Nyírvidék, 1916 (37. évfolyam, 1-104. szám)

1916-08-13 / 64. szám

Nyíregyháza, 1916. augusztus 13. Csütörtök XXXVII. évfolyam, 63. szám. VTUVTTIPTT X AJbwJC JLJUJöJKV>» A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesölet Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton est*. Előfizetés: Egész évre 12 K, Félévre 6 K, Negyed­évre 3 K, Egyes szám éra 12 f. — Tanítóknak félár. es Szetftesstéaéf és Kiadóhivatal: SZsCHENYI-ÜT $. SZÁM. TILfcFON SZÁM JSS. POaTACKEQVZ Kéziratokat nem aaunk visai*. I IÜMS«rt*3S tmsafr&a nutrla L»íoic*ow» tair 1 K. KiT»ta!oo fcfr4e«4ttk acrtt (9 í. A nyflttír Mfoakéet B» ¥ , ( Aprft b!etetések M s»«g 1 K. ninácn további u4 8 MMr. Vemig batftv*! iet»j»resía mámit. Széles országúton rohan a bűn, keskeny ösvényen ballag az erény. Irigység, nagyravágyás, önzés rugói moz gatják a sokféleképen tagozott emberiséget, amely az érdekeknek e szakadatlan küzdelmé­ben sehogysem tudja megtalálni az egyenletes haladás módját, a méltányos igények mértékét, a kölcsönös boidogítás lehetőségét. A nemzetközi érintkezés korlátolt határain belül ís annyi az egyoldalúság, bizalmatlanság és féltékenység, hogy már-már kisajátítás tárgya kezd lenni még a tudomány és művészet is, az erkölcsi világot pedig ki-ki a maga céljainak megfelelőleg értékeli. Világkiállítások, kongresszusok és egyéb hasonló intézmények csak ideig-óráig tudják egy irányba terelni a széthúzó törekvéseket; a népek szabad versenye nem lélekemelő harmóniába olvad, hanem egymást mindenáron letiporni akaró versengéssé fajúi. A gazdasági előnyök túlbecsülése, a kizáró­lagosság elvének túltengése s az erkölcsi értékek ísökkenése majdnem egészen meredek lejtőre juttatta a világbéke ügyét. Ez a lejtő pedig nem a kölcsönös megértésnek korán felépített békepalotájába, hanem a kölcsönös gyűlöletnek véres harcmezejére vitte az emberiséget A történelem mintha igazolni akarná a régi mondást: „Sí vis pacem, para bellum". A világ jobbjai összehordani igyekeztek, a számító gonoszság képviselői szerteszét dobálják az örök béke alapköveit. A bellum itt van, de hol maradt a pax?! A kor folyama magával sodorja a hullámain úszó egyént; a nemzetekre súlyosodó csapásból mindegyikünknek kijut a maga kálváriája Boldog az, aki a nagy világfelfordulásban legalább a maga lelkibékéjét törekszik megtalálni és bizto­sitani. Nem érhetvén el az eszménynek kitűzött nagyobb célt, amelyet ismét hosszú időkre messze taszított elölünk a háború, a magunk körében elérhető kisebb célra kell törekednünk, ha nem akarunk összeroppanni a csapások ostora, a szerencsétlenség terhu és a kishitűség átka alatt. Kétségtelennek kell lennie bennünk annak a meggyőződésnek, hogy a minden képzeletet lelülmuló harcokban egészen jelentéktelenné törpül az egyén; bele kell tehát törődnünk abba, ami el nem hárítható és meg nem változtatható. Megnyugtatónak kell lennie bennünk annak a tudatnak, hogy mindnyájan közös sors részesei vagyunk, amely nem ismer személyválogatást s a szenvedés láncaival szorosabban fűzi egymás­hoz a sebzett sziveket. Vigasztalónak kell lennie bennünk annak a hitnek, hogy a hatalmas mérkőzés csak próbára teszi, de meg nem döntheti az igazság erejét, amely a lángtenger és vérlürdő fölött is előbb­utóbb diadalmaskodni fog. Mindez pedig egyenként és összesen akkor lesz ránk nézve igazán üdvös, ha az írás szavai szerint „egymás terhének hordozásával" teljesítjük az altruizmusnak szent kötelességét. Aki a más keresztjét meg nem látja, a más panaszát meg nem hallja; a más könnyét le nem törli: nem méltó a lelkibéke boldogságára. Ne a bűnnek széles országútját tapossuk, hanem az erénynek keskeny ösvényén járjunk! A holnap asszonya. Mi magyarok igen büszkék vagyunk ezer éves alkotmányunkra, melynek eredetét a vér­szerződésig tudjuk visszavezetni, ennek alapján aristokrataknak érezzük magunkat, az európai népek közölt. Szabadságtisztelők és szabadság­védők vagyunk és jogainkra igen igen félté kenyek. Segiiettük, bátorítottuk más nemzet szabadságharcát és önérzetünkben nem fogad­tunk el leckét másoktól. Tudjuk, hogy még nincs minden magyar embernek teljes politikai joga, de hisszük, hogy belátható időn belül elérjük ezt is és a különböző politikai párlok közt szinte csak arra az időpontra nézve kü­lönböznek a vélemények, amelyben e jogkiter­jesztést életbe kívánják léptetni. Sajnos, a magyar asszony jogegyenlőségé­nek szükségére nézve nem oly megértő a köz­tudat, mint azt a magyar nő múltjával és je­lenével bőségesen kiérdemelte. A „lovagias* magyar ember „megbecsüli" asszonyát, de so­hasem ismerte el önmagával egyenrangúnak, egysnlő értékűnek. Ai asszony másodrangú ember, „ura" után lépked az uton és sokhe­lyen csak utána és fiai után nyul az ételhez. A művelt osztály férfia csupán szórakozásaiban keresi a nő társaságát. Az országházban pedig a karzattal kell beérnie. A közhit szerint az asszony maga sem kí­ván jobb sorsot, teljesen meg van elégedve helyzetével, hogy ez nem áll, kitűnik azokból a régi okmányokból, ameiyek bizonyilják, hogy a régi magyar asszony — holott 1848. előtt a mainal több joggal rendelkezett: követet küldhetett az országgyűlésbe és Kossuth Lajos is egy asszony követe gyanánt került oda — teljes önérzettel követelte jogainak kiterjeszté­sét. Ma. mikor a mindkét nemre kiterjedő iskolakötelezettség lehetővé tette értelmessége fejlesztését, mikor a gazdasági fejlődés, a házi­ipar legtöbb ágának gyáriparrá fejlődése, sok százezer asszonyt szólított ki otthonából, a ma­gyar nő önérzete fokozódott és tudatossá vált. A háborús kor izzó levegője gyors hajtásra kényszeritette a magyar nő gazdasági önállósá­gának zsenge növényét és bármily kevéssé ör­vendetes e fejlődés okozója és hirtelen menete : evvel most már számolnia kell mindenkinek, feminis'ának ís a feminizmus ellenségének egy­aránt. A háború készületlenül kényszeritetle bele a nőt mindenfele munkakörbe, mert fenn kellett tartania önmagát, családját és a nemzet gazdasági éleiét. A közgazdaság fontos tenye­zőjéve lett, de minden lépesnél, minden mun­kájában belebotlik tgy súlyos akadályba: saját politikai jogtalanságuba. Számtalanszor állolt eddig szakképzettség nélkül munkóbi, most pedig arra ebred, hogy a kiképzés lehetőségét elzárták előle csaknem mindenütt, ahol jól fizetett munkához vezet. Az állam az iskolákra szánt amúgy is csekély ősszegnek csupán kis tőredákét költi leányisko­lákra, a legtöbb szakiskola: gazdasági, erdé­szeti, bányászali akadémiák, felső ipariskolák, a kertészeti tanintezet, a vidéki gimnáziumok, az egyetem jogi fakultásai stb. csupán fiunö vendékeket fogadnak be. Kizárják a nőket a szakképzésből még a szakszervezetek i*, teljesen érthetetlen, megfoghatatlan elvek szerint, még a legősibb női foglalkozásokból is, mint pl. a cukrászipar szakmunkájából. — Szakképzettség híján pedig természetesen rosszabb díjazással kell beérniük, a munkaadók pedig síelnek ezt kiaknázni a férfiak és a csekélyszámu jó kikép­zést nyert nő kárára. Ezen a mindenkit sújtó gandasági bajokon csak törvényhozási uton lehet segíteni, hogy ez megtörténjék, azt a nők csak akkor fogják kivárhatni, h\ választójoguk lesz. Csak ennek segítségével érhetik el, hogy minden iskolát megnyissanak s nők elő!t és hogy az az elv érvényesüljön törvény utján: a munkát értéke szerint és nem ahhozképest kell díjazni, hogy nő vagy férfi végezte-e ? Magyarországon régebben a nő magánjogi helyzete jobb volt, mint más országokban, má­sutt nem rendelkezett a férjes asszony saját vagyona és keresete fölött, nem ismerték a házastársak közszerzemenyét, az özvegyi jog nem volt annyira méltányos, mint nálunk. An­nál sajnálatosabb, hogy még külföldön állan­dóan javult a nő magánjogi helyzete, nálunk nem haladt a korral, nem módosult a gazda­sági viszonyok változásával. Már másfél évtized óta dolgoznak törvénytudósaink egy uj polgári törvénykönyv tervezetével, ebből azt a reményt merítheti ük, hogy ismét visszahelyezik a ma­gyar nőt régi magánjogi helyzetébe, amelyben az európai nők közt legbecsültebb, legméltá­nyosabb helyzelü voit; hittük, hogy ebben a törvénykönyvben, amely megveti a magyar nő jövőbeli helyzetének alapjait, törvényalkotóink figyelembe veszik e modern törvényhozás tanul­ságait. Keservesen csalódtunk. A tervezet sze­rint a feleségnek jövőben is parancsol az ura, Övé a „döntő* szó a családi ügyekben. A nő változott gazdasági helyzetét csak annyiban veszi tudomásul a törvényjavaslat, amennyiben háromszoros kötelességgel terheli meg, a házi rendbentartása mellett szükség esetén köteles férjét munkájában támogatni, sőt önállóan is keresni. Még ezen a tervezeten is rontott a képviselő­ház jogi bizottsága, amely teljesen semmibe vette a nök kívánságait. E bizottság eljárása azt a korántsem örvendetes, de megdönthetetlen meg­győződést szolgáltatta, a magyar nőnek, hogy nincsenek a törvényhozásban jogainak szószólói, védői és nem is lesznek addig, míg önmagának nem lesz beleszólása a törvényhozásba. A báboiú okozta élelmezési nehézségek kétségtelenül bebizonyították, hogy a férfiak képtelenek közmegelégedésre elintézni ezt a min­dennél fontosabb ügyet. A fogyasztók és a fo­gyasztási cikkeket felhasználó háziasszonyok kívánságait a vámpolitikai kérdések elintézésé­ben sem vet'ék eddig sohasem tekintetbe a kor­mányok, mert hiszen a nób nem választók és így nem gyakorolhatnak befolyást a kormányok sorsára. Magyarországon, a gyermekvédelem klasszi­kus hazajában is megtűri a férfikormányzat, hogy fejletlen gyermekeket rogyásig fogjanak be gyári üzemek munkájába. Az anya pedig poli­tikai jogok híján nem védheti meg a saját testéből való testet, saját síivé vérét. Serényen szervezik most a közegészségügyet, talán kezdik belátni, hogy mily végzetes tévedést követett el az álamhatalom, mikor nemcsak kizárta a nő közreműködését az államügyekből, felhasználatlanul hagyva nagy morális értékeket, de teljesen elhanyagolta a nő gazdasági helyze­tének biztosítását, képességeinek érvényesítését, holott ez lett volna az a szilárd talaj, amelyen

Next

/
Thumbnails
Contents