Nyírvidék, 1925 (46. évfolyam, 1-144. szám)

1925-04-26 / 94. szám

4 1925. április 21. A Lafontaine-költészet morálja és pedagógiai értéke. Ki Volt az a Lafontaine? Mit irt ? Költészetét nehéz jellemezni. Ahány francia irodalomtörténet, ugyanannyi különböző Lafontainekarakterisztika. Ahány szákember, annyi más és más Lafontaine-beállitás? Ezért nem is akarok most szorosabb értelemben vett jellemrajzot adni. Inkább rámutatok azokra az erkölcsi és pedagógiai erőkre, ameiyek a nagy meseíró mestéralkotásaiban megnyilatkoznak. Felidézem azokat a benyomásokat, amelyeket Lafontaine 'költészetének tanulmányozása az én lelkemre gyakorolt. Verses, meséit már kortársai is, de azóta is tuíszigoruan bírálták. Azt mondták, hogy bájos, és színdús meséinek morálja közönséges, alacsony. Sőt veszedelmes. Még «A farkas és bárány» cimü mesében is csak annyit láttak, hogy Lafontaine szemében a hataimasabbiké mindig az igazság. Mintha itt is, másutt is, az erősebb, a nagyobb ur jogát hirdetné a gyengébb féllel, az egyszerű néppei szemben. Hivatkoznak a kritikusok a XVIII. század legnagyobb szellemi Vezetőjére, Rousseaura, ki £miie II. könyvében azt igyekszik bebizonyítani, hogy az állatmesék olvasása kárára van a gyermekeknek. Inkább gyarlóságra és félszegségre neveli iőket, mint erényes gondolkozásra. Talál köztük olyan meséket, amelyek hitvány hízelgésre és hiúságra, ravaszságra vagy erőszakosságra szoktatják a gyermekeket. Szerinte egy-egy Lafontaine-mese néha az igazságtalanságnak és hálátlanságnak is tapsol. «A genfi polgár» eme kirohanását még inkább túlozza a Költői Elmélkedések utolérhetetlen írója, Lamartine. Émelygőknek találja a meséket, amelyeknek állathősei beszélnek. Gúnyolnak, sokszor szivtelenkednek. Ezekben inkább az aggastyán hideg, önző filozófiáját látja, mint a gyermek szerető, jólelkű naivságát. Harmadik kritikusa, La Bruyére, legerősebben bírálja. Durva, nehéz felfogású, ostoba embernek mondja. Ezekkel szemben a tudományos kritika megállapította, hogy ez a pazarlónak és élősködőnek kikiáltott naturbursch tulajdonképen a XVII. század nagy pedagógusa. Morálját fegtöbbször nem ölti külön szavakba, de ugy átszövi a mesemondás minden csodás szálával, az eseményeket a mese keretében oly üde bájjai és szindusan állítja elénk, hogy azokból az erkölcsi tanulság mintegy magától kiviláglik. Hatása talán éppen azért ofy intenzív. Ezt nem tudták megérteni kritikusai, nem akarták megíátni a mesének szellemes 'íróniáját sem s megérezni annak sokszor fájdalmas vagy szatirikus hangját. Olyan Lafontaine, mint a vándorfecske. Sokat látott, sokat tapasztalt. S most egyszerűen elénk tálalja mindezeket: megfigyeléseit, tapasztalatait, józan életbölcsességet. Okuljunk ezekből. Az erkölcsi tanulságot pedig vonjuk le magunk. Az így megrajzolt kép nem mindig bájos es vidám. De vájjon az élet mindig az? Sok benne a gyarióság, fonákság, bün, előítélet, tulhajtás. De ezek látása és tudása, ezek feíett való szemlélődés és tűnődés is épületes fehet. Ezért tárja ezeket szemeink elé és pedig oly elevenséggel és közvetlenséggel, — sokszor gunynyal, — hogy azokból az erkölcsi tanulság magától kínálkozik. Ha száraz tárgyát Aesopustól vagy Phaedrustóí veszi is, meseköltészete e tradicionális keretekben is teljesen eredeti. A francia irodalomnak, a francia közviszonyoknak és társaséfetnek hűséges kepe. S éppen ebben rejlik Lafontaine költői nagysága s kiváió pedagógiai érzéke. Éíes szemmel figyeli az életet s felfedezi még a legburkoltabb gyarlóságokat is. Meglátja benne az ostoba, féfszeg, sokszor bűnös vagy őrült tettek és dolgok diadalmaskodását. Itt javítani akar. Ttt oktatnia kelr és pedig a biztosabb siker érdekében gyönyörködtetve tanítania. Állatokat beszéltet, csefekedtet. De ezek az állatok voltakép mind emberek. Az ő korának — s minden kornak — jó vagy gyarló emberei. Meséinek nagy részét áthatja a természet iránti szeretete. A Lafontaine-mesék nem készültek dolgozószobában, íróasztal" mellett, írójuknak nem volt szüksége könyvtárra. A mezők, erdők csendjében, a természet magányában tanult, dolgozott. A jó Tstén szabad természetének frissessége, és derűje képezi meséinek hátterét. Innen van költészetének duzzadó ereje, egészséges levegője. Az isteni bölcsességet hirdeti «A makk és tök» cimü meséje. A tölgyfa alatt pihenő parasztember bölcselkedésében azt az erkölcsi tételt példázza, hogy csak az a jó, amit az Isten tesz. Hivő lélekkel prédikálja az igazi, tisztán önmagában boldogító és vigasztaló vallásosságot. Forduljunk bizalommai istenhez a megpróbáltatás nehéz napjaiban. Mintha csak kicsengeni hallanám e költészetbői a bibliai igéket: fcNem a ti dolgotok tudni az időket és történeteket, meiyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.)) «Ne aggódjatok a jövendőről. Vessétek az Urrta a ti dolgotokat és O gondol visel rólatok.» Lafontaine szerette a szabadéietet. Igazi költői lélek volt. Inkább egyszerű legyen éfete, de szabad és független. Ezt a gondolatot meleg ékesszólással juttatja kifejezésre «A városi és mezei egér.» Ugyancsak a szabadságszeretet csillan elő «A farkas és kutya» minden sorából. Az éhes farkas megirigyli a jól táplált kutya finom dolgát, de nem irigyli többé konyháját, mikor megtudja, hogy nappal megkötözik. A jó Isten az embert szabadnak, boldognak teremtette. jobb a szegénység a szabadságban, mint a jólét a rabszolgaságban. Szinte érezzük a vers minden sorából a költő heves francia vérének fel-feltörését. Kora társadalmának egyik főhtbája a fényűzés, a könnyenélés, a dologkerülés. «A tücskök hangja» ez a bájos kis költemény, magasztos dicsőítése a becsületes munkának, a kora reggeltői késő estig kitartó vasszorgalomnak. Mintha nem is gyermekmese volna, hanem Tompa bölcs tanítását hallanám: Munkásság az élet' sója, Romlástól, amely megója, Csak az, aki nem hevert, Várhat áldást és sikert. «A földműves és gyermekei» és «A nyuf és teknősbéka» c. versekben nem kevesebb erővel és hűséggel ugyancsak a verejtékes munkát és kitartást állítja elénk, mint legbiztosabb tőkét. A földet tűrő fiukkal,, a szorgalmas hangyával, a kitartó teknősbékával szembeállítja a könyeimü nyulat, a folyton szórakozó tücsköt, mint a mások keserves munkáján élősködők mintaképét. A munka nemesit, boldoggá és megelégedetté tesz. Lafontaine cipészmesterét nem a pénz boidogitja, hanem nyugodt élete, csendes munkája és vidám dala. («A varga és a bankár.») «A galamb és a méh» vagy «Az oroszlán és az egér» c. mesékben a gyengébbeket, az elnyomottakat, a népet veszi pártfogásába. A gyen gébb rendesen hálás s háláját tettel is viszonozza jótevőjének. Ezért nem kellene a gyengébbet leigázni. A hálátlanság rut vonását tükrözteti vissza «A farkas és gótya»? A farkas hálátlansággal fizet az élet mentő gólyának. Ugyanezt a gondolatot adja vissza «Az erdő és a favágó.» írónk a békességé csendes nyugalom és zavartalan élet költője; A békét hirdeti «A sasok és galambok)) c. mesében. A megelégedést példázza «A páva» e. verse. Azzal kívánja az embert a boldogság útjára terelni, hogy legyen megelégedett. Mindent elérni úgysem lehet. Egy állatnak — egy embernek — sem adatik meg minden. Csak magunkban bízzunk. Erre oktat «A pacsirta és fiókát» c. mese. Nem bízhatunk feltétlenül sem barátainkban, sem rokonságunkban. Csak magunkban. «A cserépfazék és vasfazék» arra int, hogy szövetségtársnak, bajtársnak hasonló társat válasszunk, különben oly szomorú sors várhat ránk, mint a vasfazékkal kirándulásra ment cserépfazékra. Szánja az elhagyatott szegényt, részvétet érez a gyámoltalan öregség iránt. «A halál és favágó» c. mesejében. A favágó fázik, éhezik öregségében. De igy is ragaszkodik az élethez. Inkább szenved, mint meghal. A róka ravaszságát, hízelgő természetét, hütfenségét számos mesében örökíti meg. A rpka-mesék erkölcsi tanulsága az, hogy aki hízeleg vagy- ravaszkodik, azt csak azért teszi, hogy embertársait becsapja. («A holló és a róka.») — Néha azonban pórul te jár ravaszságával. C»A kakas és a róka.»»; Legtöbbször zsákmányszerzés céljából ravaszkodik, tuáskor pedig a bosszú indítja erre. («Az oroszlán, farkas és róka»), a megtréfálásí szándék («A róka, farkas és a ió») vagy fösvénység. »(A róka és a gólya.») Az emberi hiúság is nagyon foglalkoztatja költőnket. Az ostoba holló hiúságból üf fel a rókának, a szamár hiúságból ölti magára az országúton talált oroszlánbőrt. A hiu pávatollas szajkókat, kiknek tollazata, piperéje nem saját tulajdonunk, nagy előszeretettel ' állítja pellengére. («A pávatollas szaj kó») A meglakolt hiúság kitűnő példája «A béka és az ökör». Igy festi íe a telhetetlent, ki féktelen hiúságában nem látja nevetséges helyzetét. A hatafmasabbé mindig az igazság. Ezt kiálltja éles gúnnyal a világba («A. farkas és a bárány*). Demokrata kortársai ezt félremagyarázták. Szemére lobbantották, hogy a féktelen hatalomnak tömjénez — Nagy tévedés. Nem áll az elnyomo erősebb mellé, hanem ellenkezőleg a gyengébbet szánja, az ártatlanul szenvedőt védi. Felismerte korának bűneit, féiszegségeit s a költészet derült fényében is erős ujjai mutat rá az igazságtalanságra és erőszakosságra .. A franeia irodalomtörténet megörökítette Lafontaine tékozió, pazaroló természetét. A múzsák gyermeke voü ő is. Az anyagiakkai nem sokat törődött. Talán épen azért ostorozza ofy kegyetlen gunynyal a fösvénységet. Mindént ki keil használni, a pénzt is. Ha a fösvény csak pénzt gyűjt s nem él vele, miben különbözik a legszegényebbtől is? Igy moralizál «A fösvénp c. versében.. Egyik meséjében az óda fenségéig szárnyai hangja. Kemény harcokat akar elzengeni. Olyanokat, amiket vívott a dacos Titán-faj Jupiterrel, a menydörgés urával. E fenséges eikiáltás azonban csak a pusztában kiáitó szó marad. «A vajúdó hegy» és «Az egerek gyűlése)) c. hangulatos életképeknek ez az alapgondolata. A sok tanácskozásnak, szónokiásnak legtöbbször az a vége, hogy abbanmarad minden. Dobpergés, vaklárma. Terméiszetes kedvességgel óv attól, hogy hiu légvárakat építsünk «A tejesasszony és a tejesköcsög» c. remekműben. Vagy ne rohanjunk ábrándképek. után, mint az árnyéka után kapkodó s a csontot a szájából elejtő kutya. Mesteralkotásaiban sok egyéb fonákságot, gyarlóságot gúnyol ki még Lafontaine. őrültséget és moráiis fogyatkozást lát mindenfelé. A jó., és bölcs tanácsok nem kellenek az ostoba embereknek. Mások hibáit kütatják. Igy palástolgatják a maguk felki sivárságát. Nem-e bolondság és képtelenség igazságot várni itt e földön, ez a Lafontaine-gondolatoknak a refrénje. A. sors sokszor igazságtalan, sok szor kegyetlen. Költőnk mégis a megnyugvást hirdeti a kikerülhetetlen bajokban, a tántoríthatatlan akaraterőt a ránk szakadó csapásokban. Dolgozzunk necsafc magunkért, hanem másokért is. Azutónemzedék boldogságáért. S ha bánat nyomja szivünket, fcövetésce a maga példáját ajánlja: felejtsünk minden rosszlelküséget és önzést s keressünk vigaszt a kaján emberektől távoi a zöld természet csendes magányában. Szánalmat érez a szegények s ártatlanul sújtott áldozatok iránt. Jobban hirdeti,, mint bárki más, a társadalmi élet erényeit. Nem a nagy hősi, tetted keményszavu költője ő, hanem inkább az egyszerű, mindennapi élet és gondolkozás galambletkü poétája. Moráljának alapja a tapasztalás, a dolgok helyes meglátása. Művészetének titka, hogy jobban megmondja, mint bárki, azt, amit gondol, azt már igen sokan gondolták a múltban s még gondolják a jövőben Felismerte az: T • Apolló El ne mulassza megnézni Dorothy Daltont a legbátrabb amazont Szombat A Texasi Haramiában Vasárnap T M Apolló