Nyírvidék, 1922 (43. évfolyam, 75-98. szám)

1922-04-16 / 87. szám

7••'•sbwummmmmtmiam*tmmrnawcsnmnan ni—•nwmi i 1921 arpnlí* 16, Anartes vára. Irta és a Szabolcsvármegyei Bessenyei Kör Lörinczy—Czóbel ünnepén felolvasta Czóbel Minka. Szabolcs Magyarország legszebb vár­megyéje, tehát legszebb pontja kerek e vi­lagnak. Igaz,, hogy ezt megérteni és felfogni, nem minden szem és nem minden sziv képes. A Tátra egetreszelő ormai, Mármaros rengeteg erdői oly szembetünőek,, hogy egy pillanatra megláthatjuk hatalmas zord szép­ségüket. Az Alföld széles pusztája szintén nagy­szerű egyszerűsége által hat,, de Szabolcs bübája,, oly rejtett, oly finom árnyalatokba olvadó,, annyira az arányok titkozatos össz­hangjában rejlik,, oly közel áll a tökélyhez, mint akár egy görög szobor,, vagy egy egy­szerűen klasszikus, épülete ugyanazon,, a szép­ség mámorában is mindig mérsékelt Görög­országnak. Az is igaz, hogy az emberek itt mindent elkövettek,, hogy e szépséget megcsonkítsák, eloszlassák,, kivágták a bűbájos tölgy és nyir­erdőket,, mely utóbbiak, Szabolcs nagy részé­nek, a Nyírségnek nevét is adák. Lecsapolták azon gyönyörű nádasokat, mocsarakat,, melyek hallal, vaddal látták el a vi déket. Ezrével kúszott a vadkacsa a viziró­zsás víztükör felett s a gázlók egész serege taposta a zöld békanyálas sekélyebb helye­ket. A nádas dus aratást adott. Hányszor hallottam öreg parasztoktól : többet ér nekem ez a kis pocsolya,, mint akár a buza föld. S ha a harmadnapos hideglelés járta is a vidé­ket,, mintha ez a kegyes nyavalya lett volna az emberiség adója minden testi nyomoru­ságnak. Nem ismertek itt se tüdőbajt,, se influenzát, se skarlátot, se typhust. Mind­ezen mogonva alakok csak azóta vonultak be, mióta a váltóláz, mocsarakkal, erdőkkel együtt elhagyta a vidéket. Sok viz lement, sok erdő porba hullott, de Szabolcs szépségén csak nem tudtak -ki­fogni. Nem is olvan szépség ez, melyet az utazó vasut-ablakból vagy hathetes nyaralásból megláthatna. Itt lakni kell, hogy az ember lassan beszívja a vidék egész varázslatos bü­báját, megértse a homokdombok hullám­vonalának hangtalan zenéjét. A nyirfa fehértörzses, rezgő levélzetü fátyola eltűnt, de helyette akácsorok lom­bos gallya árnyékolja az utak mentét. Viri­táskor,, fehér fürtös virágok illatától meg­részegednek a méhek s g üjtik a kristály­tiszta világos, borostyánszínű akác-mézet. Később,, virághullás után bársonyos lesz a sötétülő lomb s a felszálló por szór reá finom, szürke pastel színeket, a háttérben egy-egy — most már szintén gyérülő — nyár­fa feketéllik festői világos feketeséggel. Kö­rülte aranyos mezők gabonája hullámzik,, s közte pirosan csillog a pipacs, kéken int a búzavirág. Az'aljföldekben zöldéi a dohány széles levele, a krumpli tömött bokra. És azok az árkok ! Két méterre is felnő benne a vad­kender csipkés pálcája,, sürün hozzá szorul a lila virágú szamártövis, a hófehér csodafa. Cigányok hozták messze keletről. Varázs­italt készítenek belőle. Alkalmasint meg is gyógyít minden bánatot, mert ki eleget szed be magjából, elalszik örökre. A nagyon magas dombokat nem szánt­ják. Néhány fát ültetnek a tetejére, a legte­teje pedig pusztán marad, rövid ázürke fii nő rajta. Itt-ott egy ezüstösen zöld ördögszekér és azon apró virágokból összeszőtt plánta, me Ivet a nép korpafünek, a költő pedig varázs­fátyolnak nevez. Egyike a legmagasabb ilyen dombok­nak,, az anarcsi határban lévő Híntós-hegy. A szélesen elterülő Váritóra néz homo­kos magaslata, melynek apró szőrős füvét liboros-lilán lepi el a kakuk-fü|,, s nyár végén mintha ezer fehér pille lebegne rajta, az egész asszott pázsit teli lesz illatos fehér tollszegfüvel. Azt áliitják e dombról, hogy kilenc bi­•.alybőrbe varrva, kincs van itt elárva. Az anartesek kincs. Éjjel, késett vándorok es­küdöznek,, hogy kék lángot látnak a domb tetején. Sok rege száll még az anartesekről. — I íogy kik lehettek, azt ma már biztosan senki sem tudhatja. Még mielőtt Árpád idehozta honalapító népét, laktak itt. Talán valamely római légió elszakadt része képezte ezt a hatalmas nemzedéket, vagy még sokkal régibb borostyánkereske­dők itt maradt tábora ? Hatalmasok voltak. A mai Anarcs falu­jának ők adták a nevét s várat építettek a mocsár övezte domb tetején. Nagy erősség volt ez akkorofn s ezen fá­ból összerótt erődbe aligha tudott emberfia behatolni. Csakis csolnakon lehetett meg­közeliteni, s nyilzápor fogadta a vakmerőt, ki ellenséges indulattal mutatkozott volna. Még most is látszik a torony és vár-árok helye,, hova ezek a vízi vadak erős fészkű­ket rakták. Több, mint kétszáz évig uralkodtak e vi­déken. Az anartesek hatalmába került a kis­várdai mocsár-vár, a halmos-dombos vidék egészen a Tiszáig. Ők járták a nagy őserdő­ket,, ők csolnakázták be a nagy vizeket, JLeányvártól a benki határig. Az ő parancsuk­ra állt fegyverbe a gyér lakosság,, mely itt elszóródva marhát legeltetett, halászott, va­dászott. Az anartes férfiak, igy harcba szokva mindig erősebbek,, kitartóbbak, bátrabbak let tek, s a nemzetség asszonyai hiresek voltak szépségükért hetedhét országon. Római hadvezérek, germán várurak kér­ték a anartes lányok kezét s büszke és bol­dog volt, ki egy ilyen kincset elnyerhetett. Legszebb volt mind között Anarta. A Váritó vizirózsáihoz hasonlóan nőtt fel mocsár vá­rában. Csodás szépségben virult ki diadal­mas ifjúsága. Arany haja két hosszú fonatban omlott lenvászon ruhájára, aranyos barna szempillái árnyat vetettek halvány pirosba­játszó,, hófehér orcájára. Anarta királyi nő volt, olyan, kinek diadém illik fejére és hó­doló sereg lába zsámolya elé. Byzancha meghallotta a Basileus Anarta magasztos szépségének hirét s nőül kívánta őt. Gazdag küldöttség jött az északi mocsár­várba, hogv a szép várkisasszonyt magával vigye. Keleti vendégeiket illő és kellő tiszte­lettel fogadták az anartesek. Ünnepségekhez készültek és nem is gya­nították, hogy a Don vidékén zivatar támadt, — mely immár közeleg — már el is ért a környékre. Hirek szálltak már régebben, hogy egy rengeteg nagy sereg hagyta el Ázsia határát, apró fürge lovakon jönnek, ezren és ezren. A tábort szekerek követik, benne fekete hajú asszonyok és bogár szemű gyermekek. De a hirek után ismét csendes lett min­den, nem hallottak a jövevényekről, csak vá­ratlanul, majd itt, majd ott tűntek föl. ... Szép csendes, volt az éjjel, nyárutói őszrehajló Anarta,> a Baziléus mennvasszonva nem tudott aludni. Nagyon zúgott a rengeteg tölgyerdő ezer fekete koronája. Nagyon vij­jogtak az éji madarak. De jobban vijjogott szivében a gondolat: hogy most már el kell szakadni a nádastól, a vizi rózsáktól, hogy többé nem nyújt neki oltalmat ez a bevehetetlen vár,, hol az anarte­sek nemzedékről-nemzedékre gyűjtötték a hadizsákmány kincseit, hol nagyobb bizton­ságban hagyták asszonyaikat, mint bármely sziklafészek tetején. Sötét éjjel volt. — csak egy-egy csillag fénye csillant meg az ingoványos vizben,, bo-, rongó felhőjárta csillagok — távolabb, az erdő kön tul oly veresen fénylettek az ég alján, mintha megannyi parázs tüz világitana. Nem is lehet az csillag, hiszen fellángol, elalszik. Kigyúlnak koszorúban az ungi, be­regi hegységek tetei. Majd lejjebb, az erdő­szélen világit, — s most — mintha az erdő­ben is villanna láng, vagy mintha valaki tü­zes taplót hozna az ingoványon keresztül. Csakugyan megloccsan a viz,, felrebben­nek a vizi madarak. Közelebb jön a fénnyel valami kimondhatatlan rettegés hulláma. Anarta felnéz az őr fatornyára : hát nem látja ő mindenzt ? Elaludt tán az esti vendég­ség mámorától ? A lány felsikolt: ingadozó parázs bizonytalan világánál mintha de-ne­vérek raja lepné el a várárkot, zörgetné a ná­dast, zavarná a vizet. Kúsznak, mint a macskák, úsznak, mint a vidrák,, lápos helyeken, hol eddig még minden halandó elsülyedt, mennek, mintha szárnyuk volna. A fölneszelő őr alig fujhat bugó kürt­jébe,, már ellepte az árkokat, a falakat a ré­mes sereg. Az álomból felriadó anartesek,, még fegyverükhöz se nyúlhattak, már mindegyi­ken ott csüng öt-hat villogó szemű, ördögie­sen fürge és vakmerő kis lény, melyhez ha­sonlót ők sohasem láttak semmiféle ütközet­ben, melyeknek harcolási modora elütött minden más népfajétól. Mint méhraj, ha a szilaj csikót megszállja, s a tüzes állat mind­jobban belefárad önhevébe, hogy a szapora ellenséget lerázza,, s igy kifárasztva magát, még elősegíti legyőzetését, ugy zúgták körül a tomboló jövevények a magas harcosokat. ... Szörnyű volt a tusa. Halomra ölet­tek a férfia. Már nem volt senki fegyverbiró,, se az anartesek törzséből, se a byzanczi vendégek közül. Ekkor a vad, vértől ittas győztesek az asszonyhazba mentek. Egyik, ki vezérüknek látszott, elől, mel­lette egy fáklyavivő szolga. A fáklya rávilágított Anarta arcára, ki teljes menyasszonyi díszben állt az ablak mel­lett, ugy ahogy az ünnepélyen volt : fehér len vászon ruhában, arany hajfonattal, nyak- és kardisszel. A leány szépsége bámulatba ejtette ugy a vezért, mint a betóduló sereget. Magának szánta e csodaszép lányt hadi­zsákmányul, ő a leghatalmasabb, legvitézebb köztük. De mig az idegen hős őt bámulná, Anar­ta hirtelen felkap egy nagy vasrudat, mellyel a vastag tölgyfaajtót szokták vala elreteszel­ni s egyenesen a vezér fejére sújt, hogy azt rögtön elboritá a vér. Ez. volt a jel az asszonyok, gyermekek kiirtására, mely munkát a jövevények alapo­san el is végeztek. Mire hajnalodott, a vár­ban és udvarán holtan hevertek az anartesek,, úgyszintén vendégeik, asszonyaik, gyerme­keik és szolgáik egyaránt. Egyedül az idegen sereg lakmározott a nászvacsora maradékaiból,.levágott marhák­ból, a pincék borral töltött tömlői és ampho­ráiból. Nem soká tartott pihenésük, ismét el­szálltak, ahogy jöttek : köd előttük, köd utá­nuk. De az anartesek kincsét nem vitték ma­gukkal. Nehéz lett volna a mocsáron átci­pelni. Elásták tehát a mély pincékbe állatbő­rökbe varrva, gondolván, ha kedvez a hadi szerencse, visszatérnek, elosztják maguk közt s a vezér főtábora lesz Anartes vára. Ezer év nagy idő,, — azóta a tünde raj or szágot alapított, hősöket, királyokat, méJy­gondolkozásu, szentéletü férfiakat, bölcs matrónákat, világszép hajadonokat, munka­bíró és munkaszerető népet nevelt, de az anartesek kincsét csak sohasem találták meg. A vezér, ki a várat bevette, nemsokára hős csatában elesett, serege pedig már nem lelte meg többé az utat, a rengeteg erdőkön, végtelen mocsarakon keresztül. A kincs csak éjjente veti fel magát lidérc-tiiz szikrájában, meselángok fényében. . Ezer év nagy idő — azalatt szétfoszlottak parányokra szálltak a hős anartesek,. a csi­szolt byzanciak, köztük a Basiléus meny­assmzonyának virág-teste. Viharos napokon szórja az északi szsél Szabolcs felett az anarte­sek porát. S Anarta, a tündérszép Anarta, újra ébred, ezer fehér alakban, mert a szürke avar felett integető fehér tollszegfii az ő hamvából termett, s évről-évre kiujul gyön­géd fehér viritással a magános, viharverte Hintós-hegy tetején.

Next

/
Thumbnails
Contents