt­sük a nagy, melegítő tűzhelyet, mely mindannyiunk arcába világít­son s fellobbanó yngcsóvái távo­labbra is eljussanak az emberiesség és humanizmus jelszavával: jóté­konyság! Visszaemlékezéseim ám nem tel­jesek még! Igaz, nehéz js. lenne

Next

/
Thumbnails
Contents