Nyírvidék, 1920 (41. évfolyam, 224-298. szám)
1920-12-25 / 295. szám
192t. december 9S. JVTtRfTDÉK A vallás ás kulturális fejlődés Méltóztatott azzal a kéréssel felkeresni, hogy a keresztyénség küszöbön álló szent ünnepei alkalmából b. lapjuk számára a fenti tárgyról pár sort irjak Készséggel teszek eleget a feladatnak. S ha elgondolom, miért méltóztattak reám épen a fenti tárgyról szóló fejtegetés feladatát bizni, aligha tévedek, ha ennek okát a közelmúlt vallásellenes korszak ama fennen hangoztatott jelszavában találom meg, hogy a vallás intézménye ellensége volt az emberiség haladásának, útjában állott a szellemi és szociális fejlődésnek s mint ilyen, a haladottabb világnézletü emberiség korában már túlélte önmagát. Tárgyilagos kivánok maradni s azért e kétségkívül veszélyes tényállításokra csupán a történelem tényeivel kivánok felelni. Az emberi művelődés történetének kétségkívül egyik legérdekesebb thémája a vallás szerepe a kulturális fejlődésben. Előmozditotta-e vagy hátráltatta-e a vallás az emberiség kulturális fejlődését 7... Erről a kérdésről tehát voltakép nagyon sokat lehetne mondanom, de a rendelkezésemre álló tér és idő korlátolt volta miatt nem kifejtő, hanem csupán összefoglaló módszerben beszélhetek s evégre elöljáróban leszögezem azt a tényt, hogy amennyiben a vallás fogalma alatt nem felekezeteket, de általában a viszontagságos földi lét ama jótékony nemtőjét értjük, aki vándorutunk csillagtalan éjszakáin is vigasztaló fényt áraszt aggódásra, csüggedésre, kétségbeesésre hajló lelkeinkbe, mert széttéphetetlen erős hit és bizalom szálaival fűzi azt össze a Mindenség Urával, Istenével, — és amennyiben kultura alatt az emberiség nemesebb értelemben vett szellemi és erkölcsi kincseinek gyűjtőfogalma értendő: ugy a vallás nemcsak hogy nem hátráltatja az emberiség szellemi és erkölcsi fejlődését, de az arra jótékonyan kiható összes tényezők között a lehető legelőkelőbb helyet foglalta el. A filozófia a létért való küzdelem anyagias felfogásából deriválja az ember kulturélete elemeinek a keletkezését. Elénk állítja az ősembert, amint a reá ható természeti jelenségek kényszere alatt fur-farag, vés, élez, szerkeszt és fejleszt különböző védő, óvó, kényelem- és élelembiztosító szerszámokat, majd a fenyegetővé váló életjelenségekkel szemben megalkotja az őspatriarchális családi, társadalmi és állami szervezeteket. És az egyetemes vallástörténelem megtanít reá, hogy már e kezdetleges kulturáju korszak embere, a fétisimádás, a nap-, hold- és csillagimádás embere, majd a természeti erők képzeletbeli szimbolizált alakjait, a görög és a római és egyptomí és perzsa és indus stb. mítoszok allegorizált istenalakokat imádó embere és emberei keresték a titkok titkának megfejtését, a véges és a végtelen közötti összefüggést, a lét jelenségeire és végokaira tartozó magyarázatot és egyszerű leikök benső, ösztönszerű sugallatára felvették a nagy mindenség véghetetlen titkának egyedüli megoldási kulcsául az istenség képzetét ... És ezzel már adva volt a vallás hasonlíthatatlan tényezői szerepe az emberiség kultúréletének az irányításában. A függésviszonyban differenciálódó vallásos élettapasztalat reáutalt az örök istenség akaratának kipuhatolására, az istenség kegyei, segedelme, áldása és kegyelme feltételeinek kutatására, — eszméltetett, gondolkozásra, erkö'csfilozófiai elmélyedésre nevelt, szervezeteket létesített, törvényeket alkotott, közösségeket gyűjtött, a maga felfogását a legfőbb jóról, a földi lét utairól és Arany madár Az utcán éh«sen ázva, fázva Szomorúan állt az éjek lánya, Testét kopott ruha takarta Hiszen 6 nem is igy akarta, Senkije, barátja nam volt már Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár Elmúlt a mult -- a szépség, pompa Jött a vég az ősz, a nyár u^ója, Hiszen ő nem ia igy akarta. Mig fiatal volt, üde és szép, Körülrajongták ifjak, aggok, Valtak tüzas, pompás Felejthetetlen kia kalamdok. Élt mint arany madár Nap fényességbe, Mint ezerszínű pille A mérhetetlen léjba. Övé volt menny, fölá, a világ övé volt minden secp virág. Szerették, mint mindenki a seépet S mindenki birni akarta. Da hiazm 6 nem la igy akarta. Szállt, szállt a kis aranymadár, Előtt* nagy ismaratlen semmi, Istanem, mit is kéne tenni. Tovább, tevább hajszolta önmagát, Övé volt az egész világ. Taláa agy zöld bokor óva inte, Da a kis madár semmibe vette. Ne Szállj madárka a puszta végtelenbe, Elkábítanak a fényes sugarak, S elmúlik minden mint egy Végtelennek látszó röpke édes pillanat, A kia madár szállt tovább daléira És lemoaolygott a zöld bokorra, Hiszen ő nem is igy akarta. Igen, igy szép volt és izgató a lét Ki tudja nem e bujkál itt valahol A* örök sötét vég. Az égi kék, mi testét takarta Hiszen 6 nem is igy akarta. Nehéz ólmos eső az ablakokat vágja, Hideg északi szél a bachanált járja. Könnyes szemmel néz a múltba vtssza Et?y festett arcú nő, Homlokán a multak árnya. Az éj leánya Testét rongyaiba takarja Hisaen ő nem is igy akarta. Arany madár kiált az éj feketeségbe Ne siállj sosem a végtelenségbe, Az e«ő, a hideg szél. Siró jajjal feleletre vár Ugy e nem dalolsa arany madár ? • Mi ért "nem szálltál le arany madár? Pihenőt, "árnyat, védelmet Kínált a zöld bokor csoportja, Te elrepülUl felette dalolva, A» éj leanya könnyes fejét Egy durva hideg kőre hajtja, Hiszen ő nem is igy akarta. Szemében alvó tüzek lángja ég, £sak vissza jönne egyszer még. Az, ki érte, ha kiváata volna A szivét kitépve Csak egyet kért, egy volt as ár, Ne szállj tovább arany madar. Mintha érezte volna, Hogy ez lesz a vége, Ssak mindig egyce erre kérte. Testét a hideg, az eső marja; Lelke az önvád örök rabja, Hiszen ő nem is igy akarta Hiszen ő nem ia igy akarta...? S2athmári Mester Gáza. céljairól megalkotva, igyekezett azoknak érvényt szerezni az annak képére teremtett állami és társadalmi berendezésben, sőt igyekezett azt kiépített intézményeivel, szervezeteivel, szellemi és anyagi befolyásával mások által is elfogadtatni : a szellemi és erkölcsi életmegmozdulásnak tehát oly intenzív lökőerejévé magasztosul, amelyet épen jellege sajátosságánál fogva semmi mássaL helyettesíteni nem lehetett és nem is lehet soha! Rámutassak-e most már a tudomány, a művészet, az irodalom, a jog, a nemzeti és szociális népjóléti élet fejlődésének ama megszámlálhatatlan gazdagságban előttünk álió bámulatos jelenségeire, alkotásaira és intézményeire, amelyek mind-mind a vallásnak, közelebbről két ezredév óta a keresztyén vallásnak köszönhetik létöket s amelyeket semmiféle kigondolások, túlzó, anyagelvü rendfzerek és szociális fantazmagóriák nem fognak nem létezőkké tenni soha, de soha! Rámutassak-e arra, hogy az UruktólIstenüktől pillanatok kábulatában eltántorödott népek keserves próbák és súlyos boldogságvesztések közt tanulták újra megbecsülni e pótolhatatlan lelki kincs hatalmát, amely függetlenül attól, hogy az egyes vallási közösségek hittudása miféle dogmákban talált külső, betübeli kifejezést, a maga áldó/hatásaival öiök idő óta bele van idegzödve az egész emberiség lelkületébe és onnan kiirthatatlan?! — Ezekkel most már nem foglalkozom. De a legmagasztosabb vallásforma, a keresztyénség Krisztus születése napjában szimbolizálódó születése ünnepén azzal a boldog öntudattal teszem le a tollat, hogy ami az emberiség életében szép, j magasztos, nemes és valóban áldó, boldogító • kulturérték, annak a bölcsőjénél, mint j tékony nemtő, föltétlenül ott volt és ott van a Krisztus fönséges vallásának, az ő magasztos evangéliumából kiáradó Szeretet szellemének glóriás alakja, — ami pedig abban rút, mérges kelevény, piszok és salak, az mind e jótékony nemtő glóriás alakjának az erőszakos eltávolításából fakadt. Szeretném az újjászületése, megerősödésése, régi dicsősége és nagysága visszaszerzésének útjait tétován kereső magyarság, árva magyar hazánk minden egyes fianak és leányának odadörögni szent karacsony ünnepén: egy utad van a boldogulásra, az igaz, a hamisítatlan, a tiszta evangéliumi krisztusi elvek, a krisztusi hűség, a krisztusi munka, a krisztusi kötelességteljesítés, a krisztusi erkölcs, a krisztusi szeretet követése I... A többi ? Mind csalóka fény, veszedelmes játék. Mind-mind romlásba, veszendő és veszedelmes antikulturáltságba visz, egytdül ez visz előre, fölfelé, a dicsöseges megújhodás, a ragyogóan tiszta és boldogító, vonzó és hódító nemzeti kultura felt. Hiszem és remélem, mert e remény nélkül élni sem szeretnék, hogy aki becsületes magyar, legyen az kormánytag, pártvezér vagy egyszerű polgár, gazda es katona, a tizenkettedik ora utolso pillauataban végre meghallja és követi a magyar nemzet mostani szerencsétlen karácsonyan a vészharang ez utolsó szavát. Nyíregyháza, 1920 december 24. Geduly Henrik ev. püspök. Mit varunk? . Ha a mai helyzetet röviden jellemezni akarjuk, úgy azt kell mondanunk, hogy mi még mindég csak várunk. A hogyan 1918. őszén vártunk valami ujat, valami jót, a mi véget fog vetni a már tarthatatlan háborús állapotnak s az idegek feszültségétől IZZJ várakozásban ugy jártunk, mint mikor valaki már alig várja a vendégét s minden jövevény léptéről azt hiszi, hogy ő az, s nem ő volt s jöttek utánna még sokan s egy sem ő volt, egy sem azért jött, mert jönnie kellett, hanem mert tudta, hogy várunk valamit. S ma is csak várunk, mintha nem tudnánk és nem éreznénk, hogy régen eljött már az, a kit várunk, régen itt van közöttünk és bennünk, már 1920. esztendő óta, csak nem akarunk tudni az itt létéről és ugy titkoljuk ezt egymás előtt, hogy várunk. Várunk valamit kívülről, valamit idegenből, valamit mindég mástól, mintha nem tudnók nagyon is jól, hogy máshonnan nem jöhet segitség a számunkra, mástól nem várhatunk semmit, csakis magunktól, a magunk akaratából és a magunk cselekedetéből. Nekünk magunknak kell mást akarni, másként cselekedni, mint a miként eddig cselekedtünk. Nem is kell mást tenni, csak másként* tenni, mert nem az a lényeges, hogy mit cselekszünk, hanem hogy miként cselekszünk. Nem maga a cselekedet, a tett rossz vagy jó, hanem a körülmények, a szándék, a viszonylatok, a melyeK között azt véghez vittük, teszik azt jóvá vagy rosszá. Az a vi>zony, a mely cselekedetünk és a közjó között fennáll, hogy megfelel-e cselekedetünk a közjó alapvető törvényének a felebaráti szeretetnek, a mértéke cselekedetünk helyes vagy helytelen voltának. Ennek a "viszonynak a megjavulása az, a mit várunk folytonosan és hiába. Mert a mig a legbizarabb módon kigondolt elméleteken rágódunk, — ismusokat hangoztatunk, addig is éppen az ellenkezőit cselekesszük. A legkülönbözőbb társadalmi osztályok, néprétegek, népek, fajok és felekezetek érdekeit csoportosítjuk külön-külön és igyekszünk őket egymással szembeállítani akkor, a mikor már 19 évszázad óta jól ismerjük az általános emberi egymásrautaltság erkölcsi törvényét — a felebaráti szeretetet. Ha mindezt ltudjuk, csak akkor ismerjük meg az igazi helyzetet a maga valóságában, akár társadalmi, akár közgazdasági, akár p®lit kai szempctitból, mert minden elégedetlenségünknek, minden sikertelenségnek ez az oka. Ezért nincsenek nagyjaink, akik kivezetnének bennünket ^lÉfcjinthusból, amibe látszólag bf^órültt^^^ct itt min^ft legszebt