Nyírvidék, 1920 (41. évfolyam, 224-298. szám)

1920-12-25 / 295. szám

4 1990. december 95. és ttrv, minden önzetlen jóindulat, tör­vény vagy erőszak egyesek részéről, mind nem ér semmit, amig mi magunk egyénileg arra törekszünk, hogy hogyan kerüljük meg kllönböző álcimek vagy ki magyarázásokkal a törvényt és parag­rafusait. Amig mi magunk egyénileg mindannyian meg nem változunk, addig mindig csak sajnálattal vagy kárörvendve fogjuk látni a különböző curzusok csődjét. Nem cursusra, nem átmeneti időleges valamire van szükség, hanem arra a keresztény erkölcsi megújhodásra, az összeségnek arra az egyénenkinti meg­javulására, amely nem a más kárán való nyerészkedésben, hanem egymás megsegítésében leli örömét. Ha ez a felebaráti szeretet megértésén alapuló keresztény irányzat lesz úrrá mindannyiun­kon, akkor minden, ami itt történni fog szép lesz és jó lesz, jó lesz a kormány, jók az államférfiaink, a politikusaink, a közgazdászaink, a munkáltatóink, a munkásaink, mert ha ugyanazt fogjuk is tenni, amit ma, nem ugy fogjuk azt tenni, hogy azzal egymás életét meg­keserítsük, hanem xugy, hogy meg­édesítsük. Dr. Klekner Károly. „Kiríni, nzissen e Szabadságszobor elé... Ütni szeretním..." Emlékezés Aradra. Uollésiárnyu hír suhogott Trianon felöl s feke­teség* tlfogta a napot a Tisza- Duna síkja felett. Azóta biliiiM szorul millió magyar szírre. Szorít, fáj a bilincs, mint a glóriás középkori zárdák szegesövi; fájhatott a mártír szüzek testén. Marcangoló fájás ez, maró tüz, m*Iy azonban aranyat olvaszt ki a tudatvilág mélyéből: aranyat, mely megváltja a halhatatlanságot. As én szivemen ennek a szorító tövises pántnak gyétrolme erre az egy névre lesz izzóvá: Arad . . . A szóké Maros zöld füves partja, melynek men­téről a világosi hegy kék fátyolosan Erdély szentelt kü­szöbét jelzi. A Lyceum klasszikus homlokzata, mely az Erdélyből suhanó habok játéká'. nézi s tekintetét átveti i Vár erdős utaira s arra az Obeliszk felé, ahová ok­tóber 8-án áhítatos, bus processióban vonultunk: a vér­tanuk kivégzése helyére. A folyó gondozott partja mentén magyar diákok sportkedvétől zengő friss térségek, aztán a Salacz- és Baross-parkok jázminos utai s végig nemes vonalit pa­loták : a Városháza, mely a reneszánsz kellemével rin­gat • mint büszke magyar álom: az uj Kultúrpalota Lopva suhan az emlékezetem az ismerős drága utcákon s ott, a Szabadságtól en, a fenséges szobor alatt összetörten hull a gránittí lpazatra: oh milyen ke­gyetlen ellentmondás: a szabadságot glorifikáló magyar templom: Arad, oláhok prédái között, bilincsbe verten. Künn az Ujtemetőben pe'tig édesapám sirja van..., „Kietlen gond közt sivár éjszakán" ezerszer meg­könnyeztem ezt a hantot, de aii odatérés utja, az em­lékezés pálmás gondolatösvénVe szabad volt, mint a s*őay*ges ut az oltár tlé . . . Most.. . fekete ajtóval van elreteszelve ez ax ut io, az oláh araság odagérdi ett fekete sziklája sötét­lik rajta I. . . A szeretőt hozsannás ; nnepén gyűlölet lobog abból a sebből, melyst a trílmoni pánt szorít, az a gyOltlet, melyet a gyűlölni soha nem tudó, szelid jó­sága szívok is lobogtatnak, mii; iszonyú lángjuk egybe nem csap, mig a Tisza—Dunafmentén fel nem kavarog a lelkek forgó szele, hogy elsöpörje azt az ott sötétlő sziklát is az atamból, Ara d ^ "•pújából, az édesapám sírj* oiól.. . aa *. A4*g JM* igá^l • ' Aráé... Ara*... A mozgósítás idején tőrtént. Aradon, Erdély mar*s­saenti kapuján át hatalmas katonai er« vonult fel. A kettes honvédekhez utaztam. Egy estém sxabad volt. — Holdvilágos, szép Oszi este. Arad utcáit merengő búcsúval jártam. Ki tudja, vissiatérek-e még? A Kossuth, Batthiányi, Weitzor János-atcákon át értem a Minorita templom ünnep'es kapuja elé . . A mo­dern kupola helyébe vissiaidéztem az treg tornyot, me y­nek ágyúgolyóit néma csodálattal el el néztük kicsi diákok. A gólyákat 49-ben lőtték a vártgyuk. A 48 a* ereklyék muzeuma olfitt a Szabadság-térre vitt utam. Előttem a Szabadaágszobor. A fénye* Bnngária vértes alakja, az áldozatkészséget salabolizátó inomaii mintázott jelenet; a láncát tépő harcos ifjú éles kontúrokban volt elittem. A távoli utcákon hadiszekerek dübörögtek. Erőnk és bizakodásunk érzésével vettem bucsut a Sza­badság szobrától. Már hazafelé tértem, mikor a szinbáz alatt egy katona toppant elém. Szép szál jászkuni huszár volt. Rámköszön. SistOsen beszél. Elmondja, hogy az ezrede a frontra utazik. Künn vannak az állomáson. Félóra múlva indulás. Sohasem volt még Aradon, de most ezalatt a félóra alatt besietett. A tanítója nagyon sok szépet mesélt erről a városról és híres szobráról. A vértanú-szoborról, ö ezt a szobrot látni akarja. Mikor meghallotta, hogy Aradon vannak, elhatározta, hogy ha csak egy percig is, látni fogja a Szabadságszobrot. — Kérem, — mondotta, vezessen engem a Szabadság-szobor elé. Látni sieretném. Megindultam vele. Ereztem, hogy kötelességet telje­sítek. A frontra utazás virágos, dalos, dt halálosan elszáat perceiből egy magyar huszár lelke a vértanuk emlékeze­tére szomjazik . . . Odaértünk a monumentum elé. A holdfényes téren ketten voltunk : a jászkaa huszár és én. Az ezüstös fény­ben mintha eleven életet nyertek volna a csodálatos drámai erejű bronz testek. Magyaráztam. Igy két odavetett szóval, egyszerűen, de lélek belsejéből villanó beszéddél... A jászkun fiu illetődre állt. Mintha a szobor győnyOrü honvédifja lenne, huszármentében, messze a batárra készülőn s a magyar mult tanúskodó szavától átihletett elszánással. Nagyon tetszett neki a Szabadságsiobor. — Olyan szép igazán — mondotta — amilyennek a tanító ur mesélte. Meleg kézszorítással vett bucsut: sietett vissza az állomásra, a frontra utazó ezredéhez. Tűnődre néztem utáaa, amint sarkantyupengése lassankint beveszett az éjszaka csöndjébe . . . Ez a kis találkozás ma, a rabságba vert Aradra raló gondolásban, egész mély érteimébon nyílik meg előttem Oláh névre keresztelhetik ai aradi álcákat s ám, ha merik, ledönthetik a vértanuk szobrát ta, Arad felöl a magyar inalt pásztortQze világit szerte az országban, kicsi jászknn falvak iskoláiba is. A szobrot néző huszártestvér, lehet, hogy ott pihen valahol Volhynia földiében, vagy a szerb m*zok ölén, de az a vágy, mely őt Arad atcáin vezette, örök t«z, amely­nek szi.rái kigyullnak az unokákban is. Az iskola pedig, mely emellett az őrök mécs m*llott féltő kőtelességtudással virraszt, mutasson a tövises magyar szív fájdalmával továbbra is Arad felé, a Szabadság-szobor felé, mig azt egyszer egy eljövendő diadalma* napon el nem boríthatjuk újra virággal. Addig pedig csak emlékezések láthatatlan utján jtvűk hozzád magyar vértanúság Golgothí ja, szennye* saruk­kal taposott Szentföldünk: Arad . . . Karácsonyest van. A minoriták templomába* éjféli misére gyűlnek a hivők. A főoltár felett a paduai Antal­kép rózsát hintő angyalai fényben lebegve hozsannáznak a názárethi eljövetelén. S * hivő hozsannában a diadalmas zengésében i* zokogó orgoaa szóban ott van a mi lelkünk is, a szabolcsi föld lelke is véletek, elszakított testvérek, oláh rabságba vert aradi magyarok . . Téger Béla. Kard és eke. A nyugdíjas katonatisztek mozgalma A magyar nemzet négy és fél éven át tartó heroikus küzdelmében a magyar kard őrizte meg határainkat az ellenségtől. Magyar kartj, magyar férfi kezében Mig én, te, ő és vala­mennyien, akik itthon voltunk, zavartalan, ké­nyelmes napi munkánk után fehér párnák között pihentük ki magunkat, addig a magyar katona szennyes lövészárokban, ágyúdörgés és gépfegyverkelepelés között, ezer veszélytől környezetten, álmatlanul virrasztott. Bármerre járt az ujjad a térképen, mindenütt ott talál­tad a magyar katonát, aki a te testedet, a te vagyonodat védte. A bábomnak vége van. Vég« van a gyil­kos kórnak is, mely háborúk után szokott j tanyát ütni. A magyar katonák egy része a megdicsőültek örök álmát alussza a most már csöndes harcmezőkön. Másik része pedig testben-Iélekben meggyötörve, de a jobb jövő reményébe vetett szent bizodalommal tért haza. Nem az ő hibájuk, hogy elvesztettük a háborút, de az ő érdemük, hogy hazánk nagy része kikerülte a harcterek borzalmas sorsát s ezért nekik hála és elismerés jár. Amit azonban eddig kaptak, az közöny és hálát­lanság. De a magyar katona, aki végigküzdötte az összes harctereket, végigszenvedte a hadi fogság keserves kálváriáját, az életnek ezt a rettenetes csalódását is lerázza magáról. Le­akasztja a szögről hősi küzdelmekben meg­csorbult kardját, megtüzesíti a hazaszeretet olthatatlan tüzében és ekét kovácsol belőle. Munkához Iát. Dolgozni akar. Tudjátok mi ez ? Ti, akik egyebet se tesztek, csak reggel­től estig a munkáról prédikáltok és ti, akik mindezekre helyeslőleg bólintotok, de egyikő­tök sem fogná meg a kapa nyelét, tudjátok meg, hogy a harcos hazatért feldúlt otthonába és építeni akar. Nem kiván tőletek mást, csak azt, hogy jóakarattal támogassátok munkájá­ban és adjatok neki alkalmat a munkára. Nem könyöradomány kell neki, hanem megértő, ba­ráti kézszorítás és egy vigasztaló szó az el­szenvedettekért A Nyugdíjas Katonatisztek Országos Szö­vetségének az a célja, hogy az államot és a\ társadalmat tehermentesítse a leszerelő kato­nák ellátásának terhétől. A maguk erejéből, a maguk két keze munkájával akarnak saját sor­sukon lendíteni. Már alapítottak kereskedelmi és gazdasági vállalatokat, tiszti farmokat, mo­toros háziipart, a gazdasági életben való el­helyezést célzó tanfolyamokat s a vidéki fiókok is megkezdették már a gazdasági elhelyezke­dés előmunkálatait. Ezen gazdasági alakulatok mind allruista céllal alakulnak és arra vannak hivatva, hogy tisztességes megélhetést bizto­sítsanak a nyugdíjas katonatiszteknek, továbbá a katonatisztek özvegyeinek és árváinak. Ha te­kintetbe vesszük azt, hogy egy százados özvegye két gyermekkel tizedrész annyi nyugdijat kap, amennyi zsoldja van jelenleg egy nemzeti hadseregbeli közlegénynek, akkor körülbelül fogalmunk lehet arról, milyen küzdelemteljes az élete egy magyar katonatiszt özvegyének. Értesülésünk szerint a Nyukosz helyi fiókja földterületeket akar bérelni, hogy az azokon létesítendő gazdaságokban tagjait meg­felelően elhelyezze. A bérlendő területekért a rendes forgalmi bérösszeget fizeti meg, s igy még anyagi áldozatot sem kiván azoktól akik esetleges bérbeadással, vagy bérletátengedés­sel hálára köteleznék a nyugdíjas katonatisz­teket. A társadalmi konszolidációt segiti elő az, aki földterüLtet ajánl bérbe a Nyukosz­nak. Tettekben és nem szavakban nyilvánul meg a hazafias érzés! „Aki bír, az dolgozzon, aki pedig nem bír dolgozni, azt mi fogjuk eltartani a magunk erejéből", ez a Nyukosz elvt. A katonatisz tek özvegyei inkább uj ságárulással keresik kenyerüket, mint arra akárhány példa van, semhogy terhére legyenek a társadalomnak, vagy az államnak. Ez mutatja, milyen komo­lyan veszik az életet és a munkát. De ha ők is belépnek ebbe a gazdasági szervezetbe, ha tömörüléssel igyekeznek hatalmassá tenni az egyedek parányi erejét, szervezkedésük csakhamar élő Dizonysága lesz az abban rejlő ellenállhatatlan erőnek. A Nyukosz-Turul biztositóról mái alkalom­mal fogunk megemlékezni . D. TiiitfliilS lakások Nincs kedvem a maga nevén nevezni e lakások csoportját, mert hiszen a ,Tisztviselő telep" elnevezés ma már ok és jog nélkül annyira elkoptatottnak látszik sokak szemében, hogy nem is olvasnák el az itt mondandókat. Tehát a tisztviselő lakások kérdése Nyír­egyházán annyira nyúlik és húzódik, hogy a gondolat felelevenítése szinte parancsoló szük­ségesség. Annyival is inkább az, mert a la­káskérdés megoldását valahol mégis csak meg kellene immár kezdeni, ha bármennyire is lakásrendeletszerüleg kívánjuk ezt a kérdést kezelni és nem az egyedül célravezető uton, az építés utján. A tisztviselőknek, — akármint csürjük­csavarjuk is a dolgot, — némi joguk szár­mazott a háborús években. Tudjuk nagyon jól, hogy a tisztviselők soha sem részesültek a megélhetésnek ama feltételeiben, amelyek mellett a leszorított igényű, de tiszteaaégas megélhetés némileg is biztosított volt volna, Fizetésük állandóan alatta maradt az életatan­dard-en. A ki nem fizetett összegek, — ha akár elméletileg is, — de valahogyan és valahol összegeződtek. Igaz, hogy sokan mások is megrövidültek jövedelmeikben. De ezzel szemben igen sokan egészen mások, viszont olyan vagyonokra tettek szert, amelyeknek jogosságához alapos kétség fér. Ha igy van, akkor a tisztviselőket megilletheti az a mini­mális jog, amely lakásigényük kielégítéséhez fűződik. Ezt csak meg kell egy kissé gondolni és akkor elismerjük azt. Ugy tudjuk, hogy a tisztviselők érezvén ez irányú hátrányukat, a kérdést ismét elő kívánják venni. Anélkül azonban, hogy ujabb ankétek és megbeszélések megkezdését be­várnók, talán illő is, ezzel foglalkozni már most, amikor a tervezgetések ideje van és nem bevárni a nyarat, (amikor már az épít­kezéseknek kellene folyniok,) hogy azután a télvíz a nyakunkba szakadván, ismét kitolód­jék a megvalósítás terminusa. Talán nem tévedünk, ha a legszüksége­sebb lakások számát kettőszázra tesszük Ezzel a házak száma és telkek területe is fixirozva lehet. Lakásonként 240 négyzetöl területet véve a telek területének, 48 magyar hold területről lenne szó, — melyhez, ha az utcák területét az előbbinek 25 százalékára tesszük, — a szükséges terület 60 magyar hold lenne. 200 család részére 60 m. hold földet biztosítani, ha az állami, a megyei és a városi tisztviselőket tekintjük, államnak, megyének és városnak, talán nem is oly nagy feladat. Ezt tehát díjtalanul kellene a tisztviselők szá­mára biztosítani. Az épités kérdése szintén megoldható volna. Mielőtt azonban a laképületek építése megkezdetnék, a Németországban sok, de talán minden nevesebb városban szokásos városrendezési rendszerről kellene gondos­kodni. Ez abból áll, hogy a telkek előtt a járdát elkészítik, az uttestet megépítik, gondos­kodnak csatornázá-ról és ott, ahol lehet, a vízvezetékről is. De a~ világítás kérdése ia megoldandó az épités előtt Ha mindezekről gondoskodás történt, lehet rátérni az építésre. A mai viszonyok között nem csupán a lakás helyes megoldása és megépítése a fon­tos. Szükséges gondoskodni sertés- és baromfi ólakról, amelyek a kert hátsó részén, négy csatlakozó telek sarkaiban, csoportban lenné­nek felállitandók; de nem ártana gondoskodni tehénistállóról, ha caak egy egy tahén számára la.

Next

/
Thumbnails
Contents