Nyírvidék, 1916 (37. évfolyam, 1-104. szám)

1916-10-19 / 83. szám

Nyíregyháza, 1916. szeptember 28. Csütörtök XXXVII. évfolyam, 19. szám. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetés: Egész évre 12 K, Félévre 6 K, Negyedévre 3 K, Egyes szám ára 12 f. — Tanítóknak félár. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: SZÉCHENYI-ÚT 9. SZÁM. TELEFON SZÁM 139. POSTACHEQUE 29556. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számíttatnak. Legoicsóbb hirdetés 1 K. Hivatalos hirdetések sora 60 f. A nyilttér soronként 80 f. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden további szó 5 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Szenvedő görögök. A régi görögök maroknyi népe önérzetesen utasította vissza a barbár hódító követeléseit, s mikor tettre került a sor, vitézségével útját állotta az óriás túlerő terjeszkedésének. Tudták, hogy nyílt ellenséggel szemben állanak, s ez a tudat adott erőt elhatározásuknak és fegyverüknek. A mai görögök elé állítólagos jóbarátaik léptek először kérő, aztán követelő, végül fenyegető ajánlataikkal, anélkül azonban, hogy rábírhatták volna őket semlegességük megsértésére. Tudja a görögség, hogy gyanús jóindulat hálózta körül, s ez a tudat megbénítja akaratának megnyilatkozását. A király és a nemzet jobbjai a háború kezdete óta érezték, hogy hazájuknak hol kellene megtalálnia a helyét, ha csak valamivel is erősebb volna. Nem látván célját a beavatkozással járó vérontásnak s megakarván őrizni kimélendőnek gondolt függetlenségüket, kézzel-lábbal tiltakoztak minden olyan törekvés ellen, amely kiragadhatná őket a puszta szemlélés állapotából. Az agyontámogatott kis államok sorsának elriasztó péjdája még inkább megerősítette őket ennék a magatartásnak helyességében. Az az erényük, hogy senkit sem akartak bántani a maguk jószántából, bűnné változott a gonoszság szemében akkor, amikor kitűnt, hogy parancsszóra se akarnak bántani senkit. Magas pártfogói úgy bántak el vele, mint a mese Hamissága bánt az Igazsággal. Először a kenyerét vették el azzal, hogy minden közlekedéstől elzárták; azután fojtogatni kezdték azzal, hogy minden tengerparti erősségüket megszállották; most már kezét-lábát vágják te azzal, hogy hajóhadának átadására kényszerítettek. Azt olvassuk, hogy francia matrózok szállották meg a görög hadihajók egy részéi, olasz matrózok a görög torpe'dó-naszádokat és angol legénység a görög tengeralattjárókat. A kérés, követelés, fenyegetés sikertelensége után a nyers erőszaknak kellett következnie azok részéről, akik csnk oll tudnak hatalmasak lenni, ahol ellenállás nélkül hatalmaskodhatnak. A magunk megpróbál tatásának véres mezejéről is őszinte részvéttel nézzük ennek a jobb sorsra érdemes nemzélnek balsorsát, amelynek sötét hátteréből mindent megvilágító fénnyel sugárzik felénk az a valóság, hogy az átadott hajókon egyetlenegy ember sem akadt, aki az entenle hatalmak oldalán kívánna szolgálatol teljesíteni. Lehet, hogy még súlyosabb idők kövei keznek e szerencsétlen országra. Minden jel arra mutat, hogy a hajóhad kényleien átadását a szárazföldi hadsereg lefegyverezése fogja követni. A bosszú édessége csak fokozhatja a "foszlányokká tépett nimbus hitvány f'oltozgatását. Azt a dicsőséget azonban nem vehetik ei a megalázott nemzettől, 'hogy még az éhcnhalas fenyegető veszedelmei között sem volt rávehető arra, "hogy gyalázatosságra vetemedjék. *** Gazdasági életünkről. A mai és a háború utáni gazdasági élet jelenségeivel mind többen foglalkoznak már úgy a velünk ellenséges, mint a velünk szövetséges vámkülföldön, valamint hazánkban is. Bennünket főként azok a gondolatmenetek érdekelnek, amelyek magyar szempontból tárgyalják a kérdést, habár a gazdasági életnek nagy területre, — igy a velünk ellenséges vámkülföldre is kiterjedő szövevényes volta megkívánja, hogy szélesebb perspectivák se maradjanak figyelmen kívül. Amíg az ántánt hatalmakat a központi hatalmakkal szemben érzett fékezhetetlen düh sarkalja arra, hogy a jövő és a jelen gazdasági küzdelmeit úgy irányítsák, amint azt a párisi gazdasági konferencián kifejezték, addig nálunk ezl a kérdést talán az tartja főként felszínen, amit általában drágaságnak szoktunk nevezni. Kétségtelen, hogy a drágaság legnagyobb súllyal azokat sújtja, akik fixfizetéses jövedelmeikből kénytelenek élni, s akik talán legnagyobb részben a tollforgatásnak ilyen, vagy amolyan mezején szerzik meg a megélhetés feltételeit,, s akik épen e tollforgató foglalkozásuknál fogva is, hamarabb tudnak panaszaiknak kifejezést adni. Epen ezért a ^drágaság) kérdését hova-tovább nem lehet, vagy nem helyes általánosítani. Minél tovább tart a háború és minél inkább ter jed a drágító szándék, valamint ennek lehetősége, annál inkább bebizonyul a drágaság» fogalmának igen relatív volta. A gazdasági élet árnivelláló ereje kiegyenlíteni törekszik a nagy eltéréseket, ha azokat teljesen megszüntetni nem is tudja, s ha e nivellálás ellenére is, kisebb felületeken, nagy differenciákat okoz, — avagy ilyeneket hagy is fenn. — Ha a kereső foglalkozásokat végig vizsgáljuk, úgy azt találjuk, hogy úgy a mezőgazdaság, mint az ipar és a kereskedelem terén működők mindig kevésbbé érzik a drágaság súlyát, mert hiszen a drágasággal sokszor egyenes arányban, de nem ritka esetben hatványozottan nő jövedelmük is. — Kivételek itt is vannak, s ezek az ipar terén találhatók, ahol t. i. a jövedelem vagy csökkent, avagy teljesen el is maradt. A jövedelemnek eme növekedése a mondott területeken működőknél, ritkán hagy hézagot a kis és nagy existenciáknál, az önállóan működőknél és az alkalmazottaknál egyaránt. E tekintetben igen tág területen lehetne vizsgálódni, de a végeredmény mindig az lenné, hogy a drágaság nem általánosítható fogalom és hogy mindig nagyobb lesz azok száma, akik a drágaságot kevésbbé érzik, mig kevesbedik azok száma, — akik a drágaság rettenetes sulvát annál keményebben, — annál mérhetctlenebbül kénytelenek elviselni. Nehéz lenne ebben a tekintetben hozzávetőleges becsléssel is megállapítani a vergődők számát, amely azonban kétségen kivül elég tekintélyes nagyságú. Ha a mai élelmiszer és minden néven nevezhető portékák árát összehasonlítjuk a — most már igazán boldognak mondható — régi béke árakkal, akkor rikító ellentéteket találunk. Ekkor a «drágaság»-ot rettenetesnek kell mondanunk. Itt tehát egészen más szemmel vizsgálódhatunk. — Ez a vizsgálódás annál inkább megokol!, mert mind jobban terjed az a felfogás, — amelyet e lapok hasábjain többször hangoztattunk, — hogy a béke bekövetkezte után a drágaság»-nak meg kell szűnni; sőt ma már olyan felfogásról is olvashatunk, amely az áruk és élelmiszerek árának, még a békeáraknál alacsonyabbá válását is vallja. (Magyar Ipar, 191(1. oki. 8-iki számban, Beck Dénes tollából.) Az árak hanyatlását — felfogásunk szerint, — belső okok nem fogják döntőleg befolyásolhatni, hanem inkább az a körülmény, hogy már a fegyverszünet alatt, a tengerentúli termelő neutrális országok árukkal megrakott hajókkal fognak a békekötésre várni, hogy Európát mindenféle áruval és élelmiszerrel eláraszthassák. » "A békekötésnek elkerülhetetlennek látszó velejárója lesz a gazdasági béke is. Ekkor a nemzetközi kereskedelem válik árszabályozóvá, a kínálat és a kereslet, a szabad versengés tárgyaivá válnak. Ezeket nemzetközi viszonylatban mérlegelve, a központi hatalmaknak kisebb területe nem birhatja befolyásolni az internacionális áralakulásokat. Feltehető, hogy a központi hatalmak területén kivül álló nagy földterületeken nem mindenütt foglalkoznak csupán hadi felszerelések gyártásával, hanem a normális életszükségletek tárgyainak termelésével is, következőleg, a béke idejére olyan ipari termeivények produkálása és talán túi produkálása is folyik, — amelyek előállítása a központi hatalmak területén ma, — nehézségekbe ütközik, avagy most lehetetlen a szükségletnek megfelelő mértékben. Az ott most produkált és talán tulprodukált termeivények, a béke bekövetkeztekor mielőbb igyekeznek piacokat és főként értékesítést keresni, amit meg is találhatnak, — mert a központi hatalmaknak szükségletei kielégítést igyekeznek keresni. Minthogy pedig a központi hatalmaknak a mezőgazdasági terményekben is vannak szükségletei, ezekben is a semleges külföld, valamint az akkor már békés ántánt hatalamal leteket. Az áru és pénzbőség együtthatása valószínűleg az árak normálissá alakulására culminál, avagy az árakat nem engedi a normálistól távolra kilengeni. Az árcsökkenést inkább külső hatás, mint a belső fogyasztóképesség csökkenése idézheti elő, bárha ennek hatása sem kicsinyelhető. Nap-nap mellett arról is olvashatunk, hogy az osztrák területeken is alacsonyabbak az árak, mint nálunk, — olvassuk, hogy elsőrangú osztrák vendéglőkben fél olyan áron lehet ma is étkezni, mint nálunk harmadrangú vendéglőkben. Mindezekből azt állapithatjuk meg, hogy a mi áraink jóval magasabbak, mint a velünk közös vámterületen levő osztrák árak is. Kétségtelennek látszik az is, hogy ha a béke után az internacionális kereskedelemben helyünket elfoglalni kívánjuk, akkor árainknak is nivellálódniok kell — Nem lehet célunk a nemzetközi kereskeerményei elégítik ki a szükség-