Nyírvidék, 1923 (44. évfolyam, 172-196. szám)

1923-08-19 / 187. szám

Útirajzok. Irta: Dr. Borbély Sándor. VI. Göteborg, 1923. jun. 29—jul. 1. A szépmüvészeteknek a kiállítás területén kívül, benn a városban is nagyszerű palotái vannak. Ilyen mindenekelőtt a városi muzeum a Fürsttemberg gallériával s ilyen a svéd művészek kiállítása is az egyik szállá emeletén. Hogy ezekkel a gyűjteményekkel nem foglalkozom érdemük szerint, az korántsem jelentéktelenségüknek avagy igénytetelenségüknek, hanem egyes egyedül annak tudható be, hogy ha vázlatosan bár, de mégisj megközelítőleg részletesen, a mai svéd művészetet igyekeztem, mintegy dióhéjban bemutatni, erre pedig a kiállítás tárlatainak ismertetése éppen elegendő volt. Göteborg maga teljesen modern város. Ma jöjjön ide, aki rég létünk századok ihlete után vágyik. A ma lüktető vérkeringése szinte megigéz itt. A terek szépek, szabályosak

1 tíe nem az amerikai kvadrátok módja, hanem szeszély és a szerte szórt parkok s csatornák kénye szerint. Egyáltalában kevés helyen láttam annyi kertet, mint a svéd városokban s Göteborg azok között is vezet ebben a tekintetben. A város főterén az alapító, Gustav Adolf szobra. Háta mögött a városháza és a tőzsde. Mind a kettő görögös homlokzatú és az utóbbi, mely Svédország legjelentékenyebb áru- és értékcsarnoka, s mint ilyen sokkalta felette áll a szerény stockholmi börzének, színházhoz hasonlít. Impozáns látvány a nagy csatorna is, de persze sem szépségben, sem jelentőségben nem mérhető össze Velence örök emlékű Canale grandte-jával. Messzire ellátszik s az egész nagy csatorna, vagy mondjuk svédül : Stora Hamukanalen vidékét uralja a német templom magas és vaskos tornya. • H I Az államvasutak Drottingtorget-i állomása leégett a tavasszal. Képzelhető milyen lázasan dolgoztak rajta, hogy újból elkészüljön a kiállítás megnyitásáig. Nos, szerencsésen el is készült, azonban egyáltalában nem nyújt impozáns látványt. Akármelyik nagyobb magyar vidéki város állomása bátran vetekedbetik vele szépségben és last not least, kényelemben is. Persze a rend itt is különösen nagy, de ez nem a rendőrsfég, hanem elsősorban a közönség érdeme. — Egyáltalában a rendőr errefelé mintha kizárólag arravaló volna, hogy a szokatlan, s a kiállítás alkalmából hatványozott mennyiségben rohangáló autóknak mutassa az utat. Ha már itt vagyunk az állomáson, emlékezzünk meg a Prinz Carol fogadtatásáról is, Göteborgi időzésem második napján történt. Olvasgattam a kiállításon, az újságírók szobájában s igy tudtam meg, hogy aznap este 9 órakor érkezik Prinz Carol, a király testvéröccse, hogy megnyissa á nemzetközi vörös kereszt kongresszust. Ugyanekkor újságolta az én Leffíer Béla barátom, hogy ugyancsak aznap este ki kell mennie az állomásra a magyar athléták fogadtatására. — Rendben van — feleltem én. — Akkor egy az utunk, mert én meg a király öcscsét szeretném meglátni. Este felé felkerekedtünk és kisétáltunk az állomáshoz. Ekkor derült ki, hogy mégsem lehetünk együtt, mert a magyar athléták nem az államvasút, hanem a magánvasutak állomásán érkeznek meg s a Prinz Carol és az athléták vonatja mindössze tiz percnyi időkülönbözettel fut be. Nyolc óra lehetett ekkor. Lassan igyekeztem a Stateus Jämvägars Stationshushoz. Az állomás előtti térségen hatalmas tömeg, az állomási csarnok bejárója előtt rendőrkordon és félkör alakú üres hely. — Felmutatom a presskoetomat, a rendőr szalutál, utat nyit s már benn is vagyok a csarnokban. Különös. Dísznek, virágnak semmi nyoma. Mindössze a csarnok baloldalán terpeszkedik egy sebtében hevenyészett emelvényféle. Azon a dalárda fog majd énekelni. Lassanként megérkeznek a notabilitások. Egy hölgy nagyon szép rózsa csokrot egy másik annál is pompásabb orchidea csokrot hord a karján. Az első számú perron felé mennek. Egy csomó cilinderes ur a kíséretükben. Hozzájuk szegődöm én is. Bizonyos, hogy ez lesz a diszküldöttség s a csokrok a hercegnek és hercegnőnek szólnak. Ha velük vagyok legközelebbről láthatom a magas vendégeket. A perronokat lezárják s csak jeggyel lehet bejutni reájuk. A tömeg azért folytonfolyvást nő. Az állomás előtt iskolás gyermekek apró veres keresztes lobogócskákkal. — Én egy admirális és egy ezredes között állok. Az érkezés ideje közeledik. Már feltűnik a hosszú, hegyes orrú gép, ablakok és azok megett ismeretlen arcok suhannak el a szemünk előtt. A stockholmi gyors berobogott és méltóságteljesen megáll. Közönséges első osztályú kocsi van előttünk. Szinte kételkedem, hogy jó helyen várok-e ? Hiszen nálunk egy vasúti üzletvezetőnek is szalonkocsi dukál. Később megtudtam, hogy Svédországban a királyon kivül senkinek sincs szalonkocsija s még a minisz!terelnök is ugy utazik, mint más közönséges halandó. A kocsi ajtajában kifogástalan angol elegánciával öltözött magas uri ember jelenik meg s egy még ma is feltűnően szép hölgyet segjt le, — a feleségét. Zajt, lelkesedést, kendők, kalapok lobogtatását, harsányan felriadó hurrázást, végnélküli szines beszédeket várok, s helyette csend... csend... csend, semmi tolongás, semmi emóció, mintha mi sem történt volna, s ez a magas, elegáns, cilinderes ur, aki olyan barátságosan köszönget mindenfelé, nem a király testvéröccse volna, hanem egyszerű utas ember, akit erre vetett a sors. A herceg pedig köszönget, hajlong fáradhatatlanul s rendre kezet fog mindenkivel, aki mellette áll, pedig azt sem tudja, ki az az illető. Bizonyság erre, hogy velem is kezet fogott, pedig igazán nem emlékszem reá, hogy bemutatott volna valaki neki. Viszont az is igaz, hogy egy kissé szemtelenül nagyon is előre tolakodtam, — bár erre, ha jobban meggondolom a dolgot, mint a magyar sajtói egyedüli jelenlevő képviselőjének tökéletesen jogom is volt. Tény azonban, hogy műkor a fenségek a csokrokat átvették s a körülöttem álló notabilitások bemutatására került a sor, szerényen félre álltam s tisztes négy lépésnyi távolságban kisértem a magas vendégeket az állomás csarnoka felé, ahol igazán egymás hátán szorongott a rengeteg sok ember. Itt a csarnokban a dalárda zendített rá valami alkalmi nótára. Nem a svéd himnusz volt, mert senki sem vette le kalapját, csak a herceg állott, messzire kimagasló fedetlen fővel a sokaság között. Szegény herceg! Igazán megsajnáltam, hogy minek köszönget annyit hiába. Az ének .szép volt s háromszoros dörgő hurrát kiáltottak utána a dalosok. Al közönségben azonban ennek a hurrázásnak sem támadt visszhangja. A herceg és a hercegnő kifelé tartottak. Mikor megjelentek az állomási épület előtt, az iskolás gyermekek lobogtatták kissé apró 1913. augusztus 19 vöröskeresztes zászlócskáikat s a hátuk mögött feketéllő tömegből is előkivánkozott egy-egy bátortalan hurrá. Az automobilok előálltak s a fenségek folytonosan köszöngetve jobbra-balra, berobogtak a városba. Éppen ekkor érkezett vissza az én Béla barátom. — Jégcsapból vannak itt az emberek — kérdem tőle — avagy utálják ezt a herceget? Pedig nekem nagyon megtetszett ő is, a felesége is. — Dehogy — felelte ő. — Sőt inkább nagyon szeretik őkeet. Egész Svédország rajong értük. — Hihetetlen, — mondám. — Hiszen ez a fogadtatás külsőleg is kismiska egy magyar főispán installációjához képest s olyan hidegen folyt le, hogy én még ilyen hideg fogadtatást sohasem iáttam életemben. — Hja, itt nem lelkesednek annyira az emberek, mint nálunk, vagy legalább is nem mutatják ki annyira, — válaszolta az én Béla barátom. — Szóval jégcsapok, — állapítottam meg én. — Jégcsapok, — hagyja rá Béla, meg nem is, — tette hozzá később, kissé gondolkozva. És igaza volt. Ezt még aznap este tapasztaltam a nyári színház éttermében, ahol a fiatal Kóczé muzsikált, nem valami túlságos szépen, nem is valami tul magyarosan, de fáradhatatlanul., ahogy csak egy magyar cigány és egy verkli bir muzsikálni. Ugy történt a dolog, hogy Béla a délután folyamán összetalálkozott Andersonnéval... Andérson ! Ez a név fogalom Svédorban. Olyanforma, mint Amerikában Carneggie, Németországban Stinnes. Ö itt a nehéz ipar koronázatlan fejedelme, aki saját gőzyachtján hajókázik üzletet kötni Délamerikába. Andersonné pedig magyar asszony, aki büszkén vallja magát magyarnak s akit büszkén vallhatunk mi is a magunkénak. Ha magyar érdekekről van szó valahol, nem sajnálja a talpalást, nem a fáradságot, kér, követel és győz. Mert ki is tagadhatna meg neki valamit ? Egy ilyen szép asszonyra még akkor is büszke az ember, ha véletlenül egy díjnok felesége, hát még ha a hegyibe Andersonnénak is hívják ! Nos, ezzel az Andersonnéval találkozott az én Béla barátom s természetesen azonnal megígérte, hogy együtt vacsorálunk s hallgatjuk meg a magyar cigányt. Hallgattuk is, ha nem is valami különös élvezettel. Háromszor kellett rá üzennünk, mig végre magyar nótába fogott. Azt kellett volna azonban látni, milyen szájtátva bámultak a svédek a magyar melódiákat hallván s hogy csillogott a szemük egy-egy ropogós csárdás hallatára !... Szóval a jégcsap felengedett. Andersonné pedig, aki egész társasággal autózott ide, meghívott másnapra bennünket Skagersholmba, falura, a kastélyába. Persze, hogy elfogadtuk a meghívását. Vacsora után a kivilágításban gyönyörködtünk egy darabig, azután elbucsuztunk a holnapi viszontlátásra. Béla még szabadkozott, de a szép aszszony energikusan félbe szakította : — Dehogy is nincsen csatlakozásuk. — Délután négykor indulnak innen, Finnerödjében kiszállnak. Ott várja az autóm magukat s féltizenegykor már nálam vannak. A viszontlátásra ! S pontosan ugy is történt, ahogy megmondotta. Äim Bocskay-Kabaré Teljesen uj társulat. Elsőrangú fővárosi művészek fellépte. Családi műsor. Damu Béla hangversenyez.